Amióta világ a világ, az államok minden esetben ráteszik kezüket a föld mélyéből előkerülő leletekre, legyenek azok rézpitykék vagy aranykincsek. Nem volt ez másként az 1800-as évek végén sem, mikor az ezeréves ünnepségek lázában égő ország múzeumai különös érzékenységgel csaptak le minden, illegális ásatással vagy leletek eltulajdonításával kapcsolatos hírre.
Arany a mélyben!
Történt, hogy az egyik neves, országosan ismert vidéki földbirtokos egy, emberemlékezet óta legelőnek használt területet töretett fel. Az ősi ugar nehezen adta meg magát az ekéknek, sok volt a törés és a sérülés, így a tulajdonos jó gazda módjára számos alkalommal maga ellenőrizte a munkálatok előrehaladtát.
Az egyik borongós, esős napon csak estefelé tudott kikocsizni a területre. Munkásai már elmentek, s mivel a felázott talajra sajnálta volna rávinni könnyű homokfutóját, az utolsó néhány száz métert egyedül s gyalog tette meg. Mikor kiért, meglepve vette észre, hogy a szántónak kijelölt részbe beleeső dombhát friss sebeiben furcsa, ezüst és arany színben pompázó tárgyak csillognak. Nem szólt senkinek, hanem visszafordult, majd kora hajnalban, immár teljesen egyedül ismét kilátogatott a tetthelyre, s módszeres alapossággal begyűjtött minden felszínre került leletet.
A tárgyakat először egy ismert pesti műkereskedőnek kínálta eladásra, ám ő - ritka kivételként - elutasította emberünket, majd értesítette a rendőrséget. A szervek, mivel magas uraságról volt szó, nehezen reagáltak a bejelentésre, s végül csak a fővárosi rendőrkapitány erélyes beavatkozása után foglalták le az időközben több kézen keresztülment tárgyakat.
A hivatalból megtett feljelentést a curia tárgyalta, ám a neves földbirtokos megmentése érdekében akkora háttérnyomás nehezedett rá, hogy alig haladt az ügy felderítésével. A sajtó már-már kiszagolta az esetet, de végül némi pénz és egy két zsíros reklámmegrendelés révén sikerült időben leállítani a nyomdagépeket.
Salamoni döntés
A múzeumi szakemberek természetesen mindenáron meg akarták szerezni a ritka kincset, míg a magas pártfogók a "megesett rokon" felmentésében bíztak. Még hamis tanúzásra is felbéreltek embereket, miszerint a megtalált értékek korábban a család tulajdonát képezték, s csak a 49-es szabadságharc bukását követő zavaros idők miatt került sor elrejtésükre. Ezt az állítás egyébként a kirendelt szakértők harsány kacajjal fogadták, hiszen a tárgyak honfoglaláskori eredetéhez kétség sem férhetett.
Az ügyben végül Salamoni ítélet született: a "laikus" megtaláló megúszta egy szerény pénzbüntetéssel, míg a tárgyakat átadták a múzeumnak.
Lázin Miklós András
Menedzsment Fórum
