Az elmúlt hetekben közzétett két legfontosabb gazdasági mutató kétségtelenül az infláció és a GDP-adat volt. És bár előbbi csökkenésnek indult, még mindig csak az adhat okot némi örömre, hogy húsz százalék alá ment, ám a mostani értékkel is az uniós tagállamok után kullogunk utcahosszal lemaradva. Erről bővebben olvashat a Privátbankár Európai Inflációs Körképben.
A bruttó hazai termék alakulását tekintve sincs okunk örülni. 2022 második negyedévhez viszonyítva nálunk rosszabbul csak Svédország és Észtország teljesített, ráadásul immár zsinórban négy negyedéve mér csökkenő gazdasági teljesítményt a Központi Statisztikai Hivatal. Az erre vonatkozó uniós körképünket itt olvashatja:
A kormányzati kommunikáció kimerül a „majd legközelebb” panelben, igaz, ezt már az előző negyedévben is mondták. A kabinet látszólag tudomást sem vesz arról, hogy gazdaságpolitikája megbukott.
A kommunikációban az okok között rotálják a Soros–Brüsszel–háború–szankciók négyest, pedig, mint a számok mutatják, egyszerre mindkét mutatóban csak Magyarország áll ilyen pocsékul. És eléggé fekete öves konteósnak kell lenni ahhoz, hogy ezt a „brüsszeli bürokraták” ármánykodására kenje valaki. Mert azt ugye csak alufólia sisakkal a fején képzelheti bárki is, hogy az Európai Tanács ülésén, amikor Orbán Viktor épp kimegy a mosdóba, a többi huszonhat összedugja a fejét, és sub rosa azon mesterkedik, hogy hogyan tudna csak és kizárólag a magyarokkal kiszúrni. (Miért is tennének ilyet, mikor egy csomó gazdasági érdekeltségük van az országban.)
Súlyos recesszióban van tehát az ország gazdasága, de semmi gond, csaknem száz évvel ezelőtt erre is kitalálták a megoldást. John Maynard Keynes neve minden közgazdász számára ismerősen kell, hogy csengjen, a nagy gazdasági világválság után ő alkotta meg azt az elméletet, mely szerint
válság idején az államnak kell megteremtenie azt a gazdasági keresletet (például beruházások megrendelésével), melyre a háztartások és a vállalkozások nem képesek.
Hiszen Állam bácsinak adóbevételei révén van erre pénze.
De valóban van erre pénze? És itt el is jutottunk a „kályhához”, avagy – ahogy a címben is utaltam rá – az ősbűnhöz: a magyar kormánynak üres a zsebe. Emlékezhetünk, Lázár János, aki akkor még beruházási és építési miniszter néven volt tárcavezető, már 2022 őszén 284 állami beruházás elhalasztásáról döntött két évre, melyek mindösszesen 1150 milliárd forint kiadáscsökkentést jelentettek. Idén májusban pedig az autópálya-koncesszor közölte lapunkkal, az állam elhalasztotta az M1-es autópálya M0 és Bicske közti szakaszának kétszer három sávosra bővítését, ezért ők sem tudják az ehhez kapcsolódó fejlesztéseket elindítani.
Akkor – szép, demagóg kérdéssel élve – hol a pénz? Jelentem, az megvan! Ugyanis a Covid előtti hét bő esztendőben, amikor aztán nagyon futott a szekér, az állam az úgynevezett prociklikus gazdaságpolitikával még tovább is fűtötte a gazdaságot. Állami beruházások tömkelegeit rendelte meg és fizette ki, a bűn csak az, hogy ezt akkor tette, amikor egyáltalán nem lett volna rá szükség.
Orbán Viktor olyan volt, mint az a hajóskapitány, aki akkor is evezteti a legénységét, amikor jó szelet kap. Aztán csodálkozik, hogy amikor rosszra fordul a széljárás, akkor a legénysége hullafáradt, a hajót meg ide-oda dobálja a vihar.
A gazdasági vezetésnél helyette inkább a „több nap, mint kolbász” elvét, ha úgy tetszik, az anticiklikus gazdaságpolitikát követve tartalékolni kellett volna. Például érdemben csökkenteni az államadósságot, esetleg szufficites költségvetést megvalósítani, ahogy azt Csehország is tette. És akkor most lenne mozgástér arra, hogy az állam a saját megrendeléseivel pörgesse fel újra a gazdaságot.
Pedig az előbbiekben vázolt tartalékolás sem titokban tartott módszer. Keresztény fundamentumokra rendszeresen hivatkozó kormánypártjainknak csupán a Teremtés könyvét kellett volna fellapozni a Szentírásban. Egyiptomban egy József nevű zsidó szép gazdasági sikereket ért el azzal, hogy tartalékolt a hét bő esztendőben, hogy azután legyen mit enniük a hét szűk évben.
Ősbűn – írtam korábban, és fenntartom. Azt ugyanis korábban már elkövette az ország gazdasági vezetése, és ennyi év távlatából nem lehet meg nem történtté tenni. A következményeit azonban nem a luxusjachton dobozos jegeskávét szürcsölő elit fogja viselni, hanem mi.
