Magyarország és Kína kapcsolata az elmúlt pár évben látványosan szorosabbra fonódott. Előbb az Övezet és út (korábban Egy övezet, egy út, amúgy Belt and road, de leginkább BRIC) kezdeményezés keretében összehozott Budapest-Belgrád vasútvonal felújítása váltott ki komoly felhördülést az Orbán-kormány kritikusaiból, most pedig a Fudan egyetem betelepítése borzolja a kedélyeket. Különösebben nem kell magyarázni, miért: Kína jó ideje nyomul globálisan, hogy átvegye a vezető szerepet a világban az USA-tól, és már komoly szakirodalma van annak, milyen eszközökkel dolgoznak.
A gazdasági - és ezzel szervesen összefonódva - politikai területfoglalást rendre a szegényebb államok adósságcsapdába csalásával lépik meg. A bejáratott forgatókönyv szerint segítő kezet nyújtanak azoknak az országoknak, melyek például a Világbank vagy az IMF hiteleire kockázatos adósbesorolásuk miatt kevéssé számíthatnak, kölcsönükből látványos infrastrukturális fejlesztéseket hajtanak végre a kedvezményezett országokban, ám a projektekből a helyi cégek alig tudnak profitálni, mert a munkák java részét kínai vállalatok végzik el. A hiteleket viszont a nyugaton megszokottnál jóval magasabb kamatokkal kell törleszteni, és ha ez nem megy - márpedig fejlődő országok esetében van úgy, hogy nem megy - akkor a számla kiegyenlítésének kreatív módjaként Kína például hosszú időre átveszi az irányítást az általa épített infrastrukturális beruházás fölött, vagy ráteszi a kezét adott ország fontos ásványi kincseire.
Ez a létező legrosszabb forgatókönyv, nagyot is szól minden egyes ilyen történet. Épp a megrázó erejük miatt azonban torzíthatják is a teljes kép érzékelését. A Diplomat például tavaly több mint 1200 véleményvezért (itt most nem facebookos hőzöngőkre, hanem politikai döntéshozókra, a tudományos élet képviselőire, üzletemberekre és médiavezetőkre kell gondolni) kérdezett meg BRIC-hitelezett országokból - köztük 26 ázsiai ország volt - , és azt találta, hogy szerintük igenis vannak országok, melyek jól jönnek ki a Kínával való üzletelésből. Indokolatlanul ellenségesen viszonyul a világ a kínai hitelezéshez a New York-i központú Rhodium Group tanácsadócég szerint is, akik egy 2019-es tanulmányukban 40, Kínával folytatott hitel-újratárgyalást elemeztek, és arra jutottak, hogy a legtöbb esetben az adósság leírásával oldódik meg a konfliktus, és nagyon ritkán torkollik az eszközök átvételébe.
A hivatalosan 2013-ban indult BRIC program azonban így is rengeteg olyan történetet szállított az elmúlt években, melyek minden nyugati aggodalmat igazoltak, és nem csak ebben a projektben sétáltak adócsapdába egyes partnerek, hanem tulajdonképpen attól fogva, hogy Kína 2008-ban elkezdte a nemzetközi nyomulását. Alább a számos botrányba fulladt fejlesztésből kiválasztottunk négyet, ami különböző irányokból mutatja be, milyen az, amikor a segítő jobb hirtelen szorongató vasmarokká válik.
Zambia bányája
A legfrissebb történet Afrikából érkezett. Zambia államadóssága jelenleg mintegy 12 milliárd dollárnyi, mely java részét kínai hitelek teszik ki. A helyi kormány nem közli, hogy az adósságának pontosan mekkora része áll fent az ázsiai nagyhatalom felé, de a Johns Hopkins University külön Kína és Afrika kapcsolatának kutatásával foglalkozó csoportja úgy becsüli, 9,9 milliárd dollár lehet - bár a teljes összeget még nem hívták le. Ehhez képest januárban a meglévő adósság fejébe újabb kínai hitelért folyamodtak.
Ezúttal a zambiai állami bányacég kért pénzt. Ők januárban 1,5 milliárd dolláros hitelt vettek fel Kínától azért, hogy azzal visszavásárolják az ország - és egyben a világ egyik - legnagyobb réz- és cinkbányája, a Mopani Copper Mines PLC 73 százalékos tulajdonrészét az angol-svájci Glencore PLC-től (jelenleg 10 százalékos a tulajdonrészük van a bányában).
