Csak kapkodjuk a fejünket, mi történik most a világban, Magyarországon, az inflációval, a forinttal és az Orbán-kormánnyal.
Hiszen egyáltalán nem hétköznapi (noha pénteken történt), hogy Orbán Viktor a szokásos, kossuthrádiós interjújában bejelentette, felkérte Matolcsy Györgyöt és utasította Varga Mihályt, 2023 végére vigyék le az inflációt 10 százalék alá.
Nem véletlen a két szakemberrel való kapcsolattartás különbözőségének kihangsúlyozása, hiszen míg a miniszterelnök főnökként a pénzügyminisztert utasíthatja, addig Matolcsytól legfeljebb kérhet, lévén, hogy az MNB független a kormánytól – amit a jegybanktörvény garantál, s világszerte, de szűkebb pátriánkon, az Európai Unión belül manapság pláne nem néznének jó szemmel a kormányzati beavatkozást.
Persze e függetlenséget illetően egyesekben akadhatnak kétségek, abból kiindulva, hogy Matolcsyt Orbán egykoron rendre a kedvenc közgazdászának nevezte – más kérdés, hogy már jó ideje nem hallani ilyen megnyilatkozásokat a kormányfőtől. Ehelyett az utóbbi időben sűrűbben lehet találkozni olyan „biztos forrásból származó” információval, miszerint Matolcsy már nincs Orbán kegyeiben, a jegybankelnök befolyása fokról fokra csökken. Ennek ellentmondani látszik, hogy a második Orbán-kabinet 2010-2012 közötti nemzetgazdasági minisztere a 32 évvel ezelőtti rendszerváltás óta az egyetlen, akinek a mandátuma a lejártát követően meghosszabbodott, három éve, így már több mint kilenc éve irányítja folyamatosan a monetáris intézményt.
Ettől függetlenül a mindig másban hibát kereső, önkritikát – legalábbis a nyilvánosság előtt –sosem gyakorló Orbán persze átháríthatja a felelősséget Matolcsyra azért, hogy a forint árfolyama évek óta egyre mélyebbre süllyed, nemcsak a vezető külföldi devizákkal (euróval, dollárral, svájci frankkal, angol fonttal), hanem a természetes versenytársainak tekinthető régiós pénzekkel, a lengyel zlotyval és a cseh koronával szemben is. Meg azért, hogy az infláció már közel 26 éve nem látott magas, 20 százalék feletti szinten tanyázik, még ha a „háborús infláció” és a mai nap megismert friss orbáni kreatúra, a „szankciós infláció” emlegetése arra is utal, hogy a pénzünk romlásáért (is) Brüsszel a hibás, amelyik az ukránokat megtámadó oroszok ellen korlátozó intézkedéseket vet be.
Ám e felelősségáthárítás azért nem gátolja Orbánt abban, hogy választói számára megmutassa, ő bizony mindent megtesz azért, a szörnyű külső körülmények ellenére ne szenvedjen annyit a magyar (mármint a 93 ezer négyzetkilométeren élő közel tízmillió). Márpedig erőfeszítései érzékeltetésére mi sem lehet alkalmasabb, mint az inflációra leginkább hatni képes két politika, a monetáris és a költségvetési irányítóját kérni-utasítani, felezzék már meg azt a nyamvadt inflációt.
Mit sem törődve azzal, hogy ezzel ellentmondásba keveredik önmagával. Hiszen, ha tényleg háborús-szankciós infláció tombol, akkor hogyan tud azon faragni, ráadásul nem is keveset, 20-ról 10-re a Matolcsy-Varga páros. Mielőtt azonban még fordulatot szimatolnánk a kormányfő retorikájában (gondolkodásában?), Orbán ugyanabban a nyilatkozatban azt is hangsúlyozta, ha véget érne a háború és a szankciók, akkor rögvest a felére csökkenne az infláció.
Vagyis, ha jól számolom, akkor a 20-ból így 0 százalék lesz, már amennyiben 2023 végéig békét kötnek a felek és a Matolcsy-Varga páros is elvégzi a házi feladatát.
