Mivel az elmúlt években egyre több élsportoló lépett vissza világversenyektől vagy vonult vissza időszakosan mentális egészséggel kapcsolatos problémák miatt, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság úgy döntött, hogy Párizsban a pszichés jóllét fontosságára is igyekszik felhívni a figyelmet. Nem is nagyon tehettek volna másképp, hiszen az egész világ árgus szemekkel figyeli a 27 éves amerikai tornászlegendát, Simone Bilest, aki a tokiói olimpián élőben közvetített mentális összeomlása után olyannyira sikeresen “építette újjá” magát, hogy az amerikai női tornászcsapattal és egyéni összetettben is aranyat nyert, sőt, az ugrás szerenkénti döntőjét is behúzta Párizsban.
Simone Biles története sokakat felrázott: kiderült, hogy a sportolók is emberek; nekik is meg kell küzdeniük a különféle mentális kihívásokkal. A tehetséges tornász a tokiói olimpia csapatdöntője előtt lépett vissza térérzékelésének elvesztésére hivatkozva. Biles később beismerte: nem tudta feldolgozni, hogy a csapatorvos, Larry Nassar évekig büntetlenül molesztálta őt és több száz társát. Felépülése hosszadalmas volt, több mint 700 nap telt el, míg Tokió után újra versenyezni tudott. Naomi Oszaka négyszeres Grand Slam-győztes japán teniszező a 2021-es Roland Garroson döntött úgy, hogy visszalép a versenytől. Oszaka – aki Bileshoz hasonlóan ott van Párizsban – depresszió és szorongásos epizódok miatt vonult vissza egy időre azért, hogy helyreállíthassa mentális egészségét.
A mentális terhelést, ami az olimpia alatt az esemény volumene és az elvárások miatt tovább fokozódik, csak tudatos felkészüléssel és önreflexióval lehet feldolgozni, hogy ne menjen a teljesítmény rovására. Egyebek mellett erről beszélt az Mfornak adott interjúban Kenyeres András sport mentáltréner, két könyv szerzője, aki számos sportolót, edzőt és üzleti vezetőt segít.
A párizsi olimpián a korábbinál jobban előtérbe került a mentális egészség megőrzése: hatról tizenötre emelték például az amerikai csapatban dolgozó sportpszichológusok számát. Valóban egy olyan élvonalbeli tornász, mint Simone Biles nyilvános mentális megroppanása kellett ahhoz, hogy ennek fontosságát elismerjék, vagy egyszerűen csak most jutott el odáig a világ, hogy “menő” lett a pszichés egészség fenntartása?
Ez egy olyan folyamat része, aminek mind részesei vagyunk. Nem kizárólag a sport világában érhető tetten; sokkal inkább arról szól, hogyan tekintünk az emberekre, mit lehet és kell elviselnie az egyénnek a cél érdekében. Ma például, a nyolcvanas évekhez képest, sok új kihívással kell szembenéznie egy sportolónak, illetve más irányokba mutat a morál is, nem tekinthetünk a sportolóra úgy, mint egy katonára, egy eszközre. A poroszos nevelés nagyon úgy fest, hogy nem működhet a 2020-as években. Régen – sokan sajnos még most is – inkább a “nem kérdezel, csak teszed a dolgod”- hozzáállásban hittek. De a világ sokat változott, és főleg a nyugati felfogású országokban már más, a korábbinál humánusabb viselkedéskultúra vált szükségessé.
Fotó: Kenyeres András
Fontos látnunk ugyanakkor, hogy a sportolók kőkeményen dolgoznak azért, hogy néhány percig jól teljesíthessenek, ami alapos mentális felkészülés nélkül nem igazán működik. A szövetségek vagy sportklubok nem engedhetik meg maguknak, hogy ebbe ne fektessenek pénzt és energiát, bár még sokan ódzkodnak tőle. Amerikában például a baseball- és focicsapatok már évek óta igyekeznek megadni a tudást sportolóiknak mentális területen is. Nyugaton a mentális egészségről való gondoskodás már nem számít stigmának vagy a gyengeség jelének. Ugyanúgy a felkészülés része, mint például az erőnléti edzések vagy a megfelelő táplálkozás. Míg a hetvenes-nyolcvanas években mindenben az edző segített, ma már a sportolók szakértőkből álló stábbal dolgoznak, nem érthet mindenhez az edző.
