Az ember már csak olyan, hogy a következő évtől mindig azt várja, hogy jobb lesz, mint amilyen az előző volt. Még akkor is, ha úgy értékeljük az óévet, hogy „nem is volt olyan rossz”, hiszen mindig van hová fejlődni. És kell is.
Ha viszont nem sikerült fényesre a magunk mögött hagyott esztendő, akkor alap, hogy abban reménykedünk, az új év majd jobb lesz.
Márpedig egy éve azt gondoltuk, 2022-nél csak jobb jöhet. Hiszen egy olyan éven voltunk túl, amelyben kitört egy háború a szomszédunkban, aminek gazdasági következményeként az energiaárak csillagászati magasságokba rakétáztak, a világ minden részén elszabadítva az inflációt.
Innen szép nyerni – szoktuk végső elkeseredésünkben mondogatni. Nos, abban a tekintetben ez nem sikerült, hogy az orosz-ukrán háború 2023-ban sem ért véget, a győzelemtől még mindkét fél messzire lévőnek tűnik, a számunkra sikert jelentő béke eljövetele pedig még arrébb van, s korántsem mindegy, azt az oroszok vagy az ukránok diadala hozhatja-e el.
Ráadásul októberben újabb véres katonai konfliktus robbant ki, a Gázai övezetben – magukat erősen tartó feltételezések szerint az elsőtől nem függetlenül.
Gazdasági értelemben már valamivel jobb a helyzet, e téren valóban történtek sikerek. Kétségtelenül ilyennek tekinthető az infláció visszaszorítása. Míg 2022 decemberében még a két számjegyű éves fogyasztóiár-indexek voltak többségben az európai országokban – tíz százalék alatti pénzromlást csak 16, öt százaléknál kisebbet pedig mindössze Svájc tudott felmutatni –, addig idén novemberben már csupán Törökországban, igaz, ott kiugró mértéket ért el, a 62 százalékot közelítette.
Az infláció országonkénti alakulását laptársunk, a szintén a Klasszis Média Lapcsoport Privátbankár Európai Inflációs Körképe mutatta be részletesen.
Más kérdés, hogy az infláció leszorításának ára volt, ami azonban a közgazdászok, valamint a gazdasági összefüggésekkel tisztában lévők számára nem lehetett meglepő. Hiszen a magasra szökött fogyasztóiár-index leghatásosabb ellenszere a magas kamat, ami elveszi a lakosság kedvét a fogyasztástól, a vállalatokét meg a beruházástól és a fejlesztéstől. Emiatt azonban csökken a forgalom, kevesebb érték termelődik, ami alacsonyabb bruttó hazai terméket (GDP) jelent. Magyarul, lassítja a gazdasági növekedést.
Így 2023 harmadik negyedévére annyiban változott a képlet a 2022 végihez képest Európában, hogy míg tavaly az egy számjegyű inflációval rendelkező országok voltak kisebbségben, most azok, amelyek gazdasági növekedést tudtak kimutatni.
Ami Magyarországot illeti, mi kilógunk a sorból, s sajnos egyáltalán nem pozitív értelemben. Úgy is fogalmazhatok, hogy szembemegyünk a világgal.
Amikor már másoknál nem nőtt az infláció, addig nálunk még mindig ment felfelé. Csak akkor sikerült egy számjegy alá kerülni, amikor az európai országok többsége már a 0-5 százalékos tartományban mozgott.
Amiből kiviláglik, hogy ez se nem "háborús infláció", se nem "szankciós infláció", se nem "profitvezérelt infláció", amilyen badarságokkal próbálja elfedni a saját felelősségét az Orbán-kormány, arról, hogy még piacellenes lépésekkel (lásd árstopokkal, kötelező akciózással, árfigyelő rendszerrel) sem tudta elkerülni az európai uniós rekordinflációs titulust (ez még most, a novemberi 7,9 százalékos ráta mellett is érvényes!), szemben a többi, az Oroszország elleni gazdasági retorziókat szintén megszavazó országgal.
Igaz, a GDP-k alakulásában is kilógunk, azáltal, hogy azon kisebbségbe tartozunk, ahol július és szeptember között volt gazdasági növekedés. De ez csak látszólag jó pozíció. Hiszen nem szabad elfelejteni, hogy volt honnan domborítani, a négy negyedéven át tartó – az EU valamennyi más országáénál hosszabb idejű – recesszió olyan alacsonyra vitte le a bázist, vagyis a viszonyítási alapot, hogy az lett volna a katasztrófa, ha a hazai GDP még ahhoz képest sem tud nőni.
Emiatt az összképet, tehát nem csak a harmadik negyedévet, nézve viszont az a sajnálatos helyzet, hogy
2023-ban sem kerültünk egy centivel sem közelebb Európa fejlettebb országaihoz. Nem úgy a Kelethez. Ha valakikhez csökkent a távolságunk, akkor az Oroszország és Kína. Előbbihez politikai, utóbbihoz gazdasági értelemben.
Pont úgy, ahogy azt Orbán Viktor a 2010-es hatalomra kerülésekor eltervezte. Hogy aztán ez jó-e az országnak, azt a gazdasági adatok meggyőzően cáfolják, s kétséges, ezen az akkumulátorgyárak felpörgése változtathat-e.
Az orosz kapcsolat meg energiafronton nem túl pozitív – a népnek könnyítésként eladott rezsicsökkentés hátulütőiről már lapunk is számos alkalommal lerántotta a leplet (például ebben a cikkünkben).
Annak hatása meg, hogy az idei lengyelországi fordulat következtében politikai értelemben is egyedül maradtunk az EU-ban, már most is érződik – amit Orbán kivonulása az ukrán EU-s tagjelölti szavazásról tökéletesen illusztrált.
De nem kizárt, hogy ez az elszigeteltség 2024-ben csak fokozódik, előbb a júniusra kiírt európai uniós parlamenti választások hatásaként, majd, júliustól, amikor Magyarország veszi át az EU soros elnökségét.
Mindenesetre most úgy tűnik, mindezzel Orbán elérte a fő célját: megszilárdította az itteni hatalmát, azt semmi nem látszik fenyegetni – legalábbis az időben közelebb lévő, szintén 2024 júniusában esedékes önkormányzati választásokon semmiképpen.
A rovat korábbi cikkeit itt olvashatják.
(Csabai Károly szerzői oldala itt érhető el.)
