Sok szó esett az elmúlt időszakban a magyarországi kórházi fertőzésekről. A Direkt36 oknyomozó portál többrészes cikksorozatban foglalkozott a kérdéssel, és arra jutott, hogy a helyzet sokkal rosszabb lehet, mint a hivatalos adatok alapján hinni lehetne. A kormány politikusai pedig tisztában vannak ezzel, de a probléma megoldása helyett inkább annak szőnyeg alá seprésével, illetve annak tagadásával vannak elfoglalva.
Egy új kutatás szerint azonban még akkor is nehezebb lehet a probléma megoldása, ha minden erőfeszítés erre irányulna. Valószínűleg nem kérdés, hogy egyes magyarországi kórházakban, egyes osztályokon pénz, idő, munkaerő vagy éppen megfelelő ellenőrzési gyakorlat hiányában nem végzik el az előírt fertőtlenítési lépéseket – az új eredmények szerint viszont még ez sem biztos, hogy elég lenne.
Mindenhol ott van, főleg a kórházakban
A Clostridiodies difficile (korábban: Clostridium difficile, sokszor rövidítve: C. diff) a Clostridiodies nembe tartozó Gram-pozitív baktérium, az álhártyás vastagbélgyulladás leggyakoribb okozója. A baktérium mindenhol jelen van a természetben, az emberi szervezetben pedig jellemzően antibiotikumos kezelés következtében szokott tüneteket okozó módon elszaporodni, mivel a gyógyszerek megölik a Clostridiodies difficilét kordában tartó „jó” baktériumokat. További rizikófaktort jelentenek más súlyos alapbetegségek, a gyomor- és bélrendszeri műtétek, a daganatellenes kezelések vagy éppen a savtermelés-gátlók szedése is – mind-mind olyasmi, ami kórházi környezetben gyakoribb. Nem csoda tehát, ha a Clostridiodies difficile a kórházi fertőzések egyik legfőbb okozójának számít.
A fertőzés lehet szinte teljesen tünetmentes, okozhat enyhe vagy súlyosabb hasmenést, hasi fájdalmakat is. Súlyos esetben a fertőzés halálhoz is vezethet, álhártyás vastagbélgyulladást, bélbénulást, béláteresztést, vérmérgezést okozva. A Clostridiodies difficile fertőzés évi közel 30 ezer halálesetért felelős az Egyesült Államokban és több mint 8 ezerért Európában, de a számok folyamatos emelkedést mutattak a Covid-járvány idején, és egyre többször találkoznak az orvosok a baktérium antibiotikumokra rezisztens törzseivel is, ez tovább nehezíti a hatékony kezelést.
A baktérium elsősorban kórházi környezetekben terjed, a fertőzöttek hatalmas mennyiségű spórát bocsátanak ki magukból, elsősorban a székletükben, a spórák pedig nagyon ellenállók a biocid fertőtlenítőszerek, az UV-sugárzás, a kiszáradás és a táplálékhiány ellenében is, akár hónapokig is fertőzésképesek maradnak.
Jó sok hipót a bacira!
A kórházakban a környezetbe jutott vér, testnedvek és széklet takarításakor klóros fertőtlenítőszereket használnak, elsősorban a nátrium-hipoklorit vizes oldatát, köznapi nevén a hipót. Csakhogy egy néhány hete a Microbiology Society című folyóiratban közzétett tanulmány szerint a hipós fertőtlenítés alig-alig hatékony a Clostridiodies difficile ellen.
A jelenlegi brit előírások szerint a hipót megfelelő töménységben körülbelül 10 percig kell a szennyezett felületeken hatni hagyni, hogy fertőtlenítettnek lehessen azokat tekinteni. A kutatók kísérletei szerint azonban a Clostridiodies difficile egyes törzseivel szemben ez a módszer csak csökkenteni tudta a baktériumok számát a vizsgált felületeken, teljesen nem tüntette el a kórokozókat róluk. A kutatók azt is kimutatták, hogy a korábbi hiedelmekkel szemben a hipós oldat gyakorlatilag „semmilyen látható” hatást nem tett a spórák alakjára.
A kutatók azt találták, hogy a baktériumok még egy 1000-10000 ppm töménységű hipóoldatban fürösztve is fertőzőképesek maradtak, orvosi és a betegek által viselt köpenyek és köntösök, orvosi kesztyűk vagy sebészi szivacsok anyagára helyezve pedig ezután is szaporodásra voltak képesek. Ez azt jelenti, hogy ha ezek az eszközök kapcsolatba kerülnek egy korábban hipóval fertőtlenített, és ezért sterilnek gondolt felülettel, utána tovább tudják vinni a baktériumokat a páciensek szervezetébe, akár orális, akár más úton is, például egy műtét során.
Ez pedig hatalmas veszélyt jelent a páciensekre, különösen akkor, ha a klóros fertőtlenítőszerekkel szembeni ellenállóképesség ugyanazokra a baktériumtörzsekre jellemző, mint az antibiotikumokkal szembeni rezisztencia. A kutatók a tanulmányt azzal zárják, hogy ennek vizsgálatához további kutatásokra van szükség, de mindenképpen szükség lenne a kórházi fertőtlenítési protokollok átfogó felülvizsgálatára, új, hatékonyabb módszerek kidolgozására. Annak eldöntését olvasóinkra bízzuk, hogy a magyar egészségügyet irányítók körében minderre mekkora akarat lehet, és ha esetleg meg is lenne az akarat hozzá, akkor milyen forrásokat tudnának e célokhoz rendelni – amikor még a meglévő, a fentiek szerint nem elégséges protokollok betartása sem sikerül.
