Ha visszatekintünk régi korokba, azt látjuk, hogy az államokká alakult társadalmak már az ókorban bevezették a nemesfémeken alapuló fizetőeszközöket, sőt, a nemesfémeket fizikailag egyáltalán nem tartalmazó hitelleveleket is.
Kérdés, mikor mekkora rendszeres bevétel engedhette meg az élet könnyebb oldalának élvezését? Egy gazdasági szakember (adószakértő, egykori pénzügyminiszter) egy korábban megjelent interjúban arra a kérdésre, hogy mióta létezik az adó, mint állami bevétel, azt válaszolta: azóta, hogy hadserege van az adott államalakulatnak. Akár nomád, akár letelepült társadalmat vizsgálunk. Az viszont bizonyos kivételektől eltekintve azt jelenti, hogy a szóbanforgó államnak effektív pénze volt (vagy feltételezhetően lehetett).
Nézzük előbb a kivételt. Az, hogy egy állandó mozgásban levő nomád társadalomnak nincs pénzverdéje, nem különösebb spanyolviasz. Érthető. Van viszont az akkori társadalom belső, gazdasági életében valódi fémpénz (főként bronz és ezüst), ami különféle módokon jut el az egyes (főként családi) vállalkozásokhoz, mondhatnánk: termelőegységekhez. Mégpedig a nagy távolságokat bejáró kereskedőktől, akik a nomádoktól beszerzett terményekért és termékekért nem a cserekereskedelemben megszokott és bejáratott másik termékkel fizettek (persze gyakran azzal is), hanem fémmel. Amit alkalmasint pénznek is nevezhetnénk, de a nomád társadalmakban a fémpénznek csak a (nemes)fém által képviselt értéke számított: a súlya. Ez egyébként sok, ma is érvényben levő valuta nevében máig megőrződött: font, li(b)ra, peso, márka. Esetleg a fém anyaga: mint például a korábbi holland gulden, vagy a ma is érvényben lévő lengyel zloty.
Még egy bekezdés erejéig visszatérve a nomád (és nem is csak a nomád) államokhoz-társadalmakhoz, az adót (már ha bevezettek ilyen kötelezettséget) vagy terményben fizették, vagy abban a szokásban, hogy a törzs, vagy a nemzetségek nagycsaládjai azzal „fizettek”, hogy a fegyverforgató ifjak és a fiatal férfiak beálltak a vezér (fejedelem, törzsfő, stb.) seregébe, csatlakozván annak fegyveres csapatához. Akár az életüket is áldozták a főnök céljaiért, de jó esetben zsákmánnyal gazdagodva tértek haza – és ez újabb ösztönzés volt a következő, hasonló „összejövetelre”. Nagyjából ez volt a honfoglalás utáni kalandozások forgatókönyve is.
A nem pénzbeli adózásnak pedig bevett szokása volt még a középkor letelepedett európai társadalmaiban, a királyok uralma alatt levő államokban is, hogy a király a teljes udvartartásával együtt végigjárta az országát és egyes helyeken hetekig-hónapokig megszállva „leette” az adót. Volt persze valódi, nemesfém pénz, a keresztény magyar állam megalakulásakor már Szent István veretett ilyet. Az ő uralkodása idején (1000-1038) kibocsátott ezüst dénárok súlya 0,5 és 1,5 gramm közt volt, de olyan nagy értéket képviseltek, hogy kibocsátották az obulust, ami a dénár súlyának a fele volt és 1 obulusért mégis nagyon sok mindent lehetett kapni. Ettől függetlenül még nagyon sokáig élt a cserekereskedelem, aminek egyik komoly bizonyítéka, hogy a feltárt Árpád-kori sírokban a régészek gyakran találtak ezüstpénz sírmellékleteket. Vagyis, hogy amennyiben forgalomképes, valódi pénz lett volna, amiért sok mindent lehetett volna kapni, akkor bizonyára nem helyezik az elhunyt mellé a sírba, mint valamelyik személyes holmiját.
Fotó: Wikipédia
Mind az ókorban, mind pedig a középkorban nagy értéke volt egy igazán csekély súlyú, legfeljebb 1-2 grammos ezüstpénznek. Ez volt az oka annak, hogy aranypénz jószerével egyáltalán nem szerepelt a mindennapi életben, mint effektív fizetőeszköz, hiszen felmérhetetlen mennyiségű áru ellenértéke lehetett. Pontosan persze nem tudhatjuk, de ennek a ténynek a megértését jól szolgálhatja annak vizsgálata, hogy ma mi is lenne egy hasonló súlyú arany-, és ezüstpénz közti különbség. Elég, ha megnézzük a tőzsdei árakat. E sorok írásakor az arany tőzsdei ára unciánként (1 uncia=31,1035 gramm) 2753 dollár, az ezüsté pedig 32 dollár. Márpedig ez 84-szeres különbség. Ebből következően – noha csak közelítő hasonlat – mégis érthető az ezüstpénz fontos szerepe a régi korok gazdasági életében. Amikor az aprópénz aprópénzéért is sokmindent lehetett kapni.
Például az antik Rómában a köztársaság-kor és a korai császárkor idején az as elnevezésű, forgalomképes rézpénz is napi áron volt használatban, amit a Pompei-i ásatások során feltárt egykori kocsma falára írva találtak a régészek:
Assibus hic bibitur, binis meliora dabuntur, quattuor si dederis, vina falerna bibes – magyarul egy garasért iszogatsz, kettőért jobbat is adnak és a falernumi bort négy garasért ihatod.
Amiből nem csak az a tanulság, hogy milyen sokat ért még a rézpénz is (a falernumi bor nagyjából olyan minőség lehetett, mint ma nálunk a tokaji), hanem az is, hogy a disztichonban megverselt ókori marketingszöveg még józan kultúremberekre vallott. Akik valószínűleg az akkori 200 pengő fixből viccelhettek borozgatás közben.
Van olyan kimutatás is, amely arról szól, hogy régi korok egységnyi pénzei mennyit érhetnek mai forintban, illetve, hogy a forint 1946-os megszületése óta mennyit ért a mai forinthoz képest, vagyis mennyit romlott.
