Ma írja alá Orbán Viktor az azeri-georgiai-román-magyar áramvezeték szerződését, amely révén - ahogy azt Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter z utóbbi hónapokban már többször elmondta - zöld áram fog majd Magyarországra érkezni. A fenti ismérvek, vagyis, hogy több (esetünkben két) uniós ország kooperációban azért tesz, hogy orosz energiahordozókat váltsanak ki, ráadásul megújuló energiával, szinte biztosan kedves a brüsszeli döntéshozók szívének. A szerződés részletei nem ismertek, és várhatóan a jövőben sem lesznek publikusak, így a szakértők inkább csak „tippelni” tudnak, hogy ez egy fontos motívum lehetett a magyar kormány számára. A brüsszeli hátszél ugyanis várhatóan anyagiakban is megmutatkozik, és a vezeték finanszírozása nagy valószínűséggel - legalább részben - uniós forrásokból valósulhat meg.
A magyar kormány lejárató kampányai ellenére ugyanis a magyar energiarendszer számára kulcsfontosságú, hogy Brüsszel pénzt adjon, anélkül ugyanis sokkal nehezebben és lassabban lehet a szükséges fejlesztéseket végrehajtani. Pedig Magyarország számára gazdasági és ellátásbiztonsági szempontból is nagyon fontos lenne, hogy az energiarendszerünket fejlesszük és diverzifikáljuk. Az elmúlt bő egy év - vagyis már a háborút és a szankciókat megelőző időszak – megmutatta ugyanis, hogy az energiastratégia vakvágányra futott. Nem Magyarország volt az egyetlen, amely például az „egészségesnél” sokkal jobban támaszkodott az orosz földgázra, hiszen Németországban is kiemelkedő volt az ilyen irányú importnak a súlya.
Lényeges különbség ugyanakkor, hogy nálunk a fűtés és az ipari felhasználás mellett az elektromos áram előállításában is kiemelt szerepe van a gázos erőműveknek. Arról nem beszélve, hogy a németnél jóval kisebb magyar gazdaság számára a cserearányok felborulása, vagyis az energiaárak megugrása mellett a nálunk előállított áruk és szolgáltatások hozzáadott értékből eredő sokkal kisebb mértékű árváltozása óriási problémákat okozott. A magyar kormány ráadásul évek óta prociklikus gazdaságpolitikát folytatott, vagyis a minél nagyobb növekedést erőltette, míg a németek például ez idő alatt tudatosan készültek a szűkebb esztendőkre. Orbán Viktorék most kényszerpályán mozognak és gyakorlatilag az állandóan támadott uniós partnereken múlik, hogy mit tudnak tenni, míg Berlin olyan mértékű rezsimentő és energiapolitikai programot indított, ami még a saját értékelése szerint támogatási Európa-bajnok magyar kormány szemét is csípte.
Most fájnak igazán az energiapolitikai tévedések
Az Orbán kormány(ok) energiapolitikai hibái nemcsak a fájó orosz függőségben öltöttek testet, de a korábbi valós segítséget nem adó, ám a rendszereket lezüllesztő rezsicsökkentésben is. A 2013-ban bevezetett szisztéma ugyanis 2020-ig összességében a lakosság számára magasabb árakat eredményezett, mintha érvényesültek volna a piaci folyamatok, ám a szolgáltatókra rótt terhek miatt azok a fejlesztéseken spóroltak, így például az elektromos hálózat fejlesztése is (a szükségestől) elmaradt. Hogy a hibák sorát folytassuk, érdemes megemlíteni azt is, hogy a szabályozási, támogatási politika sem volt megfelelő, hiszen ez gyakorlatilag csak a napenergiának nyitott szabad utat, annak viszont „szélesre tárta a kaput”.
A fentieknek köszönhetően a magyar energiastratégiában szereplő terveket jócskán megelőzve növekedett az ilyen típusú hazai kapacitás, amely lassan két Paks 1-méretűvé nőtt, elérve immár a 4 ezer megawattot. Ráadásul a szabályozás változása, vagyis a visszatáplálás megszüntetése miatt az utolsó percben indított hajrá keretében is nagyon komoly mennyiségű új kapacitásra, háztartási méretű (50 kW alatti) erőműre adtak be engedélyt. Hivatalos adat ugyan erre vonatkozólag nincs, de találkoztunk olyan becsléssel, miszerint, ha az összes kérelemnek zöld jelzést adnának az engedélyező szervek, akkor akár 5 ezer MW feletti lenne a hazai napenergiatermelés kapacitása. Ez, ahogy fent jeleztük, az időarányos terveket jócskán meghaladja, de a 2030-ra kitűzött 6 ezer MW-os kapacitást is elérhető közelségbe hozná. Ugyanakkor a rendszer mostani terheltsége miatt nagy kérdés, hogy mennyi engedélyt fognak kiadni. A pletykák szerint ugyanis a kérelmek felülreprezentáltak olyan, jellemzően kertvárosi körzetekben, ahol már most is jelentős kapacitás épült ki, és a közelben nincs komoly ipari felhasználás.
