Augusztus végén hírben adtuk tudtul, hogy a Magyar Nemzeti Bank (MNB) emlékpénzt adott ki. Ennek lényege a következő volt:
„I. András király tiszteletére bocsátott ki háromféle emlékérmét a Magyar Nemzeti Bank. Az aranyból készült verzió névértéke 500 ezer forint, az ezüsté 15 ezer, a színesfémé pedig 3 ezer forint.” A rövid tájékoztató szerint mind az arany emlékpénz, mind az ezüst változat egy unciás súlyban került forgalomba. A színesfém változat súlyát nem említi a közlemény, hiszen ebben az esetben – érthetően – nem mérvadó a súly. Amiről ez a közlemény nem szól, annak utána lehetett nézni az MNB honlapján, igaz, az utolérhető információ főként a gyűjtők számára érdekes, ez pedig a példányszám. Nos, a példányszám a következőképp alakult: a félmillió forintba kerülő arany emlékpénzt 500 példányban, az ezüst- és a színesfém emlékpénzt pedig 5-5 ezer példányban tették hozzáférhetővé.
Nézzük meg akkor most ezt az eseményt gazdaságtörténeti szemmel.
A Kárpát-medencében létrejött Magyar Királyság első királya, Szent István volt az első magyar pénz kibocsátója is. Ez (valószínűleg az Esztergom melletti falu műhelyében készülhetett) ezüst dénár volt. Nagyjából olyanféle, mint a tőlünk nyugatra létező királyságokban, valamint a Német-Római Birodalomban bevezetett és forgalomba helyezett dénárok. István királyunk, a felesége, Gizella révén rokonságban állt a birodalmi császárokkal, ezért egyáltalán nem légből kapott feltételezése a (pénz)történészeknek, hogy annyi más minden mellett első ezüstpénzét is Karoling-, illetve Német-Római birodalmi előkép szerint készíttette. Mint ahogy az is valószínű, hogy a fizikai létrehozatalban ugyancsak a nyugati szomszédból érkeztek az ehhez értő mesterek Esztergom-Kovácsiba.
Az Orseolo Péter – Aba Sámuel – Orseolo Péter királyváltások után trónra került András király (e néven első árpádházi uralkodónk) egyéb fontos intézkedései közt komoly jelentősége van a saját pénz megteremtésének. Már Szent István uralkodásának kezdetén is olyan fontos gazdasági tett volt a saját pénz létrehozása, hogy bátran nevezhetjük forradalminak. Itt mindenekelőtt arra kell figyelnünk, hogy ezzel nem egyszerűen lemásolta, vagy utánozta a nyugati keresztény királyságokat, hanem valami egészen másra.
Mégpedig arra, hogy korábban, a honfoglalás és az államalapítás közti évszázadban nemcsak magyar pénz nem volt a Kárpát-medencei fejedelemségben, de másmilyen sem. Mármint árucsere-forgalmi szerepben. Ugyanis rengeteg nemesfémpénz érkezett a hódoltatott, illetve adófizetésre kényszerített királyságokból, fejedelemségekből a „kalandozások” eredményeképp. Még Bizáncból is, amely így vásárolta meg a háborítatlanságát – ideig, óráig. Ezekért a pénzekért az akkori magyar fejedelemségben nem lehetett kapni semmit, ugyanis ezeknek az arany- és ezüstérméknek nem pénzértékük volt, hanem legfeljebb súlyértékük, ezért legjobb esetben beolvasztották azokat és nemesfém tárgyakat készítettek belőlük. A kora-honfoglaláskori sírokban néha igen gazdag pénzleleteket találtak a régészek, aminek az a magyarázata, hogy örökül sem hagyták az utódaikra, mert akkoriban sem földet, sem jószágot nem vehettek értük.
