Hirdetés, marketing nem kell
Vannak közöttük, akik tökéletesen beszélnek magyarul, - a sokadik generáció él nálunk - mégis őrzik szüleik rejtőzködő életmódját. Hosszú hetek óta próbálok információkat összeszedni ismerős árusoktól, sőt, mi több, médiánál dolgozó kínai kollegáktól, akik udvariasan meghallgattak, mosolyogtak, megígérték, hogy válaszolnak a kérdéseimre, de nem történt a mai napig semmi. Pedig csak az érdekelt volna, hogy miképpen hat a magyarországi gazdasági válság az életükre, cégük üzletmenetére.
Bizalmatlanság, félelem? Ez is, az is. No meg, nem érdekük a PR - soha nem is hirdetnek, legfeljebb a saját újságjukban -, hiszen a magyarok így is, úgy is járnak az üzleteikbe. Mindegy, mennyire hepehupás az üzlet padlója, hogy vannak kiírva az árak, milyen szűkek a polcok közti helyek, (raktár gyakorlatilag nem létezik, vagy nagyon kicsi) ha egy – valódi – márkás, szeszesital ezer forinttal olcsóbb, mint a néhány méterre lévő multiban, akkor biztos a siker.
A rendszerváltáskor kezdődött
A jelenlegi inflációs helyzetben két ellentétes irányzat tapasztalható, egyrészt kevesebbet vásárolnak náluk is, hiszen szegényebbek az emberek, ugyanakkor relatíve többen térnek be, hiszen minden olcsóbb, mint, a reguler kereskedelemben. Persze ők is megemelték az árakat, de szerényebb mértékben – ellenkező esetben ki járna hozzájuk vásárolni?
A háztartási cikkek és kozmetikumok már majdnem annyiba kerülnek, mint a német drogérialáncokban, viszont aki betér olcsó sörért, whiskyért, meg – magyar! – pálinkáért, azokat is ott veszi meg.
„A rendszerváltáskor a korábbi KGST-országokkal már nem, a nagy nyugati multikkal még nem üzletelő magyar állam a vásárlói kedv ösztönzésére, valamint a kialakulóban lévő áruhiány miatt, vízummentességet kínált a hazánkba érkező kínai állampolgároknak” – olvasható a témát nagyszerűen körbejáró Pálcikával Budapesten – Kalauz a fővárosi Kis-Kínához című kiadványban.
A vízummentesség jelentős vonzerő volt, sokan úgy döntöttek, inkább összetörik a biztos megélhetés szimbólumát, a „vas rizsescsészét, ha máshol arany vár rájuk”.
A legtöbben akkor Moszkván át vergődtek Budapestre, de útközben megpecsételődött a sorsuk: már a vonaton folyt a csencselés, a kupék mozgó raktárként működtek.
A magyaroknak mindent el lehet adni?
Nálunk, a nyugati nagyvárosokkal ellentétben, nem alakult ki a belvárosokban China Town, a külvárosi, használaton kívüli ipartelepi régió, Józsefváros, Kőbánya és a XV. kerület ma is a fő támaszpont, bárhol legyen is az üzlet, hiszen itt voltak akkor legolcsóbbak a bérleti díjak.
Miért pont a piacozás, a kereskedés? Ehhez kell a legkevesebb nyelvtudás, és a magyaroknak mindent el lehet adni, a hamis márkajelzésű termékeket is – ez volt anno a szlogen az ide érkezők körében. Százezreknek, főleg vidéken, mindegy volt, hogy Adidos vagy Adidas...
Akik kezdetben keményen küzdöttek a fennmaradásért, ha kellett eladták az útlevelüket, vagy szerencsejátékot űztek, hogy némi alaptőkére tegyenek szert, és elkezdhessék árulni a zoknikat meg pólókat. Eleinte bizalmatlanság és gyanakvás fogadta őket, főleg a falvakban – ellentétben mondjuk a lengyel vásározókkal – de hát akkor még nem léteztek más „migránsok”.
Kialakult a belső hierarchia
Elég sok tévhit él a kínaiakról a magyarok körében, ami nem csoda, hiszen sosem fordult elő a magyar történelemben, hogy önszántából több tízezer ember érkezik hozzánk egyszerre, ráadásul Ázsiából.
Közben kialakult a saját belső hierarchia is. A betelepüléssel kisebb bűnszervezetek is létrejöttek – olvasható az említett könyvecskében – de áldozataik jellemzően honfitársaik voltak, nem léptek kapcsolatba a magyarokkal. A zavaros kilencvenes években a kínai bűnözők a honfitárs kereskedőktől, vendéglősöktől védelmi pénzt szedtek, uzsorakamatra adtak kölcsönt és embercsempészettel is foglalkoztak. Ma már ez nem jellemző.
