Elárulok egy műhelytitkot. Eredetileg arról akartam írni, hogy a hét két kormányalakítása, a francia és a magyar között milyen párhuzamok vannak, vannak-e egyáltalán.
Nem lett volna könnyű a dolgom. Hiszen míg Franciaországban úgynevezett fél-prezidenciális köztársaság van, ahol az elnök politikai súlya a parlamentáris rendszerekben megszokottnál nagyobb, jelesül szabadon megválaszthatja, hogy kikből álljon a kormány, addig Magyarországon a választásokon győztes párt(ok) által kijelölt miniszterelnök az úr, s a kvázi közvetve, azaz nem a nép, hanem a parlament által megválasztott államfőnek leginkább reprezentatív funkciói vannak.
Mégis találni hasonlóságot. Emmanuel Macron és Orbán Viktor is nőt jelölt, előbbi kormány-, utóbbi államfőnek. Ezzel azonban vége a párhuzamoknak. S nemcsak azért, mert míg Élisabeth Borne munkaügyi miniszter volt, addig Novák Katalin családokért felelős tárca nélküli miniszter. Hanem azért is, mert Macron választása azért is esett Borne-ra, mert a szociális és környezetvédelmi kérdések iránt érzékeny kormányfőt szeretett volna kinevezni, márpedig a Párizsban született hölgy, ha rövid ideig is, de korábban környezetvédelmi miniszter is volt. Az Orbán-kormányokban azonban nem emelkedett miniszteriális szintre a környezetvédelem ügye, szemben a 2002-2010 között létező Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztériummal, amelyet azonban a második Orbán-kabinet megszüntetett.
Az, hogy e téren a kormányfő ötödik ciklusában sem történik változás, az előzmények fényében nem tekinthető meglepetésnek. Ezért most erre nem is vesztegetnék időt. Inkább azzal foglalkoznék, ami az új felállásban reménysugarat jelent.
Az szinte magától értetődő, hogy a mostani gazdasági helyzetben, amit a 2020 márciusában berobbant járványból épphogy feleszmélt (világ)gazdaságot az orosz-ukrán háború rángatja vissza a válságba, s évtizedek óta nem látott infláció tombol, az új kabinetben a korábbinál jóval több gazdasági szakember kapott helyet.
Az viszont megalapozott félelemnek tűnt, hogy a gazdaságpolitikai fő potentátok az erejüket majd az egymással való hadakozásra (is) fordítják, arra, hogy megmutassák, ki az úr a házban. Ahogy azt tették nemcsak a jóval korábbi elődeik, hanem a mostani főszereplők is. Varga Mihály és Matolcsy György az elmúlt években emlékezetes vitákat folytattak egymással, még ha habitusukból kifolyólag is inkább a jegybankelnök volt e tekintetben a kezdeményező, a pénzügyminiszter meg a visszafogottabb riposztozó.
Most pedig a nyakukba kapták a bankszektorban meglehetősen hevesként ismert Nagy Mártont, aki Matolcsy alelnöke volt éveken át, azt követően pedig közel két esztendőig Orbán gazdaságpolitikai főtanácsadója, s ezen minőségében egyáltalán nem rejtette véka alá a véleményét.
Mi lesz ebből? – ötlött belém, midőn nyilvánvalóvá vált, amit addig csak „biztos forrásból” rebesgettek, miszerint összeáll a „három tenor”. Nos, az első fellépésüket követően megnyugodtam atekintetben, hogy képesek együtt „énekelni”.
Merthogy mit is hallottunk Varga és Nagy miniszterjelölti parlamenti meghallgatásán, valamint a hogyhogy nem éppen azokkal egy időben nyilvánosságra hozott 144 pontos MNB-program ismertetésén?
Nagy exfőnöke kottájából játszott, amikor azt mondta, hogy az a cél, „Magyarország a jelenlegi 76 százalékos szintről 2030-ra elérje az EU átlagos fejlettségét. Ehhez évente átlagosan 2,7 százalékponttal kell közeledni az EU átlagához, amelyhez mintegy 3,5 százalékos növekedési többletre van szükség az EU-hoz képest.” Szinte betűről betűre ugyanerre hangszerelte mondanivalóját Matolcsy, egy nappal később.
De ez semmi ahhoz képest, amit Varga kijelentett: „A jegybankelnök úrral egyetértek. Az inflációra, a költségvetés és a fizetési mérleg egyensúlyára figyelni kell. Ezek közül a költségvetésben kell a legfontosabb döntéseket meghozni először”. Ez azért nagy dolog, mert a jegybankelnök által már hónapok óta hangoztatott, elsőként a tavaly őszi „Nagy Választási Célú Költekezés” bejelentése után elengedhetetlennek nevezett teendőt tette a magáévá, miszerint a költségvetésben az egyensúly megteremtésére kell koncentrálni.
Az már szóra sem érdemes, hogy a trió egybehangzóan úgy véli, a költségvetés idei hiányát az eredeti, 4,9 százalékos GDP-arányos célon kell tűzzel-vassal tartani. Mint ahogy az euró bevezetése egyelőre nem pálya, sőt, középtávon, azaz öt éven belül sem. Sőt, Varga azon kijelentése, miszerint elsősorban a fogyasztási típusú adókra támaszkodnak, Matolcsy adóreform-javaslatára látszik rímelni.
Igaz, amikor Nagy arra a kérdésre, hogy mi várható a Vargával és Matolcsyval való kapcsolatában, azt mondta, „Matolcsy Györgytől sokat tanultam és szegényebb lennék, ha nem szolgáltam volna mellette, Varga Mihály pedig a legjobban ismeri a költségvetést az egész országban” az ember már-már gyanakodni kezdett. Túl szép ez ahhoz, hogy igaz legyen: a gazdaságpolitika tótumfaktumai egy irányba húznak.
Márpedig most úgy tűnik, az éveken át az embereit egymással hadakozni hagyó – sőt élek a gyanúperrel: arra őket még serkentő – Orbán Viktor az előtte tornyosuló gazdasági megaproblémák láttán valódi karmesterként kiadta az utasítást: senki nem énekelhet ki a kórusból!
Erre lehet következtetni Nagy azon mondatából is, miszerint „A Varga-Matolcsy-Nagy nem három pont lesz, hanem egy háromszög, egy kooperáció. Ez a három ember javaslatot tesz a gazdaságpolitikára, de nem ők lesznek ebben a döntéshozók, hanem a miniszterelnök”.
Csak remélni tudom, hogy mindannyiunk javára válik, hogy a gazdaságpolitikai korifeusok egy hullámhosszra kerültek, s a javaslataikat Orbán a politikai énjén felülkeredve megfogadja.
