Százhúsz éve, 1898. február 11-én született Budapesten Szilárd Leó, a múlt század egyik kiemelkedő magyar tudósa, aki kulcsszerepet játszott az atombomba létrehozásához vezető Manhattan-terv elindításában. Az első atommáglya megépítője, aki a biofizika születésében is érdemeket szerzett, és sci-fi írónak is kiváló volt.
Szilárd Leó (forrás: Wikipédia)
Spitz Leó néven anyakönyvezték, apja mérnök volt. Találékony elméje már kiskorában megnyilvánult: amikor testvére fertőző beteg lett, és elkülönítették, távírókészüléket eszkábált össze, hogy tartani tudják egymással a kapcsolatot. Iskoláival nem volt nagy szerencséje, saját bevallása szerint matematikatanára "igazi idióta volt". Tanulmányait a Műegyetemen kezdte meg, nem sokkal később besorozták. Egy betegség mentette meg a frontszolgálattól, sőt valószínűleg az életét is, mert egysége szinte teljesen megsemmisült a harcokban.
A kommün leverése utáni antiszemita hangulat miatt a berlini egyetemre ment, ahol Einstein, Schrödinger, Max von Laue tanította. Disszertációját Entrópiacsökkentés termodinamikai rendszerben intelligens lény hatására címmel írta. Einsteinnel több közös találmányt is jegyeztek, ezek egyike egy mozgó alkatrész nélküli hűtőszekrény volt, a hűtőfolyadékot áramoltató mágneses szivattyújuk elvét ma is alkalmazzák atomerőművekben. Németországot Hitler hatalomátvétele után, az utolsó pillanatban hagyta el, ezután állandóan bepakolva tartott az ágya mellett két bőröndöt, hogy ha kell, azonnal indulhasson.
Londonba érkezve hallotta a világhírű fizikus, Ernest Rutherford szavait: "Aki az atomenergia ipari méretű felszabadításáról beszél, az holdkóros." Azonnal a téma tanulmányozásába fogott, elmondása szerint 1934-ben, séta közben, egy éppen színt váltó közlekedési lámpa láttán ötlött fel benne a láncreakció gondolata: ha találna egy elemet, amely a neutron hatására szétesik, és két neutront bocsát ki, akkor ebből az elemből elég sokat felhalmozva, láncszerű magreakciót lehetne előidézni. Be is nyújtotta szabadalmát, de titokban tartotta, s jelentősége miatt az Admiralitásra ruházta. Korát megelőző gondolkodó volt, aki felvetette az elektronmikroszkóp, a lineáris gyorsító és a ciklotron ötletét is, de ezeket nem publikálta, s így a dicsőség másoké lett.
1938 szeptemberében, a müncheni egyezmény idején egy előadáson vett részt az Egyesült Államokban, s megérezve a közelgő kataklizmát, ott is maradt. Néhány hónappal később értesült arról, hogy német tudósoknak sikerült az uránt neutronokkal bombázva végrehajtaniuk az első atomrombolást, azaz az általa megjósolt láncreakciót. Szilárd és magyar emigráns tudóstársai, Wigner Jenő és Teller Ede azonnal levelet fogalmaztak Roosevelt elnöknek, a dokumentumot Einstein írta alá. A tudósok arra figyelmeztették az elnököt, hogy a nácik immár megépíthetik az atombombát, és sürgették, hogy az Egyesült Államok is kezdje el az ilyen irányú kísérleteket. Ez a levél vezetett el lépésről lépésre a Manhattan-tervhez, az atombomba kifejlesztéséhez.
Szilárd nehezen viselte a katonai vezetés paranoiás titkolózását, még társaikkal sem beszélhettek munkájukról. Úgy vélte, hogy ez lassítja a munkát, a tiltást aztán fel is oldották. Szilárd és az olasz Enrico Fermi a láncreakció szabályozását kapta feladatul, és 1942-re megépítették a világ első atomreaktorát, szabadalmukat később az Egyesült Államok jelképes áron, 1 dollárért vette meg.
Szilárd pontosan tudta, milyen nagyszerű s egyben szörnyű eszközt adott az emberiség kezébe. Aggályait 1945 júniusában memorandumban fejtette ki: "A bomba bevetése Japán ellen hatásos lehet, de semmivel sem igazolható" - írta. A dokumentum soha nem került Truman elnök asztalára, és Szilárd az atombomba ledobása után elfordult a nukleáris fizikától. Döntése csak részben volt önkéntes: a Manhattan-tervért felelős tábornok, aki mélységes ellenérzéseket táplált a nyughatatlan és általa idegen ügynöknek tartott magyar tudós iránt, elérte kizárását a munkából.
Szilárd ezután a molekuláris biológiával kezdett foglalkozni, a memóriát és az öregedést tanulmányozta, a biofizika egyik atyjának is őt tekintik. A Pugwash-mozgalom élén állva küzdött az atomenergia békés célú felhasználásáért, még Moszkvába is ellátogatott, visszatérte után létesült a Fehér Ház és a Kreml között forródrót. Írónak is kiváló volt, a szakmunkák mellett társadalmi kérdésekkel foglalkozó értekezések, szatirikus munkák és sci-fi novellák is kikerültek tolla alól.
1953-ban rákot diagnosztizáltak nála, orvosai lemondtak róla. Ő saját elképzelései szerint kidolgozott sugárterápiának vetette alá magát, asszisztense azt írta: "Rettenetes látvány volt. Bőre teljesen elszürkült, rendkívül lefogyott, arcáról szinte fürtökben lógott a bőr. Úgy látszott, hogy mégis kezelőorvosainak volt igazuk." Szilárd azonban felgyógyult, még tíz évet élt, s amikor 1964. május 30-án szívrohamban elhunyt, a boncolás rákbetegség nyomát sem mutatta ki. Hamvainak egy részét léggömbön szélnek eresztették, egy részük Amerikában, egy részük pedig a Kerepesi úti temetőben nyugszik.
A Nobel-díjat, noha rászolgált volna, nem kapta meg. Rokonszenves és szellemes ember volt, amikor egyszer arról faggatták: minek tulajdonítja, hogy a múlt század természettudományi fejlődésében egy ilyen kis nemzet fiai ilyen kiemelkedő szerepet játszottak, a kérdést azzal ütötte el: a magyarok más égitestről származó, különösen fejlett civilizációból érkeztek a Földre. Nem volt "igazi" tudós, nem bújta folyton a könyveit, szívesen járt társaságba, szerette az életet. Világszemléletére jellemző, hogy kávéját szaharinnal itta, de a tetejére mindig egész halom tejszínhabot halmozott. Egyszer azt mondta: "Gyermekkoromban két dolog érdekelt: a fizika és a politika. Valószínűleg politikai tájékozottságomnak köszönhetem, hogy életben maradtam, s a fizikának, hogy érdekes az életem."
MTI
