Ön a Kaáli Intézetben dolgozott, mikor 2019-ben elkezdték államosítani az addig jól működő magán meddőségi intézeteket. Mit gondolt erről a döntésről, és mit szólt a szakma, hogy beolvasztják Önöket az állami egészségügyi rendszerbe?
Fejesugrás volt a bizonytalanságba. A privát szférában a jó-rossz dolgokkal együtt volt egy kiszámíthatóság, de akkor nem tudtuk, mire számítsunk. Nem tudtuk, kik maradnak, kik állnak fel, ki fogja vezetni az egészet, hova fogunk tartozni, mi történik a jövedelmekkel. Ezekbe az egyeztetésekbe mi nem voltunk bevonva, persze nem is mi voltunk az intézetek tulajdonosai. Hozzá kell tenni: ez nem klasszikus államosítás volt, hiszen az állam piaci áron vásárolta fel a meddőségi klinikákat. De a változástól kicsit tart az ember, és a szakma egésze átélte ezt a bizonytalansági érzést.
És ahogy akkor sem, ma sem értjük az okát, miért volt erre szükség, mi volt a célja a meddőségi szektor átalakításának. Azóta sem olvastam vagy hallottam egy jó magyarázatot arra, hogy mi volt a mozgatórugója, ezért csak találgattunk, mi lehetett a háttérben.
Furcsálltuk, mert nyilván a demográfiai problémák, a születésszám növelése, és az asszisztált reprodukció szerepe mindebben, de azt nem lehet kijelenteni, hogy akár demográfiai szempontból fontosabb a terület, mint az onkológia, a kardiológia vagy a diabetológia, amelyek a halálozás csökkentésén keresztül befolyásolhatják a lakosság méretét. Tehát nem értettük, miért lettünk így kiemelve, azt viszont éreztük, hogy a lehetőségeink szűkülnek, nincs választásunk, hogy privát vagy állami keretek között dolgozzunk, tehát korlátozásként éltük meg az eseményeket.
Mennyire volt nehéz átállni egy magánszektorbeli profil után az állami egészségügyre?
Az átalakulás egy többéves folyamat volt. Az elején nem volt ez ekkora gigaintézmény, három évig tartott, mire nyolc telephelyünk lett. Mivel én helyben voltam, az aktuális ügyvezetőnek praktikus volt engem megkérdezni dolgokról, de csak akkor neveztek ki orvosigazgatónak, amikor a nyolc intézet összeállt. Ám ahogy 2020 januárjában megkezdtük az állami munkát, mindjárt jött a Covid márciusban. Ezért két hónapra be kellett zárnunk, át kellett állnunk az online platformokra, miközben járványügyi eljárásokat, új labor- és beosztás struktúrát kellett kidolgoznunk. Meg kellett szoknunk azt is, hogy a direkt beszerzés a beszállítóktól már közbeszerzés útján történik, bele kellett tanulnunk, hogy a közbeszerzési pályázatokon hogyan jelezzük, mit szeretnénk kapni, aztán szembesülni azzal, nem biztos, hogy azt kapjuk, amit szeretnénk. Nyilván a finanszírozásban volt egy változás, hiszen a kivizsgálásoktól kezdve a kezelésekig mindent áll a társadalombiztosító. De a napi munka, a páciensek ellátása alapjaiban nem változott. Mégis, valahogy az állami rendszerben mindig van egy kényszer, hogy valamit változtasson, máshogy csináljon, az ha jó, ha rossz. Számomra az volt a nehéz, hogy a folyamatos átalakítások nem voltak teljesen konfliktusmentesek, mert nem mindig értettük, mit és hogyan szeretnének, s nem tudtunk jó előre, egy-két évre tervezni. Márpedig egy ilyen területen, ahol a páciens kivizsgálása és kezelése több hónapos folyamat, muszáj, hogy előre lássunk. Az elmúlt években mindig itt lebegett egyfajta bizonytalanság, ki marad, ki nem, jön-e új vezető, ő mit akar, hogy változtatják meg a jogviszonyokat. Hat év alatt sokkal több változás volt, mint az azt megelőző 18 évben. A privát létben az volt a kényelmes, hogy csak a páciensekkel kellett foglalkoznunk, hogy minél jobban ellássuk őket, itt viszont jópár adminisztratív feladatunk lett, aminek ugyan jó részét az ügyvezetés és a gazdasági részleg leveszi rólunk, de ha jött felülről egy kérés, hogy számoljunk be erről vagy arról három nap múlva, akkor arra is időt kellett találnunk.