A törlesztés a következőképp történik: Zambia állami bányászati befektetőcége, a ZCCM Investments Holdings PLC 2023-ig a bánya éves bevételének 3 százalékát fizeti ki a Glencore csoport hitelezőinek. 2023 után ez a bevétel 10 és 17,5 százalék közötti részére ugrik (a negyedéves kamaton felül). Emellett a ZCCM még a vállalat EBITDA-jának harmadát is befizeti törlesztésre. Vagyis, ha veszteséges lesz a bányacég, akkor is fizetniük kell.
Márpedig erre komoly esély van, mert a Mopani már most is veszteségesen működik - az ország bányafejlesztésekkel megbízott minisztere szerint nincs is kapacitásuk arra, hogy ezeket a "pénzügyi szempontból bajos és technológiailag komplikált" bányákat működtessék. A folyamatos veszteségesség miatt, bár a 1,5 milliárd dolláros adósság hivatalosan a Mopani mérlegét terheli, de de facto államadósság.
Hogy a Mopani nyereségessé válhasson, a tavalyi 34 ezer tonnáról évi 140 ezer tonnára kellene emelni a kitermelést, ehhez viszont 300 millió dollár értékű fejlesztés szükséges. Zambia tovább fut saját maga után, az ehhez a befektetéshez szükséges újabb hitelről török, kanadai, amerikai - és kínai befektető-jelöltekkel tárgyalnak.
Ha nem tudnak befektetőt szerezni, elképzelhető, hogy zálogba kell adniuk a bányát Kínának, mondta el a Wall Street Journalnek a zambiai pénzügyminisztérium egyik tisztviselője. A Mopani megvásárlásával Zambia arra játszik, hogy a - most egyébként is évtizedek óta nem látott csúcsokon álló - rézárak tovább emelkednek majd, és az exportból befolyó pénzzel sikerül talpra állítani az országot. A rézigény java egyébként épp Kínától származik, ők hozzák a globális rézkereslet nagyjából felét, nagy szerepük van tehát az árak felhajtásában. Ha zálogba hozzájuk kerül a bánya, akkor aztán már tényleg csak egyik zsebükből a másikba pakolják majd a rezet, miközben Zambia a partvonalról pislog.
A kínai külügyminisztérium az aggodalmakra reagálva jelezte, hogy már most 16 afrikai országgal állapodott meg adósságcsökkentésről, és hangsúlyozta, hogy "sohasem kényszerítenék őket az adósság visszafizetésére, és pláne nem vennének át állami vagyonba tartozó eszközöket." Mindeközben a zambiai pénz romlik, az árak emelkednek, és a helyi egészségügyi jelentések szerint a kongói határhoz közeli rézlelőhelyeknél élők körében rohamosan nő az alultápláltság.
Ecuador megagátja
A fentinél sokkal meredekebb Ecuador gátjának története, mert míg Zambia egy drága, de legalább már meglévő, működő, és a világgazdaság kitapintható iránya (felpörög az elektromosautó-gyártás, ehhez egyre több réz kell) alapján gyümölcsözőre fordítható projektet igyekszik valahogy visszavenni, addig a dél-amerikai ország olyan objektum miatt verte magát hatalmas adósságba, melyről az előzetes tanulmányok világosan kimondták: nem létezik olyan forgatókönyv, amely szerint megérné felépíteni.
A Coca Codo Sinclair gát és vízerőmű úgy épült meg a dzsungel közepére, alapból is instabil terepre, hogy a közelben egy aktív vulkán, a Reventador működik. Nem csoda, hogy a geológusok szerint a gátat egy földrengés elsöpörheti. Két évvel az üzembe helyezése után, 2018-ban a vízierőmű szerkezetében egy ellenőrzés során több mint hétezer repedést számláltak össze.
