Az, hogy mi a termelékenység fő mozgatórugója, még a szakemberek számára is talány. Az új technológiák és a képzett munkaerő ugyanolyan szerepet játszik ebben, mint az infláció mértéke vagy a management.
A '60-as években terjedt el az a nézet, miszerint a vezérigazgató főként közvetítőként funkcionál, kapocs a tulajdonosok és a munkavállalók között. Feladata elsősorban a szervezet védelme és a vállalat hírnevének öregbítése volt, de ezért cserébe semmilyen béren kívüli juttatást nem kapott. A tulajdonosok természetesnek vették a növekvő termelékenységet és a profitot, melyet nem kell külön honorálni.
A vállalatok szárnyalása azonban az egyre kiélezettebb versenyben közel sem természetes. A régi vezetők a megváltozott piaci körülményekre nem mindig reagáltak megfelelően, így megjelentek az "utcáról hozott" vezérigazgatók, s szép lassan átalakult a vezetői réteg. Az új réteg jóval önállóbb, karizmatikusabb, mint az azt megelőző, s első számú célja a profitnövelés, minden más csak ezután jön.
Ez a hatalmas változás, noha sokak számára nem túl szimpatikus, kifizetődni látszik. Míg a '80-as években a japán és német vállalati modell tűnt követendőnek - mely nem pillanatnyi sikerekben, hanem hosszú távú megoldásokban gondolkodik -, mára bebizonyosodott, hogy a "hosszabb táv" sokszor csak kibúvó volt a megoldandó feladatok alól. Az amerikai gazdaság jobban teljesít, ami többek között annak köszönhető, hogy a ma problémáival ma néznek szembe, s nem "gondolkodnak hosszútávon".
(Menedzsment Fórum)
A jó vezető nem vár holnapig
Nem telik el nap anélkül, hogy a sajtóban ne állítanának pellengérre egy-egy igazgatót, vezetői baklövések vagy pénzügyi törvénytelenségek miatt. Bírálják módszereiket, de egyre inkább látszik, hogy ők a gazdasági növekedés mozgatórugói.