Fotó: DREK
Mennyire segítette az Önök munkáját egy vadonatúj szervezet, a Humánreprodukciós Intézet (HRI) megjelenése, vagy inkább feszültségekkel teli időszak volt?
A HRI voltaképpen az Országos Kórházi Főigazgatóság (OKFŐ) része, akik az elején sokszor eldöntöttek dolgokat anélkül, hogy a szakmával egyeztettek volna, ami konfliktusokat szült.
Most már jóval harmonikusabb és aktívabb a kapcsolat, mióta új vezetője van a HRI-nek. Régen sajnos nem volt olyan kétoldalú a kommunikáció, mint most. A régi időkből csupán egy nagyobb egyeztetésre emlékszem, amikor az összes meddőségi centrum vezetői ott voltak. Folyamatosan hiányérzete volt az embernek, mintha sodródna, melyik irányba is megyünk.
Az utóbbi időben sok kritikát kapott az állami meddőségkezelés. Utólag visszapillantva az államosítás óta eltelt hat-hét évre, mit gondol ezekről?
Azt látom, hogy a médiában nem jó irányba mennek a dolgok, mintha a megnyilatkozások során mindenki rálicitálna a másikra, hogy ki tudja jobban szidni a meddőségi ellátórendszert, hogy milyen rosszul működik.
Volt, hogy az intézetünket már összemosták olyan pénzügyi dolgokkal (gondolok itt a Balásy- vagy a szoftverügyre), amihez nekünk semmi közünk. Például az sem igaz, hogy nyomozás folyna az intézetünkben, legalábbis én nem tudok róla. A sajtóban megjelent egyes cikkekből úgy jött át, mintha már nem csak rosszul dolgoznánk, hanem már a pénzt is eltüntetjük, és még adatokat is eltitkolunk. Nyilván sok minden megváltozott az elmúlt években, de a munkánk nem, s ezeknek az állításoknak a jó részét vitatom.
Például a DREK nyolc telephelyének eredményességi rátájának titkolását is, amelyek végül idén februárban láttak napvilágot?
Talán minden onnan eredeztethető, hogy a meddőségi szektor átalakításának maradtak nagy adósságai. Ha az állam úgy gondolta, hogy ez kiemelt terület, és nem működik jól, akkor elsőként meg kellett volna nézni, hogy miképp működik, és már 2019–2020-ban be kellett volna kérni hiteles adatokat az intézetektől, mielőtt átalakítják az egész rendszert. Így most tulajdonképpen 2024-ből vannak először olyan adatok, amelyek megbízhatóak. Mi számtalanszor elvittük a statisztikáinkat a HRI-nek, de nem feltétlen volt rá fogadókészség. Igaz, a pontos szülészeti adatokat már a Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelőnek (NEAK) kellett volna szolgáltatni, de a nagy részükre ők sem láttak rá. 2022-ben például a mi intézetünk szülészeti adatainak a 40 százaléka nem jelent meg a statisztikában. Így könnyű azt mondani, hogy nem eredményes valami, vagy hogy titkolják, ha nem hiteles adatokra alapozunk. Nem tudom, melyik rosszabb, ha nincsenek, vagy ha rossz adatok vannak. 2002 óta dolgozom Magyarországon, egyik évre sem tudom kijelenteni, hogy volt olyan országos adatgyűjtés, ami pontos lett volna. Jelenteni kellett, de nem volt semmilyen szankció, ha valaki nem, vagy hiányosan jelentett. Ezért örülünk, hogy idén végre pontos adatok jöttek ki és a a nyilvánosság számára is, s a cél továbbra is az intézeti adatok megosztása. Ehhez olyan adatszolgáltatási rendszert kellett kialakítani, ami egységesen számol az országban, ugyanazon paraméterek mentén mutatja az intézetek működését.
És mi a helyzet a várólistákkal, valóban léteznek a lombikintézetekben?
Ez is olyan téma, amit eltúloznak, nincsenek érdemi várólisták, amelyek egyébként már szerencsére felkerültek a HRI honlapjára. Nyilván máról holnapra nem feltétlenül fogunk tudni időpontot adni, de 3-6 héten belül igen. Mivel intézetenként eltérhetnek a várakozási idők, ha valaki soknak találja a kapott időpontot, érdemes máshol is próbálkoznia.
Azért tartom károsnak, hogy rossz hírét keltik a meddőségi ellátásnak, mert mintha nem lennénk tisztában azzal, hogy egy demográfiai válság felé tart Magyarország, és a világ. Ma már azért nincsenek hosszabb várólisták az intézeteinkben, mert nincs annyi páciens. Kevesebb lett a szülőkorú nő.
