Hosszú idő – azt nem mondom, hogy a szállóigévé, jobban mondva -kifejezéssé vált tizenhat év, de minimum több mint egy évtized – után végre nem rosszkedvvel jöttem haza a külföldi utamról. Persze, az nem jó, ha véget ér egy szabadság – pláne ha az tartalmas, jó élményekkel teli és kikapcsol –, de pusztán emiatt még nem lett volna szabad szomorúnak lennem az utóbbi években. Inkább az keserített el, ami itthon fogadott, a permanens politikai kampány, a gyűlöletet, utálatot árasztó kormányzati plakátháború.
A Fidesz április 12-ei vereségével ennek is vége szakadt. Elképesztő, hogy az ember milyen hamar – az én esetemben ez néhány napot jelent – hozzászokik a jóhoz, ahhoz, hogy nem botlik lépten-nyomon a negatív energiákba. Jobban mondva, visszaszokik, hiszen azért a rendszerváltás után is bőven voltak olyan évek, amelyek még viszonylagos nyugalomban teltek el. Voltak ugyan politikai ellenfelek, de nem váltak még ellenségekké.
Ebbe a néhány hétig tartó kegyelmi állapotba rondított bele Orbán Viktor a héten a Facebook-oldalán közzétett kétperces, 15 pontos videós gyorsleltárjával. Már annak első mondatával: „Magyarország kormányát mától egy liberális kormány vezeti, a leköszönő nemzeti kormány pedig elkészítette a leltárt.”
Ez pontosan ugyanolyan kirekesztő állítás, mint amilyenekkel évtizedeken keresztül úton-útfélen találkoztunk. Nevezetesen, hogy csak a Fidesz (meg hű szövetségese) nemzeti, az összes többi, uszkve 7,5-8 millió magyar nem az.
Ráadásul ténybeli tévedést is ejtett a leköszönt miniszterelnök – bár ez a legkevésbé lepett meg, hiszen különösen az utolsó ciklusában ezektől hemzsegett az ő és kormánya tevékenysége. Liberálisnak nevezni a Magyar Péter vezetésével hivatalosan kedden megalakult kabinetet – jó, jó, tudom, hogy mi ezzel Orbán szándéka, de akkor is – olyan messze áll az igazságtól, mint Makó Jeruzsálemtől. Hiszen a 16 miniszterből jó, ha kettőt lehet illetni a liberális jelzővel – a Miniszterelnökséget vezető Ruff Bálintot, valamint a Gyermek- és Oktatásügyi Minisztériumot irányító Lammert Juditot. Ami pontosan tükrözi Magyar azon, többször is hangoztatott szándékát, hogy az ő kormányát ne lehessen besorolni se balra, se jobbra, minden magyar miniszterelnöke szeretne lenni.
Persze hallottunk már ilyet mástól is. Egészen pontosan a közvetlen elődjétől, Orbántól. Aztán mi lett belőle. Remélem, Magyarral soha nem lesz ez a helyzet.
Fotó: Európai Parlament / Alain Rolland
Bizakodásra adhat okot, hogy kormánya nem szinte csak és kizárólag politikusokból áll majd, ahogyan az előző négy kabineté – azért írtam, hogy szinte, mert például Nagy István azért konyított az agráriumhoz, és az elején még Nagy Márton is, ő csak később vedlett át –, hanem szakértőkből, nem éppen szép kifejezéssel: technokratákból.
A névsor láttán nekem a 2009-2010 közötti Bajnai-kormány jutott az eszembe. Akkor álltak a tárcák élén a szakmájukban már bizonyított és ahhoz értő emberek. S a feladatuk is valami hasonló, rendbetenni azt, amit az elődjeik elszúrtak, kvázi száznyolcvan fokos fordulatot végrehajtani. Annyi különbséggel, hogy tizenhét éve Bajnaiéknak egy év jutott – nem is akartak többet, de ha akartak volna is, aligha nyerhettek volna a 2010-es választásokon, annyira elszúrta Gyurcsány Ferenc és csapata a baloldaliak és a liberálisok renoméját.
Most legalább négy éve biztosan lehet a Magyar-kormánynak, amelynek szerencsére most nem egy világgazdasági válság utáni helyzetben kell rendet tennie. Bár az évek óta stagnáló magyar gazdaságot, az egészségügy, az oktatás, a közlekedés (a sor hosszan sorolható) helyzetét látva, most is van dolog bőven.
Merthogy ne higgyenek Orbán 15 pontból álló sikerleltárjának! Például annak második pontjának, miszerint Magyarország gazdasági növekedése ma a második legmagasabb az Európai Unióban (tessék, újabb nem tényszerű állítás). Érdekes, valahogy az infláció nem került fel a lajstromba – nem is kerülhetett, elnézve annak 2023 eleji negatív uniós rekordszintjét, amelyet aztán 2025 elején sikerült beállítani.
De hagyjuk is a múltat! Nézzünk inkább előre, adjuk meg az új kormányoknak járó száznapos türelmi időt! Amit megkaptak (legalábbis tőlem biztosan) az előző kabinetek is.
Ami persze nem jelenti azt, hogy közben ne lenne szabad kérdezni, kritizálni, véleményt mondani. Hiszen negyedik hatalmi ágként ez is a feladata a médiának. Csak remélni tudom, hogy e tevékenységünket hatékonyabban tudjuk gyakorolni, mint az elmúlt tizenhat évben.
Mert ez is a demokrácia egyik alapvető feltétele.
A rovat korábbi cikkeit itt olvashatják.
(Csabai Károly szerzői oldala itt érhető el.)