Ízlés kérdése, de ez még talán valamelyest védhető lenne, ha az erőmű teljes kapacitással működne, és ontaná magából az olcsó áramot - azonban ez a helyzet sem áll fent. A klímaváltozás miatt eleve már Ecuadorban is gyakoriak a szárazságok, így a vízierőmű már csak ezért sem tudja hozni azt, amit elvártak tőle. Újabb abszurd csavar a történetben, hogy egyébként pont azért volt szükséges az ecuadori áramtermelő kapacitások bővítése, mert a szárazságok miatt a már korábban meglévő vízierőművek nem tudtak már elég energiát termelni. Mindez a beruházást elindító korábbi elnököt, Rafael Correát szemlátomást nem zavarta. Az is igaz, hogy a projekt körül bábáskodó ecuadori tisztviselők egy része korrupció miatt börtönbe került. Ők a már bizonyított esetekben brazil felektől kaptak pénzeket a projektben való részvételért cserébe, de a folyamatban lévő nyomozás szerint egyre valószínűbb, hogy kínai pénzek is csúszhattak egyes döntéshozók zsebébe.
Nem csak az ingadozó vízhozam azonban a gond. Az objektum már a 2016-os átadást megelőző főpróbán elvérzett: a mérnökök két nappal a hivatalos ceremónia előtt megpróbálták a teljes, 1500 megawattos kapacitásával működtetni az erőműt, mire országszerte áramkimaradások keletkeztek. Kiderült, hogy Ecuador energiahálózata, de maga az erőmű sem képes kezelni a teljes kapacitást. Azóta csak félgőzzel működtetik a Coca Codo Sinclairt.
A veszélyes és félig működésképtelennek mondható beruházás persze nem volt olcsó. Ecuador 2,6 milliárd dollárt vett fel a projektre Kínától - egyéb infrastrukturális beruházásokhoz is kért hitelt az ázsiai nagyhatalomtól, a gáttal együtt összesen 19 milliárd dollárt kölcsönöztek.
Egy korábbi megállapodás értelmében Ecuador úgy törleszti az adósságait Kína felé, hogy kedvezményes áron adja el neki az általa kitermelt olajat. Ez oda vezetett, hogy 2018-ra az ázsiai nagyhatalomé lett az Ecuadorban exportra kitermelt olaj 80 százaléka, és ez a szerződés értelmében 2024-ig így is marad. (Egyébként ez már a kedvezményes verzió, mert Kína az első paktum szerint az exportolaj 90 százalékát vitte volna, de az ecuadori panaszokra tekintettel 10 százaléknyiról végül is lemondtak.) A diszkontáron szerzett olaj egy részét aztán Kína rendes áron adja el, így ők kétszeresen is nyernek a tranzakciókon, miközben Ecuador tovább sorvad, hiszen pont az exportolaj lenne a fő bevételi forrása.
A Coca Codo Sinclairre csak a Kínai Export-Import Bank 1,7 milliárd dollár hitelt folyósított. A futamidő 15 év, a kamat 7 százalékos, vagyis csak utóbbi évi 125 millió dollárt tesz ki. Lenín Moreno ecuadori elnök annak érdekében, hogy az állam ki tudja köhögni a törlesztőrészleteket, megvágta a szociális kiadásokat, csökkentette több kormányzati szerv létszámát, és megszüntetett több mint ezer munkahelyet. Ezzel sem sikerült megoldani a problémát, és 2018-ban újabb 900 millió dolláros hitelt vett fel Kínától. Carlos Pérez, Ecuador akkori energiaügyi minisztere nyíltan ki is mondta, hogy Kína stratégiája egyértelmű: átvenni a gazdasági irányítást más országok felett.
Közben a megagát közelében fekvő Cuyuja város lakói attól tartanak, hogy a létesítmény folyamatosan zümmögő transzmissziós tornyait egyszer csak elviszi egy iszapcsuszamlás - mivel a helyi geológusok szerint a kínai kivitelezők a gátat nem az alapkőzetre építették, erre az instabil helyi talaj miatt valós esély van. A New York Times három évvel ezelőtti riportja szerint ráadásul az áram ára, ahelyett, hogy a projektet övező ígéreteknek megfelelően csökkent volna, végül sokszorosára emelkedett, tovább terhelve az amúgy sem gazdag lakosságot.
