Hadd kezdjem egy vallomással: családi házban lakunk, és rendre azt érzem, hogy soha nem lesz kész az otthonunk. Az ingatlant 2008-ban vettük, amikor a válság szele megérintette az piacot, és hirtelen sok félkész, szerkezetkész ingatlan került a piacra, mi is egy ilyen házat vettünk. Akkor jó ötletnek tűnt, hogy ha nem is azonnal, de majd lépésről-lépésre befejezzük. Ez elviekben működőképesnek tűnt, a valóságban azonban nem mondanám sikersztorinak. A szakaszos építkezés ugyanis azzal járt, hogy amikor volt pénzünk, akkor csináltuk, amikor nem, akkor állt a projekt. Ugyanakkor menet közben nem csak a befejezés, de a már kész területek állagmegóvására, felújítására (pl. tisztasági festések) energiát és pénzt kellett fordítani. Ennek köszönhetően „időnként építkezünk”, és megbízói szemszögből lett némi rálátásom a piacra.
Felzárkóztak a bérek
Emellett, ahogy sok más embernek is, az ismerettségi körben vannak a területen dolgozó, vállalkozó személyek, akik megosztják az észrevételeiket. Az utóbbi időszak drasztikus áremelkedése kapcsán jegyezte meg egy vállalkozó, hogy
a minőségi anyagokat és munkát eddig is meg kellett fizetni, és drága volt, ami most sokaknak fáj, hogy a rossz (illetve ő egy nyomdafestéket nem annyira tűrő szinonimát használt) munka is drága lett.
Szerinte a szakmunkások 2008-as válság utáni exodusa oda vezetett, hogy felgyorsult a legjobb szakemberek bérfelzárkózása. A munkaadók persze igyekeztek ezt tompítani, visszafogni, de akinek egy ismerőse elment Németországba, vagy Angliába és havi szinten 3-4 ezer eurót (vagy fontot) megkeresett (jellemzően nettóba), azt nehéz volt meggyőzni arról, hogy a 150-200 ezer forintos fizetés az jó. És évről-évre egyre több ilyen ember volt.
Találkozni olyan véleménnyel, hogy 2010 és 2015 között gyakorlatilag teljesen „kifosztották” a magyar építőipart, és a jó szakemberek közül csak azok maradtak itthon, akik vagy már idősek voltak, vagy valami családi okból nem tudtak, akartak elmenni. Meg persze a kóklerek.
Ahogy a 2010-es évek közepén javult a gazdasági helyzet és pörgött fel az építőipar, a munkaerőhiány egyre inkább visszaköszönt a bérekbe. Ha valaki jó minőségű munkát akart, azt az európai béreket közelítő összegért kaphatta meg. Így erőteljes bérkonvergencia valósult meg a szektorban. Eljutottunk odáig, hogy
Budapesten és az agglomerációban egy segédmunkás bőven egy tanár fizetése felett keres, a jó szakemberek pedig itthon is havi 2-3 ezer eurónak megfelelő összegért érhetők el.
Kisebb tejfölös doboz - kisebb cementes zsák
A konvergencia azonban nem csak itt, de az anyagköltségeknél is megvalósult, igaz, a koronavírus-járvány hatása fel is erősítette ezeket a folyamatokat. A tavaly tavasszal tapasztalt gazdasági leállás az építőipart eleve kevésbé érintette, a gazdaság dinamizálása viszont világszerte erős pótlólagos keresletet táplált. Ennek megfelelően számos területen lépett fel áruhiány, ami esetenként árrobbanáshoz vezetett.
Ugyanakkor a szektorban érintettek szerint az anyagok drágulása nem teljesen újkeletű, sőt legalább két éve ez már akut probléma. Ismerőseim persze hozzáteszik, hogy ezt egy ideig elfedték a családtámogatási rendszerben adott újabb és újabb támogatások. De itt is megfigyelhetőek voltak olyan, az élelmiszereknél már korábban megismert trükkök, mint a kiszerelési egység változása (30 kg helyett mondjuk 25 kg lett egy alapegység), vagy az, hogy adott termék ára nem változott, de más tulajdonsága igen (pl. a minősége vagy az anyagvastagsága). Így a megrendelők számára látszólag visszafogott volt az árak növekedése.
Hirtelen fontos lett a kérdés
Nem véletlenül veti fel több ember, hogy vajon miért pont most lett fontos a kormány számára az építkezések megdrágulása. A kérdés persze költői, hiszen mindenki látja, hogy komoly munka folyik a szavazópolgárok megdolgozására. Akik ráadásul most joggal lehetnek felháborodva, hogy köszönik az állami támogatásokat, csak az építkezési árak annyira elszálltak, hogy ezekkel sincs esélyük az önálló otthonteremtésre.
Így legalább kommunikáció szintjén a kormánynak most el kell játszani, hogy ők mindent megtesznek, aztán, ha a piaci folyamatokba mégsem tudnak belenyúlni, akkor majd elmondják sokszor, hogy Soros és Gyurcsány.
Esetleg kiderült, mint az ikonikus Tanú című filmban, hogy a cement azért drága, mert a gyár tulajdonosának „az anyja egy malomtulajdonos kulák szeretője volt.”
Persze az építőipari vezetők szerint így is vannak olyan termékek, amelyek árváltozása nem indokolt, példaként a sódert, a cementet vagy a téglát emlegetve. Érdemes megjegyezni, hogy azért ezeket a termékeket is érintik a folyamatosan növekvő költségek, legyen szó munkabérről vagy éppen logisztikáról. Meg persze benne van a pakliban, hogy az érintett területen működő vállalkozók sem feltétlen fogták vissza magukat. Így tett például a miniszterelnök édesapja Orbán Győző is, akinek bányavállalkozása nem csak jól teljesített, de évről-évre növelni tudta a nyereségrátáját is.
Miután az építőipar a NER egyik kedvenc terepévé vált, mind horizontálisan, mind vertikálisan nagyon sok vállalkozás került kormányközeli vállalkozások kezébe, vagy emelkedtek ki jó kapcsolatokkal bíró cégek. Látva azt, hogy a járvány idején a lélegeztető gépek, vagy éppen a kínai vakcinák esetében sem voltak képesek az érintettek önmérsékletre, nehéz elképzelni, hogy a hatalomközeli emberek majd most hirtelen komoly árcsökkentésbe kezdenének.
