Soha annyi pénzt nem látott a vidék, amit ezután fogunk biztosítani, még az Osztrák-Magyar Monarchia idején sem. És marad a keleti országrész felzárkóztatásának terve is. Ideje, hogy gazdaságilag és az életszínvonal tekintetében is egyesítsük Hunniát és Pannóniát. Hidakat építünk a Dunán. Sok energia kell a célokhoz, ezért erőműveket és vezetékrendszereket fogunk építeni, akkor is, ha Brüsszel nem hajlandó szerepet vállalni. Majd lesz más.
Orbán Viktor évértékelőjének talán ezek voltak a gazdaságpolitikát érintő legerősebb kijelentései, az infláció kapcsán puffogtatott brüsszelezést ugyanis a tények ismeretében aligha lehet komolyan venni. Ahogy azt a vállalást sem, hogy decemberben 10 százalék körüli mértékre lassul a drágulás üteme, hiszen akkor nagyon magas előző évi értékkel kell összevetni, így önmagában az úgynevezett bázishatás miatt is mérséklődnie kellene az inflációnak.
Boncolgassuk tehát a fenti kijelentést. Bár szemantikai kötözködésnek tűnik, de működő demokráciákban az emberek adójából tud a kormány gazdálkodni, tehát az Orbán Viktor által használt királyi többesnek eleve van egy rossz szájíze, hiszen azt nem ő adja, hanem a magyar vagy az európai adófizetők. Utóbbiak mostanában „szűkmarkúak” lettek és nem akarják, hogy Orbán Viktor családja és baráti köre további multimilliárdokhoz jusson az ő támogatásaikból. A másik forrás, hogy a sikeresebb magyar nagyvárosoktól vonják el a forrásokat, így például Budapesttől, Győrtől vagy éppen Székesfehérvártól, és fejlesztik ebből a magyar vidéket. Ugye ezt sem Orbán Viktor vagy a magyar kormány adja, hanem csak átcsatornázzák ezeket a forrásokat.
A legijesztőbbnek mindazonáltal az utolsó mondat tűnik, a „Majd lesz más”. Ha megnézzük a globális folyamatokat, akkor ez per pillanat csak és kizárólag Kína lehet. Tegyük félre, hogy épeszű ember a nyugati demokráciákba vágyna, amit a gyakorlat is bizonyít, az Orbán által állandóan előkapott migráció iránya nem Kína vagy Oroszország, hanem Nyugat-Európa felé mutat! Hogy gazdaságilag mennyire jó ötlet Pekingnek elköteleződni, arra világszerte számos negatív példát láthattunk az elmúlt években. A kínaiak által 2013-ban elindított Új Selyemút gigaprojekt szerte a világon a kockázatos adósok teljes sorát hagyja az út szélén, legyen az Srí Lanka, Pakisztán, Kirgizisztán, Argentína, vagy Zambia. Az már csak hab a tortán, hogy miközben nem létező problémákról „tájékoztatja” irdatlan összegekből a kormány a magyar polgárokat, és fejeli meg ezt esetleg egy nemzeti konzultációval, addig „fű alatt” szemrebbenés nélkül „adósrabszolgaságba” küldi a népet.
De legyünk megengedőek és optimisták, bízzunk benne, hogy a magyar kormány végül dűlőre jut az Európai Bizottsággal, és a nyártól valóban elkezdik folyósítani akár az RFF (helyreállítási és újjáépítési alap), akár a kohéziós alapok pénzeit. Ebben az esetben (illetve természetesen ettől függetlenül is) kell valamit kezdeni a keleti országrésszel, hiszen a statisztikai adatok azt mutatják, hogy egyre reménytelenebbül szakad le a közép- és nyugat-magyarországi régióktól. Egyre nagyobbra nyílik a jövedelmi olló, miközben egyre többen próbálnak onnan elvándorolni. Utóbbi azonban már csak azért sem egyszerű, mert az ingatlanárak esetén is komoly szakadék alakult ki, hiszen sokkal kisebb értéket képvisel egy ottani ház vagy lakás, mint az ország szerencsésebb régióiban.
