A volt szocialista országokban évtizedekig csak álom és egy fogalom volt a dollár. Ennek ellenére a Szovjetunióban, később pedig Oroszországban ez volt a legtekintélyesebb nemzeti valuta: a kilencvenes évek elején az orosz oligarchák például dollárban számoltak, ami az euró bevezetésével sem változott. Az amerikai kongresszus 240 éve, 1785. július 6-án hagyta jóvá a dollárt, mint az újonnan megalakult Egyesült Államok hivatalos pénznemét – az orosz Kommerszant című napilap pedig az évforduló alkalmából összállítást közölt a dollár kalandos történetéről.
A dollár a thaler szóból származik, ez volt a 16-18. század egyik legnépszerűbb pénzérméje. A 16. század elején hatalmas ezüstlelőhelyeket fedeztek fel Joachimsthal – ma Jachymov, Csehország – közelében. A város neve Jákob völgyét jelenti. A német „Tal” szó a szláv „dol” és „völgy” szóval kapcsolatos, így a dollárnak is szláv gyökerei vannak – olvasható a Kommerszant cikkében. Az itt vert és Joachimsthalernek nevezett érmék kibocsátása megdöbbentően nagy ütemben zajlott a maga idejében: bizonyos években egymillió darabot vertek ezüstből. Ezért nem meglepő, hogy a Joachimsthalerek (a szó idővel csak tallérra rövidült) hamar elterjedtek Európában. A dollárnak tehát eleinte semmi köze nem volt Amerikához.
Már Shakespeare is magasztalta
A 17. század elején Angliában a dollár már ezüstpénz volt, súlyában és értékében hasonlított a tallérokhoz. Érdekes módon a szó már szerepelt William Shakespeare Macbeth című tragédiájában, amelyet 1602-1603-ban írt – bár a más nyelvekre lefordított
szövegváltozatokban többnyire az arany szó szerepelt.
Az amerikai dollár a spanyol utódja – olvasható az orosz cikkben –, amelyet széles körben használtak az Újvilágban és más régiókban. Az itteni dollár szó is a tallérból származik, de az olyan érméket, amelyek nyolc realt értek pesónak vagy piaszternek nevezték. Utóbbi elnevezés szerepel az Egyesült Államok által 1803-ban Észak-Amerikában megvásárolt, hatalmas francia birtokok vételi szerződésében.
Az Egyesült Államok Konföderációjának Kongresszusa 1785. július 6-án kimondta, hogy az alap pénznem az Egyesült Államokban egy dollár legyen. Nem kevésbé fontos volt az a döntés, hogy a pénznemet a decimális rendszerre kell alapozni, azaz a dollárt száz centre kell osztani. Ez nem volt annyira kézenfekvő megoldás, mert például a brit pénzrendszer még más szisztéma alapján működött. (Nagy-Britannia csak 1971-ben tért át a decimális pénzrendszerre.) Állítólag az egyik elnöknek, Thomas Jeffersonnak is köze volt ehhez, mivel azt akarta, hogy az amerikai valuta racionálisabb és fejlettebb legyen. Az egyik bankjegyen egyébként az ő portréja is szerepel, igaz, a legkevésbé népszerű címleten: a kétdollároson.
Fotó: Depositphotos
Az amerikai kongresszus 1792-ben fogadta el a Pénzérmék Törvényét, amely meghatározta azok pontos paramétereit. Az első érméket 1794-ben verték – köztük azt, amelyik egy hosszú, hullámos hajú nőt ábrázol, a szabadságot szimbolizálva. Az akkori legnagyobb bankjegyen, a tízdollároson egy sas szerepelt.
Furcsa, de az Egyesült Államokban sokáig e törvény elfogadása ellenére sem létezett egységes papírpénz. A számos magánbank, és egyéb szervezet mellett az államok is nyomtattak, főleg azok, amelyek éppen kikiáltották a függetlenségüket. Hivatalos nemzeti dollárbankjegyeket csak 1861-ben bocsátottak ki először.