Amikor 2002-ben elkezdtem dolgozni a Kaáli Intézetben, főleg az 1970-es években születetteket láttuk el, most meg alapvetően az 1990-2000 között születetteket kezeljük. A 90-es években azonban – összehasonlítva a 70-es évekkel – több mint 600 ezer gyermekkel csökkent a születésszám. Ez azt jelenti, hogy 300 ezer lánnyal kevesebb született, ma ennyivel kevesebb reprodukciós korú nő van. De ez csak az egyik ok. A másik, hogy 2010 után volt egy jelentős elvándorlás, ami további körülbelül 150 ezer termékeny korú nőt jelent. A harmadik, hogy egyre nő azon pároknak és nőknek az aránya, akik nem akarnak gyermeket, az ő arányukat már 10-20 százalék közé tesszük. Majdnem minden intézetünk azt tapasztalja, hogy csökken a hozzájuk forduló pácienseknek a száma és ebben biztos benne van az is, hogy ha sokszor mondjuk, mennyire rossz a hazai ellátórendszer, el fogjuk üldözni azokat, akik meg tudják engedni, hogy külföldre menjenek. Ha mindezek mellé még félre is tájékoztatjuk a pácienseket, tovább csökken azok száma, akik bizalommal fordulnak hozzánk.
De a külföldi klinikáknak leküzdhetetlen előnyük van: a fiatalabb nők az embriók genetikai vizsgálata, az idősebb nők pedig a petesejtdonáció miatt keresik fel a határon túliakat. Mennyire érzékelik napi szinten a külföldi meddőségi klinikák elszívó hatását?
Sajnos ahogy 10-15 éve, úgy most sem tudjuk a jelenlegi jogszabályi környezetben azt az ellátást nyújtani a 40 feletti korosztály nagy részének, amire szükségük lenne, és megfelelő indikációk alapján az embriók genetikai vizsgálata is igen sokat lendítene a hazai helyzeten. Bár a kezelés ’nem elvégzéséhez’ képest egy alacsony sikerrátával járó eljárás még mindig segít egyes pácienseket, hogy gyerekük legyen 40 felett is. Az más kérdés, hogy ezt közpénzből kell-e finanszírozni vagy sem, vagy ezt a forrást oda kellene tenni, ahol jobban hasznosul, például a fiatalabb korosztálynál.
Az idősebbeknek valóban szükséges a petesejtadományozás, s úgy gondolom, ebben kell egy politikai, törvényszintű döntés. Az már részletkérdés, hogyan szabályoznák, teljesen anonim lesz-e, esetleg a páciens is hozhat donort. Arra azonban vigyázni kell, hogy ne menjen el üzleti irányba, s ne árulja a petesejtjeit valaki.
Sajnos, az embrió szűrőjellegű genetikai vizsgálata szintén nem engedélyezett nálunk, ami a mi munkánkat is megnehezíti, mert megfelelő indokkal lenne helye a meddőségi ellátásban. Az 1997-es egészségügyi törvény óta ebben sem történt változás, miközben körülöttünk minden más lett. Új technikák, új társadalmi igények jelentek meg. Nem szűkíteni kellene a kört, hanem megadni a lehetőséget annak, akinek ez fontos. A mi munkák is összefügg ezzel, a mi sikerrátánk abban mérhető, hogy létrejön-e az a terhesség és sikeresen kihordják-e a babát.
Sajnos jelenleg a magyar eredményeket nemzetközi összehasonlításban lehúzzák az idősebb pácienseknél várható visszafogottabb eredmények, hiszen 40 felett is öt lombikot finanszíroz a társadalombiztosítás. Ez egyfelől lehetőséget ad, de ugyanakkor nincs jó üzenete, mert azt sugallja, hogy ebben a korosztályban is jól működik az eljárás.
A megvizsgált, genetikailag egészséges embrió beültetésével a 40 feletti korosztálynál is közel 50 százalékos eredményességgel lehet dolgozni. A probléma, hogy kevés 40 feletti páciensnél sikerül annyi sejtet nyerni, hogy abból a végén legyen egészséges embrió. Genetikai vizsgálat nélkül viszont azzal szembesülünk, hogy nem közelítjük meg a 45 százalékot sem, hanem annak csak a töredékét érjük el. És most hozzácsapták a CSOK-ot is a meddőségi ellátáshoz. Így hogyan hasonlítsuk össze az eredményeinket más országokéval, amikor vannak, akik azért vesznek részt kezeléseken, hogy ne kelljen kamatterheket bevállalniuk, és igazolást tudjanak kapni?