És mi a helyzet, ha az edző pont a legfontosabbhoz nem ért, vagy azzal nem akar foglalkozni: a sportoló lelkivilágával?
Az nem baj, ha nem szakértője a területnek, az viszont nagy baj, ha nem ismeri fel a tudásának határait, ha nem fejleszti magát ezen a területen, illetve nem támogatja aktívan, hogy a mentális felkészülésbe is megfelelő szintű és mennyiségű munka legyen befektetve. Szomorú látni, hogy esetenként a legmagasabb szinten is milyen tudáshiány van e területen.
Hogyan lehet visszatérni a versenysport világába egy-egy mentális epizód után? Mitől függ, hogy ki mennyi idő alatt tudja újjáépíteni magát?
Konkrét esete válogatja. Egy szexuális abúzus után például – mint Simone Biles esetében – személyiségtől függően évekig eltarthat a terápia. De kisebb kihívások esetén néhány hét, hónap alatt is lehet szép eredményeket elérni. Napi szinten dolgozom olyan sportolókkal, akiknek az edzés remekül megy, ám a verseny előtt nagyon izgulnak. Vannak különféle módszerek, technikák, eszközök ennek oldására. Ki kell tapasztalni, kinél melyik működik a legjobban. Amikor egy sportoló megtapasztalja, hogy valamit meg tud már csinálni egymás után egy, két, három alkalommal, és megtanulja, milyen eszközzel sikerült ezt elérnie, akkor kívülről úgy tűnhet, mintha “kicserélték volna”. Pedig csak annyi történt, hogy megtanult segíteni önmagán. Fontos az önreflexió, hogy a sportoló felismerje, ha baj van, és merjen segítséget kérni, illetve tanulja meg azt, hogy hogyan tud magán segíteni a megmérettetések során.
Hiába készül valaki tudatosan a mentális terhelésre, az olimpia gondolatától sok sportoló térde kezd remegni. Nem áll fenn annak veszélye, hogyha valaki egy korábbi mentális blokk után az olimpián hasonló helyzetbe kerül, nem tudja legyőzni a félelmeit? Hogy csődöt mondanak azok a technikák, eszközök, amelyeket az edzések vagy más versenyek előtt/ során sikerrel alkalmaz?
De. Emberek vagyunk. Mi szavatolja, hogy valaki nem blokkol le, ha kiáll hétszáz ember elé? Semmi. Ugyanakkor rengeteg dolgot lehet azért tenni, hogy ez mégse történjen meg. Azt lehet csinálni, amit például Mo Farah, minden idők egyik leghíresebb atlétája (négyszeres olimpiai bajnok brit hosszútávfutó - a szerk.) mondott, amikor a londoni olimpiáról két aranyat akart hazavinni a két gyerekének. Elmondása szerint ő azért volt nyugodt, mert ami rajta múlt, megtette: tökéletesen felkészült. Ami meg nem rajta múlt, azt megpróbálta a lehető legjobban, a már rendelkezésére álló tudása szerint kezelni. Az olimpia is „csak” egy verseny. Ha a sportoló ezt túlgondolja, nem hagyja, hogy a jól bevált automatizmusai működjenek, önmagát hátráltatja. Léteznek olyan hatékony eszközök, amelyek ténylegesen segíthetik a sportolót abban, hogy ne legyen végül blokk, hogy a lehető legjobbját hozhassa ki magából.
Mit tud a szakember tanácsolni a helyszínen, ha látja, hogy baj, esetleg krízishelyzet van, amit azonnal meg kell oldani?
