Nem újpesti, hanem – ha lehet ilyet mondani – egyetemes magyar focidrukkerként alig ocsúdtam fel nemcsak fiatalkorom, hanem eddigi ötvenhét évem legnagyobb hazai focizsenije, Törőcsik András múlt szombati halálhíre után, amikor hétfőn a kormány bombát dobott a hazai gazdaságra, tizenkét éve tartó folyamatos regnálása során immár a sokadikat.
A kata-kinyírás részleteinek taglalásától ezúttal megkímélném olvasóinkat. Annyiszor foglalkozott már ugyanis azzal boldog-boldogtalan az utóbbi, alig valamivel több mint száz órában, hogy kiket, hogyan érint – dióhéjban: a döntő többséget rosszul, csak néhány tízezret jól, vagy sehogy, s akkor még a közvetett negatív hatásokat, jelesül a kódolható áremeléseket elszenvedők vélhetően többmilliós táborát nem is említettem –, ez tematizálja a médiát, sorra jönnek az elemzések, értékelések, nyilatkozatok, közlemények, elég csak megnézni az Mforon is ma megjelent cikkeket. Emellett tüntetések is zajlanak, még ezekben a percekben is, ami ugyancsak azt jelzi, mekkora társadalmi felháborodás követte a kormány „katatóniás” intézkedését.
Egy adónemmel kapcsolatban a mostanihoz hasonló tömegmegmozdulásokat közel nyolc éve, a harmadik Orbán-kormány első hónapjaiban láttunk. Feltételezem, hogy mindenki emlékszik az internetadó-sztorira, de azért érdemes felidézni azt. Szóval: Varga Mihály – akkor nem pénzügy-, mert ilyen pozíció éppen akkor nem volt, hanem nemzetgazdasági miniszterként – 2014. október 21-én jelentette be, hogy a kormány minden megkezdett gigabájtnyi elektronikus adatforgalom után 150 forint mértékű adó kivetését indítványozza 2015-től. Ez jelentős tiltakozási hullámot váltott ki, nemcsak a felhasználók, hanem a szolgáltatók részéről. Egy héten át országszerte – sőt a határon túl, például Lengyelországban is – egymást követték a tüntetések, a legemlékezetesebb talán az Erzsébet híd és környéki volt. Aminek láttán a kormány meghátrált, Varga bejelentését követően tíz nappal, 2014. október 31-én Orbán Viktor hozta nyilvánosságra a Kossuth Rádió 180 perc című műsorában, hogy az internetadó jelenlegi formájában nem vezethető be.
Ugyanez a most kiherélt kata-szabályokkal nem fordulhat elő. Legalábbis az biztosan nem, hogy az Orbán-kabinet visszalép a javaslataitól, lévén, hogy a kétharmadnál is egy hajszállal nagyobb kormánypárti többség már másnap meg is szavazta azt. Talán éppen a hamvába holt internetadó fogadtatásából tanulva nem hagytak ezúttal napokat a szavazásig, éltek a fideszes innovációval, az egynapos törvénykezés lehetőségével.
Így már csak az a remény maradt, hogy Novák Katalin alig két hónapja hivatalban lévő köztársasági elnök majd nem jegyzi ellen a törvénymódosítást – ahogy a tüntetők frappánsan skandálják: Ne írd alá Kata! –, de azért nemhogy nagy tételben, de semmilyenben sem fogadnék arra, hogy ez megtörténik.
Arra, hogy miért került sor e rapid módon lezavart 180 fokos fordulatra, az utóbbi napokban az illetékesek részéről a legváltozatosabb magyarázatok születtek. De azért péntekre kikristályosodott az a kommunikációs patent, miszerint most Orbánék nem tettek mást, mint hogy csak visszatértek a kályhához, mondván, már a szabályok 2012-es elfogadásakor is az volt a szándékuk, hogy a katával a kizárólag magánszemélyeknek szolgáltató kisvállalkozók életét megkönnyítsék.
Hát nem – az emlékezetük csal. Ennek lecsekkolásához elég csak ráguglizni a tíz évvel ezelőtti nyilatkozatokra. Ezeket sem ismertetném most, elég csak arra utalni, hogy nagyjából annyi katást várt a kabinet, amennyien most vannak, ami nehezen jöhetett volna össze csak magánszemélyeknek számlázó vállalkozókból, illetve vállalkozásokból.
Az a legújabb kormányfői érvelés pedig, miszerint, ha a kata a jelenlegi formájában megmaradna, akkor a nyugdíjrendszer működése kerülne veszélybe, szintén nem tekinthető többnek egy politikusi fogásnál, igaz, ismerve a nyugdíjasok ügyében elsütött arzenált, korántsem lebecsülhető mértékűnek.
Az igazi indok tehát nem ez lehet. Hanem az, amiről Orbánék nem beszélnek. Nevezetesen, annyira kiköltekeztek a választások megnyerése érdekében, hogy kiürült az államkassza. Jobban, mint gondolták. Tavaly ősz óta ugyanis jelentősen romlottak a körülmények. A már akkor is felfelé araszoló infláció az orosz-ukrán háború február végi kitörése miatt nagyot ugrott – bár a kormányzati retorikában szereplő háborús inflációs fogalom, vagyis az, hogy ha nem szólnának a fegyverek a szomszédunkban, akkor nem emelkedne a fogyasztóiár-index, finoman szólva nem fedi a valóságot.
Azt nem tudni, hogy ha valami csoda folytán látták volna a jövőt, akkor is ekkora pénzesőt zúdított volna az Orbán-kormány a nyugdíjasokra, a gyermekes családokra, a 25 év alatti fiatalokra, a rendvédelmi dolgozókra stb. Mindenesetre most vadul és időnként voluntaristának tűnő módon kezdik betömködni a büdzsén esett lyukakat. Úgy, hogy kivetnek egy sarcot és ha az nem elég, akkor néznek új potenciális forrás után. Mivel úgy tűnik, az extraprofitadó 900 milliárdja nem elég, jött a házon belüli takarékoskodás (több mint 400 milliárdos kiadászárolás és 1150 milliárdos beruházáselhalasztás), s mivel még ez sem, most hozzányúltak a katához.
Azt, hogy mennyit kasszírozhatnak annak révén, a katából kiesettek egy másik adónemben majd több közterhet rónak le, pontosan nem tudni. De úgy tűnik, legalább 200 milliárdot, de akár 400 milliárdot is. A pénzbeszedési motiváció áll tehát a magasztosnak tűnő célok hangoztatása mögött.
S hogy mekkora a baj, az abból látszódik, Orbánék a „szent tehénhez”, vagyis a rezsicsökkentéshez is hozzányúltak, amit a kormányfő még néhány hete is érinthetetlennek nevezett. Ez pedig nem sok jót jelent. S ha nem sikerül elnyerni az EU helyreállítási alapjának életmentő pénzeit, akkor folytatódhatnak a megszorító intézkedések. Sőt, talán még azzal együtt is.
