<img height="1" width="1" style="display:none" src="https://www.facebook.com/tr?id=1446330315732208&amp;ev=PageView&amp;noscript=1">
8p

Interjú Róna-Tas András turkológussal, nyelvész professor emeritussal, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjával.

Professzor úr! A legutóbbi interjúban ön azzal búcsúzott, hogy: ”Folytathatjuk, ha van rá kellő érdeklődés”. Miután meglehetősen élénk érdeklődés volt, ezért gondolom, érdemes folytatni. Jónéhány kérdés akad, amely a honfoglalás és az államalapítás közti évszázadban élt elődeink életét illetően csak kevéssé van feldolgozva, esetleg sehogy sem.  Ennek főoka, hogy rendkívül kevés a megbízható, hiteles írásos anyag, amelyre támaszkodni lehetne, és már az első történeti beszámoló írója, Anonymus is arra hivatkozik, hogy nem a parasztok csacska meséire alapozza művét (vagyis, hogy nem a népi szájhagyományra támaszkodik). Ez azt jelenti, hogy a honfoglaló magyarok nem tudtak írni-olvasni?   

Ezt nem állítanám, noha kétségtelen, hogy a honfoglalástól az államalapításig (sőt, még tovább) nem maradt fenn olyan írott forrás, amely magyar nyelvű szöveget tartalmazott volna. Legkorábbi írásos emlékünk, amelyben magyar szavak (helység-, és/vagy személynevek) fordulnak elő, az államalapítás évtizedében keletkezett, a veszprémvölgyi apácakolostor adománylevele, ezt a kutatók 997 és 1002 közé datálják. Ennek eredetileg görög nyelvű szövegébe ágyazva olvashatóak az említett szavak. A fél évszázaddal későbbi Tihanyi Alapítólevél már nemcsak elszórt szavakat, ragokat tartalmaz, hanem egy teljes, ma is érthető magyar mondatot.

Mai magyar nyelven szólva: „a Fehérvárra menő hadi útig”…

Igen, de az újabb 150 évvel később keletkezett Halotti Beszédig nincs összefüggő magyar nyelvű szöveg, amely írásban maradt volna fenn. 

Rovásírásban sem?

Ez újabb problémakör, amelyet nem lehet egyszerű igen-nem válasszal lezárni. Nincs ugyanis egyértelmű forrás arról, hogy akár az Urál vidékén, akár a kazár időkben, akár Etelközben készültek volna magyar nyelvű írásos feljegyzések. Noha a honfoglalás előtti évtizedekben-évszázadban a korabeli magyar sírokban (nagyon szórványosan) találtak rovásírással, vagy arra emlékeztető jelzésekkel ellátott tárgyakat, de ezeket nagy valószínűséggel nem írás-olvasás céljából őrizték meg. Ajándékok, vagy zsákmány-tárgyak lehettek, óvó, védő szerepük volt, és talán el sem tudták olvasni. Ezt a tényt aszerint kell kezelnünk, ahogy a vándorlás során, vagy a „kalandozásokból” hazatérve a halottal együtt eltemetett, az ő tulajdonát képező dísztárgyait, köztük például ezüst kereszteket. Az ilyen leletekből sokféle bizonyságra következtethetünk, de hogy a X-XI. században eltemetett magyar vitézek keresztények lettek volna… Emlékezzünk csak : a szentgalleni kalandra.  Nos, valahogy így kell gondolkoznunk a sírokban talált rovásírásos feliratokról is.

És a székely-magyar rovásírás?

Ennek első írásos említése Kézai Simon 1282-85-ben született krónikájában volt olvasható, noha akkor már több évszázada használhatták. A honfoglalás korában kerülhetett földbe az a lelet, amelyet ma Homokmégy-halomi emléknek nevezünk, és amely egy tegez csontborításán volt (illetve van ma is). Ahogyan a nemrégen megjelent, Benkő Elek, Sándor Klára és Vásáry István által írt kitűnő összefoglaló munkából is kiderül, a legrégebbi, ismert és székely rovásírással írt emlék, így az első homoródkarácsonyfalvai, a vargyasi és a székelydályai feliratok a XIII-XIV. századra keltezhetőek.  A XV. századtól kezdődően gyakoribbá váltak az előfordulásai, néha egészen extrém helyen. Mondok egy példát: 1515-ben egy Sztambulban raboskodó székely fogoly vésett a börtön falára rovásírásos jelekkel hosszabb magyar szöveget tudósítva arról hogy (ezt most betűhíven írom át) „ezer öccáz tizenöt esztendőben írták eszt László király öt kevetét váratták itt…”.

Azt tudjