Álmomban egy olyan országban éltem, ahol minden kiszámíthatóbb volt. Mert nem arra ébredtek ott az emberek, hogy már megint megváltoztak például az adószabályok. Amiatt sem kellett aggódniuk, hogy hogyan járjanak munkába, mert az illetékes hatalom nem rúgott fel mindent és nem tette lehetetlenné ezt, de legalábbis nem tette bonyolultabbá és drágábbá.
Ebben a vágyott országban ha éppen bővült a család, akkor jó előre megtervezhették, mikor, hol és milyen lakásban/házban fognak lakni vagy milyet akarnak építeni és mindezt miből fogják fizetni. Nem változott meg egy-kétévente a pénzügyi koordináta rendszer. Maradva az építkezéseknél, ha pedig vállalkozó volt valaki, akkor úgy 20-25 évre előre kialkudott és később nem megváltoztatott feltételek mellett tudott működni, tervezni – mint például Ausztriában.
Álmomban nem volt hír, hogy mennyit keresnek a pedagógusok. (Mert normális bért kaptak). És az sem, hogy kinek akart megfelelni a központilag kinevezett és persze hozzá nem értő, csak hajbókolni képes kerületi oktatási hivatalnok. A hír az volt, hogy egyik tankönyv jobb mint a másik, mert modern, nincs központilag elrendelt egyenoktatás. Kreatív fiatalok nyertek nagy versenyeket és az a természetes, hogy nem azokat állította példaképnek a kormány, akik biflázásból világbajnokok lettek, teljesítve a 19. századi elvárásokat, hanem az agyukkal jeleskedőket.
Azt láttam ebben az álomban, hogy egymás után zárják be az összeszerelő üzemeket, sóval hintik be a helyüket és ömlik a pénz a fent említett agyak pallérozására. Hangsúlyozottan állami pénzekről van szó, de persze megengedem: jöhetnek gazdagoktól is. Országunk nem olcsóságáról, hanem találékonyságáról lesz híres, nem a bányatulajdonos rokonságot gazdagító térkőépítéssel, hanem mondjuk a mesterséges intelligencia megfelelő felhasználásával kápráztatja el a világot.
Ha nagyban nézem az ország pénzét, akkor bizony abban az álomban azt is láttam, hogy az illetékesek nem játszanak kaszinósdit és nem komolytalankodják el a költségvetést. Az meg végképp nem fordulhat elő, hogy úgy játszadoznak a hiánnyal, mintha a sajátjuk lenne a kassza, amibe hol belenyúlnak, hol meg hagyják, hogy mások (az ő kutyáik kölykei) nyúljanak bele két marokkal.
Persze, álmomban bementem egy boltba is, ahol sok igazi magyar finomsággal találkoztam és nem kellett távoli földrészekről idemálházott, „hűdefrissnek” látszó, jól megvilágított, ám íztelen gyümölcsök között válogatni. Nem kellett idős néni kuporgatását végignézni a pénztárnál, mert ő sem volt erre rászorulva, lévén értelmezhető nyugdíjat kapott, amiből tisztességesen meg tudott élni. Azt a nyugdíjat pedig olyan ütemben és mértékben emelték, hogy mindig megtartsa a reálértékét.
Álmomban – kijőve a boltból – nem láttam a vizuális környezetszennyezés nagy példáját, a furkósbotnak használt politikai óriásplakátokat. Amelyekről most, ébren, tudom, hogy közpénzen lehet hirdetni, hogy ki mindenki támadott hazánkra és nemzetünkre és amelyeken persze ott van az is kikerülhetetlenül, hogy ki véd meg minket ezektől. Helyettük láttam az állványok helyébe fákat ültető embereket, akiktől, ha megkérdezték volna, ki az aktuális kormányfő, csak néztek volna, mert egyébként nem tartották fontosnak számon tartani ezt. Hiszen gyakran cserélődnek.
Álmomban.
A rovat korábbi cikkeit itt olvashatják.