Más lett a helyzet a feudális berendezkedésű Magyar Királyságban. Nemcsak az változott meg, hogy az uralkodó nem a külföldön begyűjtött kincsekből részesedett, ha egyáltalán, ami a „kalandozások” anyagi haszna volt. Ez a korszak lezárult. Nem más országok, más népek megsarcolásából telt az udvartartásra (meg a fegyveresekre), hanem a saját népe megadóztatásából, ahogy az más, keresztény országokban is bevett szokás, mi több: törvényes rend volt. A király megadóztatta az alattvalóit és az adót a királyi kamara által kibocsátott pénzben lehetett leróni. Akkoriban a pénznek sem az volt az értéke, amit a kibocsátott érmén olvasható szám jelentett volna, ugyanis ilyen szám sokáig egyáltalán nem volt olvasható az elő-, vagy hátlapon. Nemcsak nálunk, sehol Európában. A pénz (főként ezüstpénz) értékét a súlya jelentette. Szent István dénárjának a súlya 0,556 és 0,962 gramm között váltakozott, ugyanis a korabeli technikával nem tudtak egyenletes súlyú érmeket verni (és ez nem csak Szent István pénzeire volt jellemző).
A problémával akkoriban is tisztában voltak és ezt úgy oldották meg, hogy munkába vettek egy márka ezüstöt és abból meghatározott számú érmet kellett kihozni. A nem kis súlybeli különbség ellenére hivatalosan mindegyik ugyanannyit ért. Mindenki elfogadta, hiszen a királyi hitelesség rajta volt az érmén: Rex Stephanus, Rex Andreas és Civitas Regis (királyi város – vagyis székhely). A nemrég elhunyt Szegedi László blogbejegyzése alapján a „márka” elnevezés középkori súlymérték volt. Európában számtalan alapsúly létezett, habár mindenhol márkát vagy fontot használtak, de ezekből rengeteg féle volt használatban. Valószínű, hogy István a 408 grammos frank márkát vette alapul, és ebből 480 darab fél dénárt verhettek, pontosabban (milyen érdekes, hogy már akkor is!) hozzá számították a beváltási illetéket és így 510 érme került ki a királyi pénzverdéből.
Ismételjük meg: István pénzeinek az átlagsúlya 0,75-0,80 gramm volt, valódi, egyedi súlyuk 0,556 és 0,962 gramm közt váltakozott. Talán még ennél is fontosabb lehetett a megmunkált ezüst finomsága (szakzsargonban: dénárjainak a pénzlába). A Stephanus Rex érmék átlagos tisztasága 0,860 ezrelékes, de létezik 0,900-es. Ehhez tudnunk kell, hogy a kor technikájával maximum 0,960 tisztaság volt elérhető. Ebből következően István dénárja nemcsak a saját királyságában és a környező országokban volt megbecsült fizetőeszköz, hanem Európa más részein is, beleértve Skandináviát a Feröer-szigetekig (mindezt régészeti lelet-feltárásokból tudjuk). Az is közismert, hogy minél tisztább, minél finomabb egy nemesfém tárgy, annál puhább. Tehát a nagy tisztaságú arany- és ezüstérme erőteljesebben kopik, mint a kevésbé tiszta. Aztán előfordulnak esetek, amikor az ezüstérme nem magától kopik, hanem szándékos beavatkozás következtében. Vagyis a pénzérme tulajdonosa lekanyarít valamennyit a széléből és elteszi magának jobb időkre. Egy-két érmneszél-stuccolás nem sokat ér, de sok kicsi sokra megy. Vagyis azoknak éri meg, akiknek sok van belőlük. Azok viszont a sok kicsiből aránylag tisztességes mennyiségű (súlyú) ezüstöt tudtak lekanyarítani maguknak – és mivel minél finomabb a nemesfém, annál puhább. A királyi pénzverdék ezért az érme szélén látható, egyszerű dísznek tűnő, körbefutó gyöngysort egyúttal jelzésnek is használták: eddig és ne tovább!
Hogy tisztában legyünk egy-egy dénár értékével, ahhoz tudnunk kell, hogy mind István, mind András idejében (a magyarok által használt tinópénz – írja Szegedi László, a már idézett blogban) az éves adó nyolc dénár volt. Az állam működéséhez és működtetéséhez ugyanis effektív pénz (vagyis ezüstérme) kellett. A korábbi árucsere-kereskedelem alkalmatlan volt erre. A tinó (=növendék borjú) pénzbeli egyenértéke volt egy darab dénár. A kiemeléssel is hangsúlyozott szokatlan kifejezés azt jelenti, hogy a dénárokon nem szerepelt az értékére utaló ezüstérme jelölés: (1, 2, 5,10 stb.), mégpedig elég sokáig. A dénár az egy dénár volt, tíz dénár pedig tíz darab érme. Nos, az éves adó nyolc ilyen érme volt, s ha otthon nem sikerült effélét előállítani, akkor nyolc tinóval meg lehetett váltani. Tízért viszont lehetett két ezüstöt kapni, ami jó jöhetett a legközelebbi adózáskor. A királyi hatalom képviselői a várakban és a vásárokon képviselték az uralkodót és szedték be az adót – olvasható Gyöngyössy Márton művében.
