Próbáltam megfejteni, mi lehet a skandináv krimik titka? Miért van az, ha bemegyek egy könyvesboltba (ami nem egyszer fordul elő), első utam a Skandináv krimik feliratú állványhoz vezet, és addig-addig nézelődöm, amíg biztos találok a kínálat közt egy olyat, amit addig nem olvastam, és boldogan viszem a zsákmányt a pénztár felé. Így volt ez Lars Kepler: A hipnotizőr című könyvével is: alig vártam, hogy hazaérjek vele.
Az persze még a boltban, a könyv hátsó fülének fellapozásakor kiderült, hogy ez az álnév igazából egy kedves, szimpatikus házaspárt takar – Alexandra Coelho Ahndorilt és Alexander Ahndorilt a becsületes nevük -, de hogy ők otthonuk melegében igazából nem sütnek-főznek a konyhán, és a kandalló melegéhez bújva nézik vacsora után a duruzsoló tüzet, vagy nagy társaságot hívnak magukhoz, és hatalmas bulikat tartanak, akkor vált világossá számomra, amikor nekikezdtem közös művüknek, amely a Joona Linna finn származású nyomozóról szóló sorozatuk első kötete. És amely akkora siker a világban, hogy már negyven nyelvre lefordították, mintegy tizenegymillió példányban kelt el, és belőle már filmadaptáció is született.
Ez a könyv tényleg az első pillanattól kezdve magával ragadja az embert: tűéles logikával összerakott és fokozatosan egyre nagyobb izgalmat és élményt ad, és annyira érdekes és magávalragadó a történet, hogy gyakorlatilag letehetetlen, csak az utolsó oldal végeztével érzi azt az ember, hogy „hm, ezt most befejeztem, akkor jöhet a következő Joona Linna kötet”.
A történetet nem lőném le – feltéve persze annak, aki nem olvasta még az immár két korábbi kiadást, vagy nem látta moziban a Linna-sztorit. Elég legyen annyi, hogy valaki kiírt majdnem egy egész családot, csak egy fiú marad úgy-ahogy életben, meg a nővére valahol a világban, aki oltári szerencséjére épp nem tartózkodott otthon, amikor a gyilkos nekiesett feldarabolni és miszlikbe vágni a családját. Innen indul tehát a nyomozás, amibe bevonnak egy szupertehetséges hipnotizőrt is, aki csak nagy-nehezen áll kötélnek – és erre, mint később kiderül, meg is van minden oka.
A könyv letehetetlen, csak falja az ember az oldalakat, hol időrendi sorrendben, hol a múltba induló fejezetek következnek egymás után, de ami még különösen magával ragadó: amint megjelenik egy szereplő a történetben, megtudjuk szinte az egész élettörténetét, a korábbi viselt dolgait és részletesen kapunk ízelítőt az őt ért traumákból is.
És ami egyébként számomra szinte majd’ minden skandináv krimiben fellelhető, az erre a műre is igaz: a benne szereplők folyton jó zenét hallgatnak, de olyat, aminek ott, abban az esetben fontos mondanivalója is van. Úgy tűnik, a távoli skandináv szigeten az írásművészet egyik alapja, hogy a szinte folytonos sötétségben, meg az állandó pocsék időkben zenéket hallgatnak az emberek alkotás közben, és persze válogatottan jó borokat is isznak. Mindebben valami olyan tökélyre viszik tudományukat, ami valóban páratlan. Ez lenne a skandináv krimik sikerének egyik titka? Nem tudom, lehet. De hogy indulok megint kedvenc könyvesboltomba, és már keresem is a következő Joona Linna-könyvet, arra bárki mérget vehet.
