Hogyan nem húztam le az államot?

Mivel elég trehány ember vagyok, simán elfelejtettem lemondani ezt a havi cirka 30 ezer forintot, amikor megszűnt a tanulói jogviszonyom. Tehát jogtalanul vettem fel pár százezer forint állami pénzt. Hibáztam.

Jött a levél egy idő múlva, hogy tartozásom van. A feladó a Nyugdíjfolyósító Igazgatóság. Jelenleg még élő szülőm pedig megdorgált: "Fiam, fizesd szépen vissza, mert ha nem teszed, egyszerre kell kifizetned az egészet, kamatostól, és ha ez nem megy, akkor bírósági eljárás!" Elhittem, elkezdtem havi 5-10 ezrével fizetni a tartozásom, és örültem, hogy nem lesz belőle problémám.

Egy nap elmentem az Árpád-hídhoz, ahol a Nyugdíjfolyósító Igazgatóság csodálatosan ronda épülete található, hogy csekket kérjek utolsó pár 10 ezer forintos tartozásomhoz, mert elfogyott, elszakadt, elázott vagy szétrágta a szomszéd kutyája.

Az ügyintéző hölgy, lelkem gyilkosa pedig nekilátott, és kitöltött nekem X mennyiségű csekket. Mosolyogtam, mert a tartozásom lerovása oly közel van, hogy nemsokára egy gonddal kevesebb lesz. Ekkor, hogy inkább szorult volna bele a szó a kedves ügyintézőbe, kedélyes hangulatban megkérdezte: "Miért nem kérte a tartozás méltányosságon alapuló elengedését?" Döbbent csend. "Mi az, hogy méltányossági alapon való tartozás-elengedés?" "Hát, ha ilyen-olyan ürügyet talál az ember, nehéz szociális helyzet, satöbbi, akkor elengedik. Épp tegnap járt itt egy hölgy, akinek elengedtünk 300 ezer forintot. Nagyon jól tudott sírni a drága..." - mosolygott tovább.

Szemem előtt köd, belém fagyott minden, ami folyékony. Mégis hogy? Hogy nem tudtam én? Miért megint én vagyok a kevés balfék egyike, aki hajlandó visszafizetni az államnak a tartozását?

Az olvasók kedvéért kihagyom azt a hét soros káromkodás szóláncot, ami minden alkalommal kitör belőlem, ha erre gondolok. Ahogy kedves, mély érzésű barátom mondaná: "Ez van..."