Argentína űrtávcsöve
Maradva a kontinensen: a következő beruházás a többi példaprojekthez képest egészen olcsó, a tudomány nevében hozták tető alá, cserébe jókora nemzetbiztonsági kockázatnak tűnik. Néhány évvel ezelőtt 50 millió dolláros obszervatórium épült Patagónia Argentínára eső részén, Neuquén tartományban. Az Espacio Lejano nevű létesítményt azonban nem az ország, hanem az űrkutatásban is egyre inkább előre lépő Kína húzta fel - pontosabban maga a kínai hadsereg. A projektre rálátó argentin tisztviselők szerint Kína beleegyezett, hogy nem használja katonai célokra az űrtávcsőt, de az aggodalmas hangok nem csitulnak, mert a berendezés információszerzésre, megfigyelésre és a műholdas kommunikáció összezavarására is alkalmas.
Kína 2009-ben tette be a lábát Argentínába. Abban az időszakban az ország a tönk szélére jutott: magas volt az infláció, dollármilliárdos hitelek törlesztését kellett megkezdeni. A kormány egy - itthon sem ismeretlen - húzással 30 milliárd dollárnyi magánnyugdíjpénztár-vagyont államosított, miközben egy öt évtizede nem látott szárazság épp padlóra küldte a mezőgazdaságot. Ekkor jött Kína, és nyújtott segítő jobbot: 10,2 milliárd dolláros devizaswappal segített stabilizálni az argentin pesót, és ígéretet tett arra, hogy 10 milliárd dolláros befektetéssel felújítja az ország lerohadt vasúti hálózatát. Az akkori elnök, Cristina Fernández de Kirchner örömmel fogadta az ázsiai nagyhatalom közeledését.
A nagy országmentéssel egy időben, ám a többi, nagy publicitást kapó projekttel ellentétben titokban tárgyalta le egy kínai küldöttség az űrtávcső telepítését is. Erre, mint érveltek, azért volt szükségük, hogy a Föld másik feléről is nyomon tudjanak követni szatelliteket majdani vállalkozásukban, melynek keretében - az egyetemes űrkutatás történetében először - megismerik a Hold sötét oldalát (sikerrel is jártak, a 2018 végén fellőtt űrszondájuk 2019 elején landolt az égitest addig ismeretlen oldalán).
Az 50 millió dollárból felhúzott patagóniai űrtávcsőt 2018 márciusában helyezték üzembe, a Kínai Nemzeti Űrügynökség üzemelteti, az argentin Nemzeti Űrtevékenységi Bizottsággal együtt. Az állomás egy két négyzetkilométeres parcellán terül el, mely használati jogát 2012-ben ötven évre odaadták a kínai kormánynak - bérleti díjtól mentesen. A központ legalább 30 kínai szakembert alkalmaz. Hiába a hivatalos kínai ígéret, a New York Times riportja szerint a helyiek tartanak az obszervatóriumtól, azt egyértelműen katonai bázisnak látják.
Hogy az amerikaiak is aggódnak az objektum miatt, azt jól mutatja, hogy néhány héttel annak üzembe állása után az USA bejelentette, hogy a Pentagon finanszírozásával 1,3 millió dollárért vészhelyzeti műveleti központot építenek Neuquénben - vagyis ugyanabban a tartományban, ahol az Espacio Lejano űrtávcső működik. Ez a hivatalos közlés szerint a kínai beruházástól teljesen függetlenül valósult meg - a helyiek viszont egy arra adott válaszlépést látnak benne.
Srí Lanka kikötője
Meredek történet még Srí Lanka esete a kínai hitelből épített kikötőjével. A szigetország több mint 1 milliárd dollár kölcsönt vett fel az ázsiai nagyhatalomtól, hogy felhúzza a Hambantota kikötőt, melyet a megvalósíthatósági tanulmányok szerint sohasem fognak tudni kihasználni, ellenben stratégiailag fontos - Kínának. Mielőtt kibontjuk a részleteket, lelőjük a poént: a hitelt Srí Lanka nem tudja törleszteni, a Hambantota kikötőt így most cserébe Kína irányítja, 99 évig.
Srí Lankát még Mahinda Rajapaksa elnök adósította el igazán kirívó módon: 2005-től 2015-ig tartó hatalma alatt az ország államadóssága megtriplázódott, és elére a 44,8 milliárd dollárt. Rajapaksa hozta tető alá a Hambantota kikötőépítést is. Ehhez az első hitelt a Kínai Eximbanktól kapták. A 307 millió dolláros összeget azzal a feltétellel vehették fel, hogy a kínai állami céget, a China Harbort bízzák meg az építkezéssel.