A Szent István halála utáni belpolitikai zűrzavart követően szükséges volt, hogy gazdaságilag rendbetegye a király az országot. Politikailag és katonailag úgy, hogy lezárja a német-római császár igényét a hűbéresének (tehát alárendeltjének) tekintett országra, gazdaságilag pedig úgy, hogy a saját nevével jelölt ezüst dénárt vezeti be, amely Szent István (Európa-szerte megbecsült) dénárjára hajazott. Mivel testvére, Béla herceg komoly segítséget adott a németek kiveréséhez, nemcsak neki adományozta a nyitrai dukátust (majdnem a teljes mai Szlovákiát), hanem engedélyezte számára az önálló pénzkibocsátást is. Béla herceg 1048-ban kapta meg azt a lehetőséget és addig, amíg a bátyja uralkodott (1046-1060) értékesebb és minőségibb dénárokat veretett, mint királyi bátyja. Mi most azonban I. András dénárjával foglalkozunk.
A mellékelt illusztráció sok mindent elárul. Például azt, hogy a kor szokásai szerint nemcsak az érték jelölése nem látható rajta (ezt fentebb taglaltuk), hanem a kibocsátás éve sem. Miután pedig egyre szokásosabbá vált az évenkénti pénzcsere (nem utolsósorban az egyre terjedő érmevagdosások miatt is), nehéz lenne kideríteni, hogy a most frissiben kikerült emlékpénz melyik korábbi kibocsátást eleveníti fel. Ez persze némileg érthető is. A mai embernek egy 2 centiméter átmérőjű, szinte súlytalan 0,6 grammos lemezke, még ha ezüstből van is, nem sokat jelent (tinót végképp nem kaphatna érte). Viszont egy teljes unciányi aranypénz! No, az már valami. Egyébként az emlékpénz mintegy körbeveszi, magába foglalja I. András eredeti dénárjának lenyomatát, vagyis – ahogy korábban szó esett róla – nem hiteles másolata az eredetinek, dehát nyilván nem az volt a cél.
A mostani, hivatalos mértékek szerint egy uncia 28,3495 gramm, vagyis nem egészen 3 deka – írtuk legutóbb, a 30 ezer forintos bankjegyről szóló álhírrel kapcsolatban. Ennek az emlékpénznek az ára – olvasható a mostani bevezetőben is – félmillió forint. A gyűjtők ennek ellenére bizonyára szétkapkodják (vagy már megtették?). A kibocsátás napján az arany unciájának tőzsdei ára 1904 dollár volt, ami aznapi MNB-középárfolyamon 668 ezer forinttal volt egyenlő. Az emlékpénz ezüstverete nagyobb példányszámban hozzáférhető (ugyancsak 1 uncia súlyban) és ez már 15 ezer forintért szerezhető meg. Az ezüst aznapi tőzsdei ára 23,3 dollár volt unciánként, ami ugyancsak napi MNB-középárfolyamon 8174 forint.
A kibocsátás hetében zajló budapesti atlétikai világbajnokságon az aranyérem 70 ezer dollárt ért (24,6 millió forint). A második helyért – ezüstérem – 35 ezer dollár (12,3 millió forint), a harmadikért – bronzérem – pedig 22 ezer dollár (7,7 millió forint) járt. A Nemzetközi Atlétikai Szövetség sajnos nem tette közzé sem a nemesfémérmek súlyát, sem pedig finomságát (az arany karátszámát, illetve az ezüst ezrelékét). Igaz, hogy csak egyéniben 44-szer osztottak érmet, plusz a váltófutások (és holtverseny is volt, mert atlétikában nincs szétlövés).