Erre persze logikusnak tűnő válasz lehetne, hogy ösztönzi a kormány a beruházókat az ország keleti végeiben történő befektetésekre és munkahelyek teremtésére. A megoldás azonban ennél egy kicsit összetettebb. Maga a kormány is az egyik legnagyobb vívmányának tartja, hogy a gazdasági nehézségek (a tavalyi második félévben ugye technikai recesszió köszöntött be) ellenére a munkaerőpiac stabil maradt, és csak minimálisan nőtt a munkanélküliség, miközben a foglalkoztatottak száma továbbra is rekordszinten van. Mindez azt jelenti, hogy jelenleg, aki akar és „képes” dolgozni, az dolgozik. Sokan vannak ugyanis, akik fizikai vagy mentális problémák miatt szorulnak perifériára, illetve olyanok is, akik nem hogy szakképzettséggel nem rendelkeznek, de kvázi funkcionális analfabéták, nekik leginkább az „állami kegyelemkenyér”, a közmunka marad.
A közgazdaságban sokszor kerül szóba az úgynevezett komparatív előnyök kérdése, vagyis az, miben van relatív előnyünk van a versenytársakhoz képest. Nos, az energiaellátottság biztosan nem ilyen, hiszen az energiahordozókat most is importáljuk, sőt az országban felhasznált elektromos áram 30 százaléka is külföldi erőművekből érkezik. A mostani energiaválság hiába mutatta meg, hogy egy ilyen adottságokkal rendelkező országnak nem kellene ész nélkül továbbra is az energiaintenzív ipari termelés irányába mozognia, hiszen az energiaegyenlegünk miatt tavaly ijesztően megborult a külkereskedelmi és a folyó fizetési mérlegünk is.
A magyar kormány tagjai azonban úgy tűnik, olyanok, mint a Bourbonok: semmit sem tanultak és semmit sem felejtettek.
Az energetikai fejlesztések kapcsán pedig továbbra is jelentős mennyiségben a gázerőművekre támaszkodna az ország, ami már csak azért is furcsa, mert maga Orbán Viktor is többször leszögezte, hogy véget ért az olcsó energia korszaka. Nem elég, hogy nincs elég munkáskéz és energia, de a nagy tervhez, az akkumulátorgyártáshoz szükséges víz és alapanyagok sem állnak rendelkezésre.
Felmerül persze, hogy könnyű okoskodni, de a kormány legalább nem ölbe tett kézzel várakozik, hanem cselekszik. Ezt azonban tehetné sokkal átgondoltabban is, olyan iparágakat segítve, ahol vagy magyar alapanyagok vannak (például élelmiszeripar), vagy szaktudás (például gyógyszergyártás). Ezek ugyanis jóval nagyobb hozzáadott értéket tudnának teremteni nemzetgazdasági szinten, mint a jelentős dotációval idecsábított cégek, amelyek esetleg a működésük során – ahogy a tavaly meghirdetett gyármentő programban is – további támogatást kapnak. Ugyanakkor, miután alacsony hozzáadott értéket állítanak elő, ezért a nemzeti jövedelmet csak korlátozottan növelik, már csak azért is, mert végeredményben jelentős számú vendégmunkást alkalmazva termelnek.
A legjobb kimenetele persze az lenne, ha az oktatás fejlesztésére költene az ország. A példák ugyanis azt mutatják, hogy Orbán Viktor nagy vágya, hogy kitörjünk a közepes jövedelem csapdájából, nem a gyáripar fejlesztésével, hanem csak ennek révén valósulhat meg. Kár, hogy a magyar politikában az ilyen hosszútávú tervek valahogy soha nem kapnak kellő támogatást.