A kikötő első üteme 2010-re el is készült, csak épp nem lehetett normálisan használatba venni, mert a kivitelezésnél valamiért nem vettek figyelembe egy hatalmas sziklát, ami részlegesen blokkolta a kikötő bejáratát - kisebb hajók elfértek mellette, csak pont azok az olajtankerek nem, melyek fogadására a Hambantota üzleti modellje épült. A megnyitó után a kikötő még egy évig parlagon hevert, amíg a kínaiak további 40 millió dollárból fel nem robbantották a sziklát - ezt a műveletet a helyi kormány is túlárazottnak vélte. Nagy megváltást a detonáció sem hozott a Hambantotának, az még 2012-ben is küszködött a forgalommal, mert a legtöbb hajó továbbra is a nem túl távoli Colombo kikötőjében dokkolt. Abban az évben a Hambantota 34 hajót fogadott, míg a Colombo 3667-et. Az építési költségek pedig egyre drágultak.
Az építkezés második hiteléért 2012-ben folyamodott Rajapaksa. Az első adagra még változó kamatos törlesztésben állapodtak meg, a kamat rendre valamivel 1 vagy 2 százalék fölött jött ki. A második, már 757 millió dolláros hitelt Kína már 6,3 százalékos, fix kamatra adta meg.
Az összesen egymilliárd dolláros kikötőpénzből azonban nem minden ment az építkezésre, a következő részletek pedig rávilágíthatnak arra, miért is kellett a korábbi elnöknek ez a kikötő. Rajapaksa 2015-ös újraválasztási kampánya, mint egy későbbi nyomozás feltárta, direktben legalább 7,6 millió dollárt kapott a kínai kikötőépítési alapból, melyet a China Harbour utalt át. Az ilyesmi egyébként nem szokatlan a cégtől, Bangladesben például a képviselői egy alkalommal 100 ezer dollárt tömtek egy teásdobozba, azzal kísérelték meg megkenni az útfejlesztésekért felelős tisztviselőt. A kikötőépítő cég anyavállalatát, a China Communications Construction Companyt pedig a Világbank 2009-ben nyolc évre eltiltotta az általuk kiírt projektekben való indulástól a Fülöp-szigeteken végrehajtott korrupciós tevékenységeik miatt. Rajapaksa a kampánypénzért cserébe a Kína által megszabott összes, fentebb leírt hiteltörlesztési feltételbe belement.
Az ország belügyeibe való beavatkozás a kampányfinisben vált látványossá, amikor a diplomáciai normákkal szakítva még Kína srí-lankai nagykövete is előlépett, és arra buzdította a népet, hogy Rajapaksára szavazzon az ellenzéki jelölttel szemben, aki azzal kampányolt, hogy felmondja a kínai kormánnyal kötött gazdasági megállapodásokat. Sikerrel ugyan nem jártak: Rajapaksa megbukott, de hamar kiderült, hogy ez Kína szempontjából végül is teljesen mindegy volt. Az új srí-lankai kormány ugyanis hiába akarta nyugati pályára állítani az országot, rá kellett döbbenniük, hogy Kína szorításából most már nem tudnak szabadulni.
2016-ban kezdődtek meg a tárgyalások a fizetésképtelen új kormány és Kína között a milliárdos kikötőhitel törlesztésének alternatív módjairól. A hitel leírása egy percig sem volt opció, a kínai fél az adósság elengedése fejébe többségi tulajdonrészt követelt a létesítményből. Srí Lankának egyetlen választási lehetőséget adtak: eldönthették, hogy a China Harboré vagy a China Merchants Porté legyen ez a többségi tulajdonrész. Utóbbira esett a választás, akik rögtön elkezdtek még többért nyomulni: akartak egy 60 négyzetkilométeres tertületet a kikötő körül, hogy ipari zónát építsenek fel rajta. Azzal érveltek, hogy maga a kikötő értéke nem éri el azt az 1,1 milliárd dollárt, amennyivel Srí Lanka tartozik érte, kell még pluszba a terület is, hogy egálba kerüljenek a felek. Hiába ellenkezett több kormánytisztviselő is, mozgásterük nem maradt, így el kellett fogadniuk az új feltételeket - 2017 júliusában alá is írták az új szerződést, decemberben pedig megtörtént a kikötő és a terület átadása. Ezzel Kína 99 évre ellenőrzése alá vont egy területet egy kőhajításra közeli riválisa, India partjaitól, és kapott egy fontos bástyát egy kiemelkedően forgalmas tengeri szállítmányozási és haditengerészeti útvonalon.