Ez utóbbi az MNB-elnök számára tűnik testhezállóbbnak, aki az elmúlt években amúgy is „stréber” módjára – hiszen jegybankelnökként nem ez a tiszte – kormányprogramokat meghazudtoló javaslatdömpinggel állt elő, lásd a 330 pontos Versenyképességi (2020) és a 144 pontos Fenntartható egyensúly és felzárkózás (2022) projekt. Az infláció leszorítására pedig nem szükséges őt külön megkérni – pláne nem a kormányfőnek –, hiszen, ha valami, az tényleg az ő első számú feladata, amelyet a jegybanktörvény testált rá, amely kimondja, hogy „az MNB elsődleges célja az árstabilitás elérése és fenntartása”. Az árstabilitás ez esetben 3 százalékot jelent, ezt szabta meg zsinórmértékként az MNB, amelytől mindkét irányba 1-1 százalékpontos eltérést tolerál.
Ami egyúttal azt is jelenti, hogy jelenleg pont a jegybanki cél ötszörösénél járunk, ami érzékelteti, milyen messze a teljesülés, de azt is, mekkora (rész)feladatra is kérte Orbán Matolcsyt.
Hogy ennek meg tud-e felelni, az erősen kétséges. Már ha csak azt vesszük, hogy az MNB a legfrissebb, szeptember végén publikált – feltehetően már a 20 százalék körüli kilencedik havi infláció ismeretében – összeállított Inflációs jelentésében 11,5-14 százalék közötti fogyasztóiár-indexet prognosztizált.
A tíz százalék alá kerüléshez szükséges további, 1,5-4 százalékpontos további lefaragás ezek szerint Varga Mihály feladata lenne. Akinek pénzügyminiszterként, az államkassza első számú őreként végig kellett asszisztálnia a kormány választás előtti horribilis osztogatását, ami alapvetően hozzájárult az infláció felpörgéséhez – hiszen az elkölthető jövedelmek megugrása keresletnövekedéshez vezetett, ami a közgazdasági logika alapján inflatorikus hatású. Most pedig főnöke arra utasította, hogy vigye le az inflációt.
Ennek recessziós szaga van. Már csak abból is kiindulva, amit Varga minisztertársa Nagy Márton (Matolcsy korábbi helyettese, most gazdaságfejlesztési miniszter) mondott június végén: „ha le akarjuk hozni az inflációt, akkor recessziót kell okozni”. Amit akkor biztosra vett. Más kérdés, hogy ezen a héten már revideálta álláspontját, kijelentve, „a magyar gazdaság nem esik recesszióba jövőre”.
Mindenesetre míg Matolcsy villámgyorsan lépett – Orbán bejelentése után két órával már meg is volt a jegybanki reakció (azért nem egy óra múltán, mert a technika ördöge hallhatatlanná tette Virág Barnabás szavait) –, addig Varga még nem tette meg a tétjét. A forint így is nagyot erősödött.
De azért – már csak a történeti hűség kedvéért – rögzítsük: az euróval szemben így kialakult 417 körüli szint nem nagy truváj, a hazai fizetőeszköznek még így sem sikerült visszamennie oda, ahonnan az MNB már említett, a kamatemelési ciklust lefújó döntése előtt állt (vagyis 412 forintig).
S ha már Virág. Az alelnök bejelentését ezúttal nem a budapesti központból, hanem Washingtonból tette meg. Vajon mit keresett ott? Csak nem alternatív finanszírozási forrást, arra az esetre, ha az utóbbi napok kormánypropagandája ellenére mégsem jönne össze a megállapodás Brüsszellel a magyar gazdaság számára túlzás nélkül életmentőnek tekinthető uniós forrásokról? Nem tartom valószínűnek, de ha valaki nem tudná, az Egyesült Államok fővárosában többek között a Nemzetközi Valutaalap – vagy nevének a hazai szlengben talán ismertebb angol rövidítésén: IMF – székhelye is található.
Igaz, Orbánék – Viktor és Balázs – nem győzik sulykolni, nem lehet olyan forgatókönyv, hogy a kormány az IMF-hez forduljon.
Elnézve az apadó devizatartalékokat, erre én azért nem vennék mérget.