Hogyan látja a petesejtdonáció megvalósulásának esélyét most, hogy ismét van önálló Egészségügyi Minisztérium, élén Hegedűs Zsolttal? Volt már alkalma találkozni vele?
Még nem találkoztam vele, biztos ez is megtörténik majd, de úgy gondolom, számtalan fontosabb kérdéssel van elfoglalva. Bízom benne, hogy sikerül a petesejtdonáció kérdését megoldani, tudva azt, hogy az egyházak álláspontja miatt nem egyszerű a helyzet. Aminek lehet az etikai, és lehet egy gyakorlati aspektusát is nézni. Hiszen mennyivel etikusabb valakinek nem megadni a legjobb esélyt, hogy gyermeke lehessen, és mennyivel etikusabb akár csak egy százalék körüli eséllyel kecsegtető, de azért egy invazív lépéseket magába foglaló kezeléseken végigvinni a 40 feletti nőket? De végső soron a páciensnek kell eldöntenie, ő meddig megy el és mi az, amit vállal, és ami számára nem etikus.
De véleményem szerint a választás lehetőségét meg kell teremteni, mert ha egy szűk csoport miatt korlátozunk, és elveszünk valakitől esélyt, az mégiscsak egy restriktív politika.
Említette, hogy sok negatív állítást vitat, ami az állami meddőségkezelést érte. De milyen pozitív változásokat emelne ki?
Azt, hogy a szakma az addig izoláltabb közegből összekovácsolódott, és jobb kommunikáció lett a nyolc intézet között. Hogy együtt tudtuk tartani a csapatot, és a közegészségügyet sújtó szakemberhiány elkerülte ezt a szférát. Nincs kórházi adósságunk. Vagy hogy eszközfejlesztések elindultak, a volumenkorlátokat eltörölték, és belefolytunk a szakorvosképzésbe is.
A jogszabályi változásoknak köszönhetően pedig tavaly nyáron elindulhatott a szociális petesejtfagyasztás. Igaz, mivel nem kapott megfelelő kampányt, egyelőre nem sokan jelentkeznek, egy év alatt 50-60 fagyasztás történt csak.
Külföldön a költségek felvállalását egyes cégek már juttatásként ajánlják fel, de Magyarországon még óriási edukáció kell ezen a téren. Hiszen annyira kitolódott a gyermekvállalás életkora, hogy ma már sokaknak a korábbi 20 helyett csak 10 év áll a „rendelkezésükre” a teherbeesésre és a kívánt családnagyság elérésére. Lehet, hogy az asszisztált reprodukcióval sokkal inkább családtervezésre kell átállnunk, mint egy adott probléma (meddőség) egyszeri megoldására: ezért ha valaki a harmincas évei közepén jelentkezik nálunk, és több gyermeket akar, már eleve azt kellene javasolnunk neki, hogy már az első lombiknál fagyassza le a petesejtjeit vagy az embrióit, hogy reális esélye legyen a második gyermekre is. De van olyan jó üzenet is, amit az állami meddőségkezelésről nem tud a nyilvánosság. Például, hogy az asszisztált reprodukcióval született gyermekek európai átlaga 2,7 százalék, Magyarországon ez közel 4 százalék. Ám Magyarországon az ellátott pácienseknek a 30-35 százaléka 40 feletti. Ha be tudnánk vezetni a petesejtdonációt, és az ezen való részvételt a 40 feletti korosztálynál, akkor a nemzetközi adatokat figyelembe véve akár többszáz gyermek születhetne ezzel az eljárással. Tehát vannak még tartalékok a rendszerben. Edukáció és megfelelő ellátás, sok egyeztetés és kommunikáció kell.
Ha az Európai Unió kötelezettségszegési eljárásának köszönhetően – amely jogellenesnek ítélte meg a magánklinikák megszüntetését Magyarországon – visszaállítanák a magán meddőségi klinikákat, el tudja-e képzelni, hogy ott folytatja pályafutását?
Elképzelhető, hogy van olyan körülmény. A magánklinikáknak van helyük, a verseny jót tesz az ellátásnak. Annak idején a Kaáli Intézet 1992-ben katalizátora volt a lombiknak, hiszen az egyetemi klinikák is lépést akartak tartani vele. Ahogy össze lehetett vonni a magánklinikákat egy intézménybe, úgy gondolom vissza is lehetne csinálni. Ugyanakkor nehéz elképzelni, hogy ha ezek elszívnák a DREK szakembereit, mi lenne az állami ellátással? De az új magánintézeteknek csakis ugyanolyan szakmai és jogi környezetben kellene dolgozniuk, mint az államiaknak, csak így lehetne fair küzdelem.