Elvileg tehát az is járható út lenne, ha a most aláírásra kerülő vezeték kiépítése helyett, ami szinte biztosan hosszútávú vásárlási elköteleződést is jelent, a hazai rendszer fejlesztését pörgetné fel a kormány. Hogy miért nem ezt az utat választották, azt szerettük volna megtudni az illetékes minisztériumtól és az energiaellátásben érintett társaságoktól (MVM, Mavir) is, ám sajnos egyik féltől sem kaptunk kérdéseinkre választ.
Érvek pro és kontra
Miután az érintett szervezetek nem segítettek tisztázni az azeri vezeték és áramvásárlás kapcsán felmerülő kérdéseket, megpróbáltuk független szakértők segítségét kérni. A konkrét ügyben azonban csak a sajtóban elszórt információmorzsákkal találkoztak ők is, így a pontos paraméterek hiányában inkább általánosságban tudtak érveket és ellenérveket mondani. Azt jellemzően kiemelik, hogy ha kevés helyről tud ma valaki energiát vagy energiahordozót beszerezni, az óriási kockázatot jelent, mind az árazás, mind az ellátásbiztonság szempontjából. Éppen ezért minden olyan lépés, ami a diverzifikációt segíti, üdvözlendő. A látszólag nagy távolság ellenére az azeri vezeték kiépítése nem egyedülálló, hiszen már Európában is vannak ilyenek, például Norvégia és az Egyesült Királyság között, de a szigetországnak Németországgal is van ilyen kapcsolata. Az is pozitívum, hogy a tervezett áram a hírek szerint zöldenergiából származik, a vásárlás tehát az uniós vállalásaink teljesítésének irányába tett újabb lépést is jelentheti.
Miután a részletek nem ismertek, nem tudjuk, hogy mikor készülhet el a vezeték, ugyanakkor a tenger alatti szakasz miatt feltételezhető, hogy többéves projektről van szó. Értelemszerűen az energiavásárlás csak ezt követően realizálódhat, így arról sem tudunk semmit, nem tudjuk értékelni, hogy az milyen áron történik (majd). Hasonlóképpen nincs információnk a projekt várható megtérüléséről sem.
Az – a részletek ismerete nélkül – az azeri ügylet ellen szólhat, hogy az Európai Unió a közösség szintjén előállított áramot tekintve önellátó, tehát nem biztos, hogy egy ilyen távoli partnertől kellene a szükséges energiát beszerezni. Igaz, a fenti tényt árnyalja az, hogy az áram előállításához szükséges energiahordozók egy részét viszont importálja az EU. Mivel – ahogy fent is említettük – a földgáz egy részéből, egyebek mellett az egyenetlen kereslet-kínálati viszonyok miatt a csúcsidőszakokat áthidalandó elektromos áram lesz, annak drasztikus áremelkedése az árampiacra is hatott. Tehát akár az azeri vezeték mellett szólhat, hogy ennek révén is csökkenthető az orosz gázfüggőségünk. Akár azt sem lehet kizárni, hogy a kormány ilyen módon készül elengedni a hányattatott sorsú Paks 2-t, amely megint csak azt eredményezi, hogy a Moszkva felé fennálló, komoly kockázatokat rejtő kiszolgáltatottságunkat mérsékeljük. Más kérdés, vélik a szakértők, hogy az energiavásárlás egy geopolitikailag instabil régióból történik, amely megint csak az ellenérvek sorát bővíti.
A szakértők szerint azt is érdemes figyelembe venni, hogy a kormány vélhetőleg hosszútávú kötelezettséget tesz az országra akár a vezeték megtérülése, akár a nem ismert áramvásárlási szerződés kapcsán. Ugyan az energiastratégia megvalósítása hosszútávú gondolkodást feltételez, aminek hiányait és hibáit ebben a cikkben is felróttuk, jelen helyzetben ennek felvállalása is okozhat később gondokat. Már csak azért is, mert az pár hónap alatt kiderült, hogy a piaci energiaárakra a lakosság is gyorsan reagált, és visszafogta a fogyasztását. De októberben például a korábbiakhoz képest látványosan csökkent az importált energiamennyiség.
Ráadásul vannak olyan prognózisok, hogy az importarány a jövőben tovább mérséklődhet. Ennek megágyazhat, ha a napelemeket optimálisan kiegészítő szélenergiás beruházások is lendületet vesznek - míg előbbi a nyári hónapokban termeli a legtöbb áramot, addig a szélkerekek november és április között állítanak elő jóval több energiát. Ráadásul utóbbiak nem csak nappal, de az egyébként kisebb fogyasztással járó éjszakai időszakban is működnek. További pluszt jelenthet, ha a terveknek megfelelően növekedne a geotermikus energia és sikerülne a következő években a naperőművek termelését megfelelő hálózatfejlesztéssel elosztani, netán tárolni. Talán nem igényel hosszas magyarázatot, hogy a hazai termelés az ellátásbiztonsági szempontból sokkal optimálisabb, de akár még a bekerülési költségeket tekintve is az lehet, mint egy nagy távolságból érkező vezetéken keresztül áramot importálni.
