Túlzás nélkül állítható, a Fidesz és Orbán 2010 óta tartó regnálása óta eltelt időben példátlan, hogy honnan kapott kritikát a kormány gazdaságpolitikája. Nem a független elemzőktől, kutatóktól, vagy tőlünk, újságíróktól, de még csak nem is ellenzéki politikusoktól. Hanem úgymond belülről. Nem is akárhonnan, két olyan intézménytől, amelyek megnyilatkozásait nemcsak itthon, hanem külföldön is árgus szemekkel figyelik, s amelyek az utóbbi másfél évtizedben egyáltalán nem bírálták a kormányt.
Illetve egyiküknek, a Magyar Nemzeti Banknak (MNB) az akkori vezetője, Matolcsy György 2022 decemberében az ellenzékieket is meghazudtoló módon szedte le a keresztvizet a kormány gazdaságpolitikájáról, amelyet aztán még párszor megismételt. De hát az betudható volt Matolcsy sértettségének, vagyis annak, hogy kiesett Orbán piksziséből, azután, hogy elkövette azt a szarvashibát, hogy – amint ő maga fogalmazott – 2020 májusában „kiebrudalta” addigi helyettesét, Nagy Mártont, ami után utóbbi lett a kormányfő kedvenc közgazdásza.
Varga Mihályról viszont mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy ne lenne még most is Orbán hűséges fegyverhordozója. Közel két évtizeden át volt a Fidesz alelnöke, s hasonló hosszúságú időt töltött el a kormányban. Egészen addig, amíg nem ő lett az MNB elnöke. Így amikor kedden a már általa vezetett jegybank kürtölte világgá, hogy szerinte az idei GDP-növekedés nem 2,5 százalék lehet, ahogy azt a kormány még ma is hiszi, hanem annak csak kevesebb, mint a harmada (!), 0,8 százalék, no arra már mindenki felkapja a fejét. Mi van itt?
Persze, meglehet, ezzel a Varga-stáb csak szívességet tett a kormánynak, amely épp az MNB-re, mint Magyarország kétségtelenül legjobb szakmai műhelyére – amely ráadásul papíron még független is – hivatkozva viheti ismét lejjebb a prognózisát. Ha nem is 1 százalék alá, ahol ma már kivétel nélkül mindenki – kül- és belföldi elemzők, kutatók, nemzetközi intézmények – tartja a maga GDP-előrejelzését, de talán 1,5 százaléknál nem feljebb. Hiszen mégiscsak választások előtti évben vagyunk...
Ha a jegybanki prognózisrontást burkolt kritikaként is fogjuk fel, az Állami Számvevőszék (ÁSZ) friss elemzését már nem lehet így értékelni. Azt, hogy az Orbán-kabinet egyedi kormánydöntésen (EKD) alapuló állami támogatási rendszere nemcsak eredményeket, hanem komoly kockázatokat is hordoz, sőt, egyes esetekben valós költségvetési torzításokat is eredményezhet. Idézem: „a támogatási döntések előkészítése során a nemzetgazdasági hatások (GDP, GNI, hozzáadott érték, külkereskedelmi mérleg) vizsgálata elmarad. Pedig ezek lennének azok a szempontok, amelyek indokolhatják a közpénzek célzott elköltését egyes beruházások érdekében”. Azzal a megállapítással pedig, miszerint „a környezeti fenntarthatósági szempontok gyakorlatilag hiányoznak az EKD-támogatási eljárásból”, kvázi a kormány szent tehenét, az ÁSZ az akkumulátorgyártást bírálja, amellyel szemben – a hidrológiai aggályok miatt – az elmúlt években talán a leghevesebb lakossági és szakmai kifogások fogalmazódtak meg.
Persze mondhatjuk azt, hogy nem történt más, mint hogy a Számvevőszék végre ellátta a feladatát, az állami gazdálkodás legfőbb őreként kifejtette a véleményét. Szomorú, hogy idáig jutottunk ebben a sajátos magyar demokráciában, hogy már ezt is értékelni kellene.
Ezért nem is teszem.
A két kritika eredője viszont ugyancsak elkeserítő: az egyik a GDP-ben lát jóval kevesebb növekedési lehetőséget, a másik a gazdasági növekedés zálogának tartott akkumulátorgyártást tartja problémásnak.
Attól tartok, két recessziós év után kezdhetünk megbarátkozni azzal, hogy sorozatban a harmadik, az idei is az lesz. Mondanám, hogy repülőrajt helyett kemény földetérésre (a közgazdasági szakzsargonban is gyakran használt angol kifejezéssel: hard landingre) kell felkészülnünk, de... ahhoz el kellett volna emelkednünk a talajtól. Ez azonban eddig még nem sikerült.
A rovat korábbi cikkeit itt olvashatják.
(Csabai Károly szerzői oldala itt érhető el.)