Bár Thomas Jeffersonnak köze volt a dollár megalkotásához, mégis egy másik politikust, Alexander Hamiltont tekintik az amerikai monetáris rendszer fő megalkotójának. Ezért nevezi őt a népszerű Broadway-musical, a Hamilton „a tízdolláros atyjaként”. Hamilton az erős szövetségi kormányzat, az egységes pénzügyi rendszer, a központi pénzverde és a központi bank szószólója volt. Végül ő lett az első pénzügyminiszter, és ő segített létrehozni az első nemzeti bankot is. Portréja ma is a tízdolláros bankjegyen látható.
Élő személyt nem ábrázolhat
Az összes bankjegy rajzolata megváltozott 1861 óta. Ami nem változott, az az élő személyek bankjegyeken való ábrázolásának 1866-ban bevezetett tilalma. A legismertebb az egydolláros bankjegy, amelyen az Egyesült Államok első elnökének, George Washingtonnak a portréja látható. Érdekesség, hogy először az akkori pénzügyminiszter, Salmon Chase szerepelt az egydolláros bankjegyen, majd egy ideig George Washington felesége, Martha. Ő lett az első nő az amerikai bankjegyeken. A bankjegyen jelenleg Gilbert Stuart 1795-ben festett, befejezetlen Washington-portréja látható.
Fotó: Depositphotos
A százdollároson, amelyen az Egyesült Államok egyik alapító atyja, Benjamin Franklin képe látható, régebben Abraham Lincoln szerepelt, és csak 1914-ben jelent meg rajta Franklin. Portréját a francia Joseph Duplessis festette 1785 körül.
Az egydollárost nem éri meg hamisítani
A magasabb értékű bankjegyek dizájnja sokkal gyakrabban változik, mint a kicsiké. Ennek magyarázata nem esztétikai, hanem tisztán gyakorlati. A százdolláros bankjegyeket gyakran hamisítják, ezért megjelenésüket rendszeresen változtatják, a legmodernebb biztonsági megoldásokat alkalmazva. Az egydolláros bankjegy hamisítása egyszerűen nem éri meg, nem véletlen, hogy a dizájnja 1935 óta szinte változatlan, 1963 óta pedig egyáltalán nem történt változás a rajzolatban. Ami igazi különlegesség, hogy Amerikában hivatalosan egyetlen régi dollárt sem vonnak ki a forgalomból, így elméletileg akár a 19. század végén kibocsátott bankjegyekkel is fizethetünk.
A dollárok szleng elnevezése, a greenbacks (nálunk zöldhasú) annak köszönhető, hogy az 1860-as években nyomtatott első bankjegyek hátuljának élénkzöld volt a színe. Azóta a színvilág változott, az elnevezés viszont sokáig megmaradt.
Bár a bankjegyeket papírpénznek nevezik, némelyik egyáltalán nem papírból készül, hanem textilből: ezek összetétele 75 százalék pamut és 25 százalék len. Ami a gyártást illeti: az egy- és kétdolláros bankjegyek előállítása a legolcsóbb, bankjegyenként 5,4 cent. Érdekes módon nem a százdollárost a legdrágább előállítani – ez 15,5 centbe kerül –, hanem az 50 dollárost, melynek nyomtatása darabonként 19,4 cent. Az egydolláros bankjegyek gyorsan elhasználódnak: élettartamuk átlagosan 5,8 év, szemben a százdollárosok 15,5 évével.
Miért ez a jele?
