Citius, altius, fortius. Vagyis: gyorsabban, magasabbra, erősebben – ez volt az első újkori olimpia jelmondata, amikor sikerült megszervezni és megrendezni 1896-ban, hol másutt, mint az antik görög olimpiák szimbolikus helyszínén, Athénban, Pierre de Coubertin állhatatos munkájának eredményeként. Négy évvel később pedig Párizsban és azóta az olimpia bejárta a világot, az Antarktisz kivételével már minden földrészen járt.
Azóta sok víz lefolyt a Szajnán a mostani, párizsi rendezvényig. Amely sok minden mellett arról nevezetes (és lesz még sokáig az), hogy a világban egyre erősebben jelentkező gender-problémát a sport szintjére hozva nehezen megoldható, vagy megoldhatatlan helyzetben a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) nem tudott, vagy nem akart intézkedni, vagy bármit tenni. Ehelyett szőnyeg alá söpörte a kérdést. A kérdést, amely úgy hangzik, hogy a sportolók közt ki számít férfinak és ki számít nőnek? És mi a meghatározás alapja?
E kérdés, az interszexualitás már az 1936-os berlini olimpia előtt felvetődött és azóta is ott van, megoldatlanul és meghatározatlanul nemcsak az olimpiák, hanem egyén sportrendezvények esetében is. Az idősebbek még emlékezhetnek az 1960-as, 1970-es évekre, amikor a különböző sportágakban induló NDK-s (Német Demokratikus Köztársaság, Kelet-Németország) színeiben induló sportolónők (atlétika, úszás, stb.) olyan, államilag támogatott szereket kaptak, amelyek befolyásolták a teljesítményüket. Csak közvetett bizonyíték volt rá: az ajzószerek hatására megváltozott a kinézetük. Mások, más országokból is éltek a lehetőséggel, de csak addig, amíg az egyre alaposabb és kifinomodott ellenőrzéseken le nem buktak. Ezek másféle jellegű esetek voltak,mint a mostani, amely sokkal bonyolultabb azoknál.
Itt ugyanis arról van szó, hogy az adott versenyzők (jelen esetben egy algériai és egy tajvani ökölvívó) születési rendellenességgel jöttek a világra és noha nőként éltek és aszerint tartották számon, kezelték, igazolták, külső és belső nemi szerveik ellentmondásban voltak (vannak) egymással, miután genetikájuk és kromoszómáik nem mutatják egyértelműen, hogy férfinak, vagy nőnek kell tekinteni. Ez a mindennapi életben is érzékeny kérdés, a sportban azonban sokszorosan az. Ugyanis a versenyeken szigorúan elkülönülnek a férfi és női versenyzők (kivéve azokban a sportágakban, ahol vegyes párosok is indulnak). Mind az egyéni, mind pedig a csapatsportokban. Legalábbis a jelenlegi szisztémában. Bár a mostani olimpián már láttunk 4x400 méteres vegyes váltót, de még ez sem az igazi.
Az ugyan igazságtalan, hogy egy férfihormonokkal születése óta élő nőnek tudott sportoló versenyt fut, vagy versenyt úszik a csak női hormonokkal élő társa ellenében, vagy csak teniszezik ellene, de kétségtelenül előnyben van. Ám amikor testi kontaktusba kell kerülnie versenytársával (birkózás, boksz), akkor már szinte a sportszerűtlenség határán is túlkerül. Mintha valaki két-három súlycsoporttal feljebb levő ellenféllel küzdene. Nem véletlen, hogy mindkét sportágban pontosan meghatározzák az előírások a súlycsoportokat és a súlyhatárokat, a bokszban még a birkózásénál is sokkal aprólékosabban.