Mindez csak részben oka annak, hogy, főleg a kevésbé tájékozott hazai lakosság körében, kialakultak róluk makacs legendák és rosszindulatú szóbeszédek. De ahogy múltak az évtizedek, a kínai üzletek és éttermek jelenléte természetessé vált. Ma pedig, a jelenlegi kül- és belpolitikai helyzetben mással vannak a magyarok elfoglalva.
A fiatalok már nem akarnak zoknit árulni
Időközben sokan hazamentek, Nyugatra vándoroltak, de még többen maradtak. Pontosan nehéz megállapítani, hányan is élnek Magyarországon. Ma is a vendéglátás és a kereskedés maradt az uralkodó szektor, de dolgoznak nálunk orvosok, újságírók, ügyvédek, diplomaták, sikeres művészek, sportolók, tolmácsok szintúgy. Kialakultak a helyi érdekvédelmi és kulturális szervezetek, létezik nőszövetség.
Akik már itt nőttek fel és tanultak, többnyire másképp képzelik el az életüket, mint a szüleik, és csak kivételesen, láthatóan nem nagy kedvvel helyettesítik az üzletben rokonaikat, miközben ki sem bújnak a csúcsmobiljukból.
Ami nem változott, hogy az eladók még a törzsvevőkkel is ritkán létesítenek kapcsolatot, a mosoly hiánycikk, nem kérdezik meg, mit keresne a vásárló, mit adhat még, a jövő héten jön-e abból, amit keres, vagy, hogy felhívná a figyelmet az újdonságra.
Ennek oka egyrészt a nyelvtudás hiánya, másrészt, amikor eljött otthonról az idősebb korosztály, a „kommunista” Kínában sem volt ez divat. Ami ki van rakva, azt vedd. Úgyis elkél.
A nagyobb áruházakban már alkalmaznak magyar eladókat, akik megmondják, hol található az üzletben mondjuk fekete harisnyanadrág. Állítólag a kínaiak nagyon kemény főnökök, ami abból is látszik, hogy olykor a vevők előtt is durván leteremtik a magyar alkalmazottat, ha úgy vélik, nem teljesíti jól a feladatát.
A terjeszkedésre jellemző, hogy az egyébként halódó Kossuth Lajos utcán és a Rákóczi úton is több üzlethelyiséget bérelnek már, - vagy például a Bankcenter mellett - nem csupán a mellékutcákra szorítkozik a jelenlét.
Milyen a kínai koszt, ha magyar?
A gasztronómia egy külön tanulmányt érdemelne – aki volt már eredeti kínai étteremben, tudja, hogy egészen mások azok az ízek. Mindegyik országban idomulnak kicsit az adott ízvilághoz – egy stockholmi kínai büfét nem lehet összehasonlítani egy budapestivel. (Svédországban egyébként nem engedték meg a kínai áruházak nyitását, - mondjuk, nem is volt rá szükség, sem az árumennyiség, sem az árak miatt - ott csak a vendéglátásban vannak jelen, de nem meghatározó mértékben.)
Eleinte minden magyarországi büféjük egyforma színvonalú és kínálatú volt, ezekről többnyire ma sem tudjuk, hogy a hatalmas ország mely konyhaművészeti régióját képviseli a kínálat.
De aztán kialakult egy fajta találékonyság, igényesség, egyúttal kapcsolódás a magyar vendéglátás szakmai szervezeteihez - igaz, szűk körben.
Mit hoz a jövő? Az elmúlt 30 évben Kína olyan óriási gazdasági fejlődésen ment keresztül, főleg a nagyvárosokban és a kiemelt gazdasági övezetekben, amelyet elképzelni sem tudunk. Ezért ma már Magyarország nem olyan vonzó számukra, igaz, még mindig ugródeszka lehet a Nyugat felé.
Hazamennek meghalni
A koronavírus ma jelentősen befolyásolja az egyéb célú utazásokat is, mert hazafelé szigorú karantén vár rájuk, ma is egész városok vannak lezárva Kínában.
Az itt élőknek sosem volt célja a magyar társadalomba való betagozódás, zárt életet élnek, - főleg az ugyanazon környékről származók – saját szolgáltatási hálózattal, kulturális programokkal, ünnepeik megtartásával.
Ami igaz a legendákból: halála előtt, aki teheti, hazamegy. Egyrészt jobban bíznak a kínai gyógyászatban, másrészt szülőföldjükön akarnak nyugodni. Ha mégis itt hal meg egy kínai állampolgár, mondjuk balesetben, akkor hamvait a család általában hazaszállíttatja. Ezért nincsenek nálunk temetőik.