A dollár nemzetközi jele, a $ állítólag a peso szóból származik, ami a spanyol dollár szinonimája volt. E verzió szerint az ikon kezdetben egy egymásra helyezett P és S betűt tartalmazott, de végül csak az S betű és a vonal maradt meg. Egy másik változat szerint a jel egy egymásra helyezett U és S betűből származik, amelyek az Egyesült Államokat jelképezik. Egy harmadik változat szerint a mai Bolíviában található Potosi pénzverde PTSI jelzéséből ered – itt a 16. századtól a 19. század elejéig tömegesen vertek ezüst pesókat. Egy egzotikusabb magyarázat pedig a rabszolga-kereskedelemnek tulajdonítja a $ jel eredetét: az „esclavo” spanyolul rabszolgát, a „clavo” pedig szöget jelent. A rabszolgák számát egy számmal és az S-clavo (5 S-clavo – 5 rabszolga) szóval jelölhették.
Merre járt, amivel fizettünk?
1998-ban lelkes rajongók elindították a Wheres George weboldalt, ahol mindenki megadhatja egy konkrét bankjegy adatait, és nyomon követheti, hogy az mely városokban és országokban járt (abban az esetben, ha valaki már megadta az adatait az oldalon). A weboldal szerint eddig több mint 327 millió bankjegy adatait nyomozták ki és rögzítették. A forgalomban lévő dollárok számához képest ez csepp a tengerben: 2016-ban 11,7 milliárd egydolláros, 11,5 milliárd százdolláros bankjegy és közel 15 milliárd dollár lett egyéb címletekben kibocsátva.
A legkevésbé elterjedt a kétdolláros, amelyből mindössze 1,2 milliárd darab van forgalomban. Nyomtatását 1966-tól 1976-ig szüneteltették az alacsony kereslet miatt, de aztán újraindították. Az ilyen címletű bankjegyek előfordulásának ritkaságához hozzájárul, hogy sok amerikai úgy dönt, inkább nem fizet vele, hanem megőrzi. A bankjegyek régebbi, piros színű változatai még értékesebbek a gyűjtők számára, mivel ezeket 1966 előtt bocsátották ki.
Évtizedekig a legnagyobb címlet a százdolláros volt. 1878 és 1934 között viszont tízezer dollárig nagyobb címletek is forgalomban voltak. Az 1930-as években be akarták vezetni a százezer dolláros bankjegyet is, de végül elvetették az ötletet. Próbaképpen azért nyomtattak 42 ezer darab százezer dollárost Woodrow Wilson amerikai elnök képével, ám ennek nagy részét végül megsemmisítették.
2025 februárjában az egyik republikánus képviselő egy 250 dolláros bankjegy kibocsátását javasolta, Donald Trump elnök képével. Az amerikai törvények azonban tiltják a jelenlegi elnök vagy bármely élő személy ábrázolását.
Furcsa lenne, ha a dollár nem bukkanna fel műalkotásokban
A dollár köré épülő leghíresebb művek a pop arthoz kapcsolódnak: egy olyan mozgalomhoz, ami a hétköznapi tárgyak és tömegpiaci termékek művészetbe való beépítésére specializálódott. Andy Warholnak számos ilyen műve van, de Roy Lichtenstein is festett tízdollárost, igaz, hogy a kép inkább egy dekonstruált bankjegyet ábrázol, amely a kubisták munkásságát idézi. 2022-ben a Sotheby's aukciósház A pénzkeresés művészete címmel rendezett kiállítást huszonegy, dollárt ábrázoló alkotásból. Ezek között szerepeltek Andy Warhol, Keith Haring, Tim Noble és Sue Webster munkái is.
Nem csak Amerikában hivatalos fizetőeszköz
A nem amerikai dollár a világ közel 30 országának fizetőeszköze, köztük a Karib-térségben vagy Óceánia kis államaiban – például a Bahamákon vagy Tuvalun – használják, de Ausztráliának, Kanadának, Namíbiának és Új-Zélandnak is megvan a saját dollárja. A hongkongi, tajvani és szingapúri dollár is jól ismert. Néhány kisebb ország, mint például El Salvador, Zimbabwe, Kelet-Timor és Mikronézia pedig amerikai dollárt használ, mivel gazdaságilag nem éri meg nekik a saját pénz nyomtatása.