Vannak olyan eszközök, amelyeket ilyenkor be lehet vetni. Emlékeztetni a sportolót azokra a dolgokra, amiket véghezvitt, amiket már biztosan tud; segíteni abban, hogy tudatosítsa magában: ez is csak egy verseny. Az olimpiai körítés, a hatalmas felhajtás, az interjúk igen zavaró körülmények lehetnek. Ahhoz, hogy egy sportoló jól tudjon teljesíteni, ezeket mind ki kell zárnia. Viszont nem az olimpián tanul meg valaki például vívni, ahogy mentális eszköztár elsajátítását sem itt kell elkezdeni – ez nem egy fejfájáscsillapító gyógyszer. A mentális terhelés kezelését és az esetleges problémák leküzdésére szolgáló technikák elsajátítását a felkészülés során kell foganatosítani. A helyszínen lévő szakemberek már jórészt a finomhangolásban segíthetnek.
Fotó: Depositphotos
Ahhoz, hogy egy szakember lássa: a sportoló mentálisan nincs jól, és egy adott helyzetben segítségre lenne szüksége, ismernie kell a lelkivilágát. Azt, hogy mire hogyan reagál. Nem mindenkit lehet továbblendíteni azzal, ha megkapja, hogy “you can do it”, vagyis meg tudod csinálni. (Ezzel biztatta Károlyi Béla román-amerikai gimnasztika edző az 1996-os atlantai olimpián Kerri Strug tornászt, aki szakadt bokaszalaggal futott neki utolsó ugrásának azért, hogy az amerikaiak megnyerhessék a csapatversenyt. Be is húzták az aranyat.)
Érdemes két helyzetet megkülönböztetni. Az egyik, amikor verseny közben van kihívás. A másik, amikor előtte: például egy sportoló az olimpiai faluban elkezd szorongani. Mindkét helyzet megoldására léteznek eszközök, olyan mondatok például, amelyekkel segíthetünk nekik. A “you can do it”- biztatás nem feltétlenül rossz annak, aki már ezerszer elvégezte ugyanazt a gyakorlatot. Azt jelenti, hogy csak menj és csináld, mert meg tudod csinálni. Furcsán hangzik, de egy sportolónak a legnagyobb ellensége a versenyen a gondolkodás. Jó automatikus mozdulatokat kell hozniuk, amiket már betanultak. Ha elkezdenek gondolkodni, a fókusz nem a megfelelő irányba terelődik, ami kevés jóval kecsegtethet. Összpontosítaniuk kell az adott pillanatban, és erre érdemes felhívni a figyelmüket, ebben érdemes segíteni őket.
Nem kell messzire mennünk ahhoz, hogy lássuk, a mentális terhelés mindenkinek mást jelent. Székely Zója tornász például több vele készült interjúban is arról beszélt, hogy az olimpiai beugrás – a Párizsban pódiumedzés közben megsérült Kovács Zsófia helyét vette át az utolsó pillanatban felemáskorláton – különösen mentális szempontból volt megterhelő számára.
Hogyan lehet mentálisan felkészíteni a sportolókat egy olyan váratlan kihívásra, amivel például Székely Zója tornász szembesült, akinek gyakorlatilag fénysebességgel kellett hozzászoktatni magát a gondolathoz, hogy az olimpián versenyezhet? Hirtelen az ölébe hullott a lehetőség, amiért korábban küzdött, de amire nem volt százszázalékosan felkészülve.
Érdekes kérdés, hogy az edző, a stáb hogyan fogalmazza meg a helyzetet. Van egy módszeregyüttes, amit úgy nevezünk, hogy “ha/akkor-technika”. Ha ez vagy az az előrelátható dolog történik, te mit csinálsz. Jelen esetben ha valaki megsérül, “te felülsz a repülőre, elmész Párizsba, és kihozod, ami benned van, ennyi”. Ha fejben létezik egy forgatókönyv erre a helyzetre, az már jó. Ha a felkészülésnek ez a része elmaradt, akkor a sportolónak arra érdemes összpontosítania, hogy a körülményektől függetlenül kihozza magából a maximumot. Nem feltétlenül hátrány, ha valaki hirtelen belecsöppen egy ilyen helyzetbe. Nincs ideje gondolkodni vagy meghallani a zavaró hangokat. Arra a tudásra, tapasztalatra kell építenie, amire már korábban szert tett. Ne legyünk naivak. Rengeteg olyan helyzet jöhet, amire nem lehet felkészülni. Ilyenkor nem marad más az ember számára, minthogy teszi a dolgát a legjobb belátása szerint, ami nyilván a korábbi tapasztalataira épülő folyamat lesz.
