A szakszervezetek gyakorlatilag munkavállalói kartellek, a közös fellépés segítségével magasabb bérek és jobb munkakörülmények harcolhatóak ki, ám úgy tűnik, hogy a 20. században még oly sikeres szervezetek népszerűsége leáldozóban van. A szakszervezetek egyre inkább csak az állami szektorban képesek megvetni lábukat, és van néhány hagyományosan szervezett iparág, ahol még erős pozíciókkal rendelkeznek.
Magyar munkások...
A magyarországi adatok iparág szerint beszédesek. Míg az olyan közalkalmazotti szektorokban, mint az egészségügy, az oktatás vagy a közigazgatás terén a dolgozóknak akár több mint a negyede szervezett, addig az összes munkavállalóra vetítve ez az arány csak 16 százalék körül mozog.
A sikeres vagy legalább hírértékű hazai megmozdulások szinte mind állami alkalmazottakhoz köthetőek, azon belül is elsősorban a közlekedési dolgozók voltak képesek erőteljes nyomásgyakorlásra, emlékezzünk csak a MÁV Cargo privatizálása kapcsán kirobbant vitákra és sztrájkra vagy a BKV tavaly januári munkabeszüntetésére.
Magyarországon a KSH adatai szerint mintegy 550 ezer szakszervezeti tag van, a szakszervezetek saját adatai azonban magasabb összeget adnak ki. Ennek egyik oka, hogy a szakszervezeti szövetségek sokszor a nyugdíjas vagy munkanélküli tagjaikat is számolják, míg a KSH a dolgozók között méri a szakszervezeti tagok arányát. A legnagyobb szakszervezet taglétszám alapján a Szakszervezetek Együttműködési Fóruma, akiknek körülbelül 260 ezer aktív tagja van. Ez a szervezet elsősorban a közalkalmazottakat tömöríti, alátámasztva azt, hogy a közszférában tudtak igazán erősek maradni a munkavállalói oldal intézményei.
A második legnagyobb magyar szakszervezeti konföderáció az Magyar Szakszervezetek Országos Szövetsége, melynek saját bevallása szerint 205 ezer tagja van. Az MSZOSZ igyekszik a magánszektor vállalatainak dolgozóit képviselni, ám taglétszáma csökkenőben van, 2003-ban még 240 ezer munkavállalót képviselt.
A harmadik legnagyobb, 100 ezer fölötti létszámú tömörülés a Liga szintén sok állami dolgozót vonultat fel. Az Autonóm Szakszervezetek Szövetsége egyelőre nem reagált megkeresésünkre, így az ő létszámukról nem tudunk pontos adatokat közölni. Az Értelmiségi Szakszervezeti Tömörülés és a Munkástanácsok aktív tagsága jóval alacsonyabb, olyan 30-40 ezer közötti főre tehető, szemben a korábban tárgyalt 100 ezres szervezetekkel. A szakszervezetek erejének csökkenését jelzi, hogy összesített taglétszámuk az évtized elején mért közel 1 milliós értékről mára 550 ezerre csökkent.
...és a világ proletárjai
A szakszervezeti mozgalom hanyatlása nem magyar jelenség, Németországban az újraegyesítést követő 15 évben a szakszervezeti tagság 13,5 millióról 8,5 millióra csökkent, miközben a közalkalmazottakat és közszolgákat tömörítő DBB tagsága több mint 13 százalékkal növekedett.
Hasonló tendenciákat látunk máshol is a fejlett világban. Az Egyesült Államokban a hetvenes évek elején még a magánszektorban is hasonló szervezettségű volt a munkásság, mint az állami szektorban, mára azonban ez jelentősen megváltozott. Az állami szektorban a szervezettség aránya mára eléri a 36 százalékot, szemben a hatvanas évek 10 százalékot nem sokkal meghaladó értékével, miközben a magánszektorban 7 százalékra csökkent ugyanez az arány a hetvenes évekhez képest.
A hétvégi budapesti tüntetésre sem véletlenül most került sor, hiszen Gödöllőn tanácskoztak az uniós pénzügyminiszterek, akik a válság kapcsán elszabadult deficitek kezelésére a közalkalmazotti béreket is érintő megszorításokat tartják megoldásnak. Míg a magánszektorban a nyolcvanas évek neoliberális fordulatát követően már meggyengült a szervezett munkásság, a mostani megszorítási hullám a közalkalmazotti szervezetek erejét és érdekérvényesítő képességét teheti próbára. Ha nem sikerül eredményeket elérniük és a közalkalmazotti szervezetek sem lesznek képesek tagjaikat megvédeni, akkor könnyen lehet, hogy a szakszervezetek a múlt homályába vesznek.
Kosztolányi Bálint
mfor.hu
