Ha a bűnbakkeresés és az önsajnálat olimpiai sportág lenne, Magyarország valószínűleg minden ötkarikás játékon már eleve egy arany előnnyel indulna. Most ugye mindenki azon dünnyög, hogy hát persze, szegény magyarok, nekik (most) nem volt dopping, miközben mindenki epózott, mint állat, csak a vak nem látta, meg ugye a pénzhiány, arra úgyis mindig, mindent rá lehet fogni.
Felelős és (kevésbé felelős) sport- és egyéb vezetők ilyenkor széttárják a kezüket, szemük kitágul, arcuk megnyúlik, és holtkomolyan dünnyögik bele a kamerába, hogy ez aztán így most már tényleg nem mehet tovább, ide pénz kell, de azonnal, és úgy tesznek, mintha nem lennének pontosan tisztában azzal, hogy ilyen szinten már nem azon dőlnek el a dolgok, kibe tolnak még egymillióval többet.
A nagy össznépi bűnbakkeresés közben a magyar társadalom csak egyet felejt el: önmagába nézni, a felelős vezetők pedig csak egyvalamivel nem merik szembesíteni a társadalmat - azzal, hogy beteg. Még mindig, lassan húsz évvel a rendszerváltozás után is. Bezárkózó, kishitű, súlyos traumákkal és konfliktusokkal terhelt, egymást kicsináló, irigy, cinikus "közösség" a magyar, amely folyamatosan a sebeit nyalogatja ahelyett, hogy valóban és még többet tenne magáért. Akkor meg milyen alapon várja el, hogy épp a sportolói verik majd bucira a világ legjobbjait?
Merthogy ilyen szinten már nem az a legfontosabb szempont, ki gürizett naponta plusz egy órát az edzőteremben, és jó esetben nem is az, kibe nyomtak még egy adag amfetamint. Itt már az számít, ki van ott fejben. Úgy is mondhatnánk, lélekben.
Vegyük például a sokszor lesajnált amerikaiakat, akik nem azért jutottak be Pekingben szinte minden csapatsportágban a döntőbe, mert überelhetetlen tehetségek, hanem mert már kiskorukban beléjük verték: haver, te vagy a legjobb! Bármi lehet belőled, ha akarod! Kizárólag rajtad múlik – ami persze nem feltétlenül igaz, de ha elhiszik, akkor mégis az -, hogy tíz év múlva minden reggel a hányásodban ébredsz Joe bulija után, vagy kezdesz valamit az életeddel. És ezért tisztában vannak azzal, kicsodák, tudják, mit akarnak, ráadásul még jól is érzik magukat a bőrükben. De példálózhatnánk az argentin, a norvég vagy az ausztrál csapatokkal is - elég ránézni az arcukra.
Ehhez hasonlóan a magyar vízilabda-válogatott sem azért lett aranyérmes zsinórban a harmadik olimpiáján, mert Kásáséknak aranyból van mindkét keze (persze ez is kell), hanem főleg azért, mert van egy olyan kivételes kvalitású edzőjük, aki el tudja velük hitetni: ti vagytok a legjobbak.
Az már rég nem elég, hogy egy tréner álmából felkeltve is tudja, átlagban hányszor trottyant az ellenfél centere a víz alatt egy meccsen; a fő kérdés az, ki tudja-e hozni játékosaiból a legfontosabb pillanatokban a lehető legtöbbet. Ehhez pedig tiszta fejű, egyenes gerincű, tökös sportemberek kellenek - és egy olyan edző, mint Kemény Dénes, aki pontosan tudja vagy inkább érzi, min múlnak az igazán fontos dolgok – nem csak a medencében.
Ha valakiktől, hát tőlük tényleg sok mindent tanulhatna - nem csak a sporttársadalom, hanem az egész ország.
wéberb
Menedzsment Fórum
