A vezető számára a különösen sokat túlórázó alkalmazott nem betegként, inkább ideális munkatársként jelenik meg. A betegségtudat mind a munkamániásban, mind kollégáiban viszonylag későn szokott kialakulni. A "munkaalkoholizmus" esetében sokszor nincs szükség álságos magyarázatokra: a családot el kell tartani, az elbocsátás réme szinte mindenkit fenyeget.
A lelkes munkavégzés, az adott cél érdekében történő túlórázás akkor válik kórossá, amikor az élet középpontjává a munka válik. Ez a munkamánia első szakasza. A második fázisban a dolgozó már elvégezhetetlenül sok feladatot vállal, és egyre inkább jellemző a magánjellegű kapcsolatok sérülése is. A harmadik, utolsó fázisba jutó ember pszichikailag és fizikailag egyaránt kimerül. Emlékezetkihagyás, fejfájás, gyomorpanaszok, magas vérnyomás, szívritmuszavarok jelenhetnek meg, de gyakori a rohamokban érkező pánikérzés és a depresszió is.
Az emberek többsége efféle konkrét szervi panaszokkal jut el először orvoshoz, aki azonban nem pszichológus, hanem például belgyógyász. Ha a tünetek nem csökkennek, van rá esély, hogy előbb-utóbb a háttérben megbúvó lelki okokkal is foglalkozzanak, és kiderüljön a valódi probléma.
A szakirodalom két fő személyiségbeli okot jelöl meg a munkamánia kialakulásánál. Az egyik esetben az illetőre nagyon jellemző a követelményeknek való megfelelni akarás. Az ilyen típus képtelen megnyugodni, lazítani, hiába éri el a kitűzött célt. A másik személyiségtípus saját magáról és az őt körülvevő emberekről is idealizált képet alkot, illetve arra törekszik, hogy ezt az ideált elérje. Az ilyen ember ingadozik: az egyik pillanatban még boldog, elégedett, sikeres, ám kicsivel később összeroppan, szerencsétlennek, tehetségtelennek érzi magát – derül ki a Népszabadság cikkéből.
A testet is megbetegíti a munkamánia
A túl sok munkát nem, a nem megfelelő színvonalat ezzel szemben azonnal szóvá teszik a munkaadók. A munkamánia csak akkor merül fel problémaként, ha a dolgozó már belebetegedett, írja a Népszabadság.
