Az atomháború árnyékában, a vágtató infláció és az energiaválság veszélyeitől fenyegetve azért szerencsére az igazán fontos, az emberiséget évezredek óta foglalkoztató kérdésekkel is foglalkoznak egyesek: a csiklandozással. Nem viccelünk, a csiklandozás, illetve az a jelenség, hogy magunkat nem vagyunk képesek megcsikizni, már Arisztotelészt, Szókratészt, Galileit és Francis Bacont is foglalkoztatta a mai neurológusok előtt – és persze átlagemberek generációt.
Miért csiklandós egy érintés, és miért nem az egy ugyanolyan másik? Miért csiklandósabbak egyes emberek, mint mások, miközben a csiklandós területek nagyjából mindenkinél ugyanazok?
„Ezek nagyon régi kérdések, és így, kétezer év után, még mindig nem igazán van rájuk válaszunk”
– mondja Konstantina Kilteni kognitív pszichológus, a svéd Karolinska Intézet munkatársa, aki az érintés és a csiklandósság kutatásával foglalkozik.
Szigorúan ellenőrzött csiklandozások
A válaszokhoz most egy új kutatás vitt valamivel közelebb, amelyet Michael Brecht, a Humboldt Egyetem egyik kutatójának vezetésével végeztek. Brecht régóta foglalkozik a témával, több állatkísérletet is végzett, most azonban 12 önkéntes emberi résztvevővel eddig nem látott alapossággal igyekezett új eredményekre jutni a területen.
A kísérletben hat párra bontották a jelentkezőket, majd milliszekundumok pontos rögzítésére is képes kamerákkal, illetve mikrofonokkal körülvéve kérték őket arra, hogy csiklandozzák egymást, illetve magukat is (a párok tagjai ismerték egymást korábbról, és voltak olyan viszonyban, hogy ne legyen kínosabb a helyzet annál, mint ami egy ilyen kísérleti helyzetben elkerülhetetlen). Az alanyoknak figyelték a reakcióidejét, az általuk kiadott hangokat, a légzésük megváltozását, vagy éppen az arckifejezését is.
Miután Kísérleti Alany 1 elhelyezkedett egy széken, talpait, illetve más csiklandozásra érzékeny zónáit szabaddá téve, Kísérleti Alany 2 hátulról, a csak számára látható kijelzőről leolvasott célpontokat támadta ujjaival. Erre azért volt szükség, hogy a csiklandozás mindig váratlanul érje Kísérleti Alany 1-et, és úgy tűnik, sikerült is elérni a célt, mert az alanyok az érintések 70 százalékában hangosan nevetve reagáltak a csiklandozásra. Az alanyokat arra is megkérték, hogy egy skálán értékeljék az egyes csiklandozások általuk érzékelt intenzitását. Ezután volt egy olyan kör is, amelyben a csikizett személy közben magát is megcsiklandozta – vagy nagyjából ugyanazon a ponton, vagy máshol, vagy bőréhez hozzá sem érve, csak nagyon megközelítve azt csikizésre készülő ujjakkal. (Sajnos e kísérletsorozatról nem, de Brecht korábbi kísérleteiről azért találtunk videós ismertetőt is.)
A kísérletsorozattból sok érdekes dolog kiderült. A kutatók lemérték például, hogy az emberek arckifejezése és légzése 300 milliszekundummal a csiklandozás megkezdése után változik meg, hogy aztán átlagosan 500 milliszekundum eltelte után kezdjenek valamilyen hangot kiadni – általában magas hangon nevetni. Utóbbi azért is érdekes adat, mert egy átlagos érintésre egyébként „jóval” gyorsabban, 320 milliszekundum alatt reagálunk hang kiadásával, tehát a csikizésre adott hangreakcióban valamilyen más folyamat is szerepet játszik a teljesen ösztönös reakciókhoz képest.
Izgalmas felfedezés volt az is, hogy minél intenzívebbnek élték meg a csiklandozást az alanyok, annál hangosabban és magasabb hangon nevettek, a saját értékelésük és az általuk ösztönösen kiadott hang magassága és hangereje nagyon erős korrelációt mutattak.
A legérdekesebb eredmény azonban talán az volt, hogy amikor az alanyok magukat is csiklandozták – vagy csak úgy tettek, mintha mindjárt megcsiklandoznák magukat –, akkor jóval kevésbé érezték a másik ember csiklandozását is: 25 százalékkal kevesebbszer nevették el magukat, a nevetésig eltelt átlagos idő pedig 700 milliszekundumra nőtt.