Életkortól, tapasztalattól, karrierúttól és mentális egészségtől függően mindenkitől másféle koncentrációt, gyakorlatot igényelhet mentális egészségének karbantartása. Másképp kell felkészíteni például egy negyedik olimpiájára készülő olimpikont, és egy tizenéves sportolót, aki nincs tisztában azzal, mi várhat rá...
Aki a negyedik olimpiájára készül, már jórészt tudhat önmagát segíteni, de ez sem feltétlenül mindig igaz. Egy tapasztalt sportolónál elsősorban a pihenésre, a kiegyensúlyozottságra kell törekedni, míg egy fiatal olimpikon sokkal több iránymutatást igényelhet. Ha a nyitottság megvan és a rutinos, elismert sportolók is vállalják, hogy a pszichológia területén is vannak tennivalóik, ezzel az egész sporttársadalomnak üzennek. Erről beszélni kell, ezt propagálni kell. Az olimpiai megnyitó is a kulturális elfogadásról, a diverzitásról, a progresszív gondolkodásról szólt. Magyarországon egyébként működik a Szilágyi Áron nevével fémjelzett Magyar Élsportolók Érdekvédelmi Fóruma, ahol a mentális kihívások megoldásában is segíteni, támogatni szeretnék a sportolókat.
Van, aki könnyebben megnyílik és mer segítséget kérni, más zárkózottabb, esetleg kínosnak érzi, hogy egy idegennek beszéljen a problémáiról. Mit lehet tenni, ha egy élvonalbeli sportoló mereven elutasítja a segítséget, de a szakember látja, hogy szüksége lenne rá? Esetleg a csapata kötelezi rá, hogy szakemberrel is beszéljen?
Én is voltam már ilyen helyzetben. Amikor valakit arra köteleztek, hogy beszélgessen velem. Nem lehet olyan embert támogatni, segíteni, aki nem akarja, hogy támogassák, segítsék. Egyeseknek a “pszicho”-val kezdődő szavakról rögtön az ugrik be, hogy minimum “nem normális”.
Ha egy mentális szakember nem tud megnyitni egy sportolót, van más lehetőség is. Nem ritkán az edző az, akivel a sportoló szívesen beszél, hiszen évek óta ismerik egymást. Ilyenkor az edzővel dolgozom együtt, őt támogatom, őt fejlesztjük, hogy minél jobban megértse a sportoló reakcióit, és amiben tud, segítsen neki, illetve felismerhesse azokat a jeleket, amelyek már komolyabb problémát jelezhetnek. Van olyan is, amikor valaki mereven elutasítja a segítséget, teljesen bezárkózik. Ezt is el kell fogadni, ez is egy emberi reakció. A két nem képviselői között egyébként tapasztalataim szerint jelentős a különbség e téren itthon. A férfiak gyakrabban zárkóznak be, mint a nők. A nőknél jellemzőbb az érzelmekre való nyitottság, az odafigyelés, ami már eleve a neveltetésük része.
Mi volt a legnagyobb sikere és kudarca?
Ezzel a kérdéssel egy kicsit zavarba hoz. Sikernek élem meg, hogy azzal tudok foglalkozni, amihez a leginkább van affinitásom, és ebből meg tudok élni. Ami belülről mozgat: a tudás gyarapítása; a megismerés és a megosztás vágya. Ez lehet, hogy pátoszos és furcsán hangzik, de így érzem. Sikertelenség? Talán az, hogy viszonylag későn – miután 13 évet töltöttem más területen – nagy kanyarok után értem el odáig, ahol most tartok.
