Napjaink vezetői gyakorlata egyértelműen a pozitív megerősítés irányába mozog. Például egy fiatal üzletkötő megrovást kap, mert „nem bánik jól egy vevővel”. Ennyi közlésből nem csak azt nem tudja, hogy mit tett rosszul vagy hogyan viselkedhetne helyesen, hanem még annak a veszélye is fennáll, hogy „megtanulja” elküldeni a vevőt, nehogy a hiba megismétlődjön. Skinner megfogalmazásában nem a vevővel való bánásmód, hanem maga a vevő válik szemében a büntetés forrásává. Mennyivel más ezzel szemben, ha a főnök egy magát meg nem nevezni kívánó vevő nevében gratulál alkalmazottjának, mondván, hogy az illető a vállalat legjobb hagyományainak a szellemében járt el, amikor Torday úr apró reklamációjára reagált. Skinner szerint ezután az alkalmazott valósággal vadászni fog a Torday urakra, csak hogy jól bánhasson velük. Megtanulta ugyanis, hogy egy specifikus viselkedési mintáért megdicsérik, ugyanakkor saját önbecsülését is megerősítette.
A megerősítéselmélet empirikus tesztelése azt mutatta, hogy a szervezetek világában a szituációk bonyolultsága nehezen teszi lehetővé a konkrét viselkedésformák és azok következményeinek egyértelmű összekapcsolását. A teljesítmények mérése önmagában is rengeteg probléma forrása, holott a megerősítést éppen ezekre kellene alapozni.
Az 1990-es évek kutatásai pedig végképp elvetették azt a feltevést, hogy az emberi cselekvés megérthető lenne a tudatra való hivatkozás nélkül és pusztán alapvető biológiai késztetések irányítanák a viselkedést. A megerősítések (viselkedési következmények) csak akkor befolyásolják az őket követő viselkedéseket, ha az egyén
b. vágyik a megerősítőre, az értéket képvisel számára;
c. megérti, hogy milyen cselekvéssel érhető el a megerősítés;
d. és hiszi, hogy képes arra a cselekvésre.