Agyi lefojtás
Miért lehet ez? Általában azt a magyarázatot szokás adni arra, hogy miért nem tudjuk magunkat megcsiklandozni, hogy agyunk tudja, merre járnak a kezeink a testünkhöz képest, ezért aztán „már számít” a bekövetkező érintésre. A csiklandozásra tehát váratlansága miatt is reagálunk intenzíven, saját magunk megérintése viszont soha nem lehet váratlan. E kísérlet eredménye azonban más irányba mutat, hiszen saját érintésünktől nem lesz kevésbé váratlan, amikor egy másik személy ujjai kezdik csiklandozni a talpunkat – és mégsem ugyanaz a reakciónk.
Brecht feltételezése szerint nem a váratlanság játssza a főszerepet, hanem úgy véli, hogy az agyban van valamilyen elnyomó mechanizmus, amely „lefojtja” az egész testfelületről a beérkező tapintási ingereket abban az esetben, ha hozzáérünk magunkhoz.
„Úgy véljük, az történik, hogy az agynak van egy trükkje, amivel kiadja a parancsot: ’Ahogy magadhoz érsz, ne figyelj!’” – magyarázza Brecht.
Ez azért is logikus magyarázat, mert agyunk máskor is él az érzékelésünk letompításának lehetőségével, ha saját cselekedeteink is hozzájárulnak az ingerek létrehozásához.
„Azzal, hogy itt ülök most egy széken, és néha fészkelődök egyet, rengeteg ingert generálok a saját testemben. Azonban ez jóval kevésbé fontos információ számomra, mint ha valaki belépne a szobába és megérintene engem”
- mondja el Sophie Scott, a University Colleges London kognitív pszichológusa, aki arra is felhívja a figyelmet, hogy a hallásunk esetében is hasonló folyamatok zajlanak le, amikor beszélünk, a mások beszédhangjára figyelő agyterületeink működése gátlás alá kerül – ezért is nehéz megítélnünk, milyen hangosan beszélünk. Ráadásul egy nagyon hasonló, általános blokkoló mechanizmus a csiklandozással kapcsolatban is ismeretes: a félelem, a szorongás, az ismeretlen környezet mind hasonló módon fojtja le a csiklandósságot.
Ez is mutatja, hogy a csiklandósság sokkal bonyolultabb jelenség, mint elsőre gondolnánk. Miközben bizonyos helyzetekben, bizonyos lelkiállapotban a nevetés, a vonaglás, arcunk mosolyra húzódása teljesen ösztönös, elnyomhatatlan reakciónak tűnik, más körülmények között agyunk mégis nagyon erőteljesen tudja gátolni ezeket a reakciókat.
„A csiklandozás nagyon különös érintés – és nagyon különös választ kiváltó érintés”
– mondja Brecht, aki csapatával újabb, a most megfigyelt jelenségeket mélyebben vizsgáló kísérleteket tervez. Elsődleges céljuk, hogy 12-nél jóval nagyobb számú kísérleti alanyt vonjanak be a kutatásokba, de tervezik a csiklandozás valamilyen „sztenderdizálását” is, például robotkarok, és persze főként robotujjak felhasználásával, valamint az izmok összehúzódását is figyelnék elektródákkal.
Az mindenesetre biztosnak látszik, hogy a csikizés és a csiklandósság fontos szerepet játszott, vagy talán még mindig fontos szerepet játszik az emberi egyed- és törzsfejlődés folyamán is. Az emberszabású majmok, sőt a patkányok is hasonlóan reagálnak a csiklandozásra, mint az emberek, sőt utóbbiaknál is megfigyelték, hogy a reakció a csiklandozott testrészektől, illetve az állatok „hangulatától” is függ. Szintén érdekes összefüggés, hogy a csiklandozásra erőteljesebben reagáló patkányok sokkal szívesebben is játszottak más kísérleti helyzetekben. Felmerül a kérdés, hogy az embereknél is lehet-e például a csiklandósság mértékéből következtetni bizonyos egyéb tulajdonságokra. Ilyesmire egyelőre csak anekdotikus megfigyelések léteznek, tudományos igényű kutatások még nem. De ha Brechtéken múlik, ez már nem sokáig lesz így, és megígérhetjük azt is, hogy az újabb eredményekről is be fogunk számolni.
(Wired)