A hitelező nagyhatalom tett egy átlátszó lépést azért, hogy fenntartsa a srí-lankai tulajdonrész látszatát: létrehoztak a helyiekkel egy közös céget, mely a kikötői műveleteket menedzseli, és begyűjti a bevételeket. A cégnek azonban csak 15 százalékát tulajdonolja a Srí Lanka-i kormány, 85 százalék a China Merchants Porté.
A hivatalos álláspont szerint Kína kizárólag mint kereskedelmi befektetés tekint a Hambantota Kikötőre, ám a Srí Lanka-i tisztviselők szerint az egyezkedések kezdete óta fontos szempontként részei voltak a tárgyalásoknak a kikötő elhelyezkedésében rejlő hírszerzési és stratégiai lehetőségek. Kereskedelmi szempontból pedig érdemes felidézni a Hambantota pár bekezdéssel feljebb említett kihasználtásgi szintjét.
A Hambantota lízingelése közben Srí Lanka egyéb projektekre is vett fel kölcsönöket Kínától, ismét jóval nagyobb kamattal, mint amilyenekkel más nemzetközi hitelezők dolgozni szoktak - Kínán kívül már nem állt szóba velük senki. A Srí Lanka-i pénzügyminisztérium 2018-ban úgy becsülte, hogy az ország 14,8 milliárd dollár bevételt fog termelni, ám ebből menetrend szerint 12,3 milliárd dollárt kell törlesztésre fordítaniuk a világ minden tája felé.
És mi mire számíthatunk a vasúttal meg az egyetemmel?
Nem tudjuk, mert a magyar kormány mind a Budapest-Belgrád vasútvonal felújítása, mind a Fudan Egyetem betelepítése esetében nem csak annak érdekében tesz meg mindent, hogy a projektek a lehető leghamarabb elkészüljenek, hanem azért is, hogy azokról a nyilvánosság csak a legszükségesebb alapinformációkat kaphassa meg.
A BRIC-projekt vasútvonalfejlesztésnél például a kormány tíz évre titkosította a hitelszerződést és a megtérülésésre vonatkozó számításait. Úgyhogy utóbbiról az egyes szerkesztőségek saját számításokat végeztek, ezeken általában több mint 100 év jött, ki de a régi, még Schmidt Mária előtti Figyelő például 2400 évet kalkulált. Az biztos, hogy az egész projekt a kormány saját becslése szerint 700-750 milliárd forintba fog kerülni. A vasútvonal felújítása kilométerenként 4,5 milliárd forintra rúg, ami az átlagos hazai felújításoknak nagyjából a háromszorosa. Az egész 85 százalékban kínai hitelből valósul meg, a maradék magyar önrész. Legalább mutatóba egy magyar céget is bevontak a munkákba, a Mészáros Lőrinchez tartozó RM International Zrt.-t, mely két kínai vállalattal közös konzorciumban tevékenykedhet.
A Fudan Egyetem ügyében most pörögnek fel az események. Hivatalos kommunikáció nem volt róla, de egy kiszivárgott kormányzati dokumentumból megtudhattuk, hogy azt az eredetileg a dikávárosi kollégiumoknak szánt területen egy kínai cég építheti fel, kínai anyagokból, kínai munkásokkal, 450 milliárd forintos kínai hitelből, melyhez a magyar állam 100 milliárd forint támogatást adna. Az egyetemépítési projektért felelős Palkovics László miniszter pedig ahhoz képest, hogy pár hete még arról beszélt, hogy nem fogja javasolni, hogy kiemelt kormányzati beruházás legyen a Fudan, most mégis kezdeményezi, hogy a beruházás megkapja ezt a státuszt.