Csak egyetlen, de a gyakorlatban bebizonyított példa arról, hogy miért értelmetlen és erkölcstelen férfiakat nők ellenében versenyeztetni. Néhány éve a walesi Wrexham Red Dragons visszavonult focistái, ma már amatőr focicsapat (nem a brit bajnokságban játszó profik) barátságos focimeccset játszott az USA női fociválogatottja ellen, és 12-0 arányban győzött. Íme egy rövid összefoglaló a meccsről:
A nemzetközi sportvilágban körülnézve egyre világosabb a kép(let): minél népszerűbb egy sportág, annál jobban megszállja azt a pénz és a politika. Ami csak látszólag van előnyére, valójában a pénzvilág összes rossz oldala látványosan lecsapódik. A klubok több bevételhez jutnak, a játékosok jobban keresnek (de úgy adják-veszik őket, mint az ókorban a rabszolgákat) és szinte tapinthatóan ott van minden nagyobb sportesemény mögött a megvesztegetés, a korrupció. A legnagyobb mutatványa a NOB-nak az volt, amikor a görög olimpiai bizottság és az akkori kormány szerette volna megkapni az első újkori olimpia centenáriumára az 1996-os olimpia rendezés jogát. Azonban ha üzlet van, akkor érzelem nincs. Az Egyesült Államok, illetve Atlanta városa kapta a rendezés jogát. A görögök csak nyolc évvel később, de már akkor majdnem belerokkantak, a válságuk még az eurózónát is megrengette és az állam, meg az állampolgárok a mai napig viselik az akkori adósság terhét.
Visszatérve a párizsi olimpia gender-botrányához, a tavalyi, Indiában rendezett boksz-világbajnokságon éppen attól a két, nőnek elfogadott bokszolótól vonták meg a versenyzés lehetőségét, akiket a NOB elfogadott, mondván, hogy nekik smafu az IBF (Nemzetközi Boksz Szövetség) döntése,nem veszik figyelembe és ezért a vitatott nemű sportolók vizsgálatát is mellőzték. Kissé árnyalja a döntést, hogy az IBF vezetése orosz irányítás alatt áll és az oroszok jelenleg meglehetős szankciózott állapotban vannak a nemzetközi sportéletben. De a NOB elnöke nem erről szólt, hanem arról, hogy – ezt érdemes idézni –
„Van két bokszolónk, akik nőnek születtek, nőként nevelkedtek, útlevelükben nőként vannak feltüntetve, és sok éven keresztül a női mezőnyben versenyeztek. Ez egyértelműen a női lét meghatározása. Amit most látunk az az, hogy egyesek magukévá akarják tenni annak meghatározását, hogy ki a nő.”
Arra az útlevélre hivatkozik, amelyet – mint később kiderült – a sportoló 19 éves korában kiállított anyakönyvi kivonatra alapoztak, de az ilyen és efféle magyarázkodás talán máshol megütközést kelt, mi azonban ehhez vagyunk szokva kormányszinten. Az elnök később azért megengedőbb volt, közölte, hogy ha a szakértők előállnak valamivel, akkor a NOB kész meghallgatni őket és kivizsgálni az eseteket, ám politikailag motivált, kulturális háborúban az általa vezetett szervezet nem kíván részt venni. Nos, a csúsztatás és az elsikálás műfaját ugyancsak jól ismerjük A baj csak az, hogy „a női lét meghatározása” természettudományos alapokon álló kromoszóma vizsgálat, amivel szemben nincs miről vitatkozni.
A modern kihívások ellenében nem lehet begyöpösödött, konzervatív érvekkel és tettekkel hadakozni. Meg kell találni a lehetőséget, hogy az önhibájukon kívül más kromoszómákkal élő sportolók hogyan kaphassanak lehetőséget a nemzetközi színtéren – esetleg a hasonló kromoszómájú sporttársaik ellenében. Ahogy azt már megoldották a paralimpiák rendezésével, vagy a kerekesszékből való teniszezéssel. Csak ahhoz másképp kellene gondolkodni. Vagy másoknak kellene azon a poszton kreatívnak lenni.
Ha viszont az élet mind bonyolultabb kérdéseiben a NOB rosszul, vagy sehogy sem dönt, akkor új olimpiai jelmondatra van szükség: lassabban, mélyebbre, erkölcstelenebbül.
