Az ember már meg sem lepődik azon a kormányzati erőlködésen, hogy valahogy ráncba szedje Magyarország egyre silányabb gazdasági mutatóit. Bár naponta sulykolják, hogy milyen jó is a hazai gazdaság helyzete – ami persze nem meglepő egy politikustól, hiszen ő érthetően mindent elkövet azért, hogy hatalomban maradjon –, a számok mást mutatnak. Az Európai Unión belül messze nálunk a legmagasabb az infláció, a 27 országból egyedüliként két számjegyű. Bár a GDP több országban is csökkent a második negyedévben, csak nálunk tart a visszaesés immár egy éve – ami már nem technikai, hanem „igazi” recesszió. A beruházások, a kiskereskedelem és az ipar is zuhan, a költségvetés helyzete elkeserítő. Mindössze a folyó fizetési mérleg mutat pozitív képet, miután az energiaárak a kormányzati retorikában sűrűn hangoztatott Oroszországgal szembeni szankciók ellenére mégis visszajöttek csaknem a háború kitörése előtti szintekre.
Az infláció és a GDP viszont nem képes magához térni, hiába próbál mindent megtenni ezért a kormány.
Miután nem találja elegendőnek a már csak törvényi kötelezettségéből ezzel foglalkozó jegybank erőfeszítéseit, a kormány az éppen a Magyar Nemzeti Banktól (MNB) kis kitérővel érkezett Nagy Mártonnal az élen próbálja csökkenteni a fogyasztóiár-indexet. Árstoppal, online árfigyelő rendszerrel, kötelező élelmiszerár-akciózással. Ám még e beavatkozások ellenére is csak lassan araszolgat az infláció a másutt már megvalósult egy számjegy felé – míg nyáron még a kormány azzal hitegetett, hogy már októberben 10 százalék alatt lesz a pénzromlás üteme, most már novemberben látja ezt elérhetőnek.
Ami nem csoda, hiszen az infláció mégse katona. Hiába adta parancsba jó egy éve – az önjellemzése szerint a NATO egyetlen békepárti kormányát vezető – Orbán Viktor, hogy 2023 végére legyen egy számjegyű, az annyi mindentől függ.
Mint ahogy a gazdasági növekedés is. Amely potenciális mértékével szintén jól mellétrafált a kormány, illetve annak emblematikus minisztere. Nagy Márton még akkor is hajtogatta a 1,5 százalékos idei GDP-bővülést (hűen a Fidesz által előszeretettel hangoztatott „Merjünk nagyot álmodni!” szlogenhez), amikor már nemcsak a független elemzők, hanem maga az MNB sem hitt benne. Most már persze a gazdaságfejlesztési miniszter sem vizionál növekedést, már a recesszió elkerülésével is beérné. Jobban mondva, annak tartóssá válásával, hiszen a négy negyedéves csökkenést nem lehet másként hívni, mint recessziónak.
Ennek érdekében pattanhatott ki a miniszter agyából a legújabb dili, a kamatplafon. Abból kiindulva ugye, hogy ha olcsóbb lesz a hitel, akkor majd azt többen lesznek hajlandók felvenni és azt elkölteni, ami ismét 0 fölé lendítheti a gazdaság szekerét.
Ez utóbbi okfejtéssel nincs is probléma (persze azt leszámítva, hogy a nagyobb kereslet az inflációra is nyomást helyezhet, annak csökkenését fékezheti.)
Csakhogy egy piacgazdaságban a kamatszintet nem az állam írja elő – ezt a rendszert szocialista tervgazdaságnak hívják, ami elvileg 1989-ben kimúlt.
Most mégis Nagy Márton – miután kiosztotta az egykoron neki munkát adó MNB-t, hogy képtelen arra a kamatcsökkentésre, amit ő elengedhetetlennek tart – a saját kezébe vette a dolgokat. Kérve a bankokat, hogy az új lakáscélú jelzáloghiteleiket, illetve a vállalati forgóeszközhiteleiket önkéntes alapon ezután ne adják egy általa meghatározott kamatszintnél drágábban.
Mit sem törődve a látszattal, vagyis azzal, hogy az önkéntességnek pont az a lényege, valaki magától felajánl valamit. Ha pont azt, amit az ajánlást elfogadó szeretne – ezt inkább ultimátumnak hívják.
Nagy Márton azzal biztosíthatta be kérése „önkéntes” teljesítését, hogy nagy kegyesen beajánlotta a bankoknak, nem kapnak a nyakukba új különadót. Sőt, ha jól viselkednek, akkor akár még a vállalkozásokat érintő kamatstopot is kivezetik, a lakossági kamatstop felülvizsgálatát pedig megkezdik. De ezeket is csak akkor, ha a jegybanki alapkamat egy számjegyű lesz, amivel meg a gazdaságfejlesztési miniszter az MNB-re helyezett nyomást, hogy több mint 3 százalékpontot faragjon a jelenlegi irányadó rátáján.
Magyarul, ha nem megy szép szóval közvetlenül, akkor majd sunyi módon, közvetve kell elérni a monetáris lazítást, úgy, hogy a kereskedelmi bankok is érdekeltek abban.
A bankok javára szóljon, hogy a jelek szerint azért nem adták meg teljesen magukat Nagy Mártonnak. Bár az az ígéret, miszerint a Gazdaságfejlesztési Minisztérium támogatja a Bankszövetség pénzügyi digitalizációra vonatkozó szabályozási törekvéseit és terveit, aligha tekinthető erős elköteleződésnek. Az még korántsem jelenti azt, hogy a bankok immár közel négy éve megfogalmazott nyolcpontos javaslatcsomagjából eddig megvalósult egy – a legalább egy elektronikus fizetési mód biztosítása a boltokban – mellé majd több is zöld jelzést kap. Közülük is a talán a bankok számára két legneuralgikusabb pont, a tranzakciós illeték és a havonta 150 ezer forintig két ingyenes készpénzfelvétel eltörlése.
(Csabai Károly szerzői oldala itt érhető el.)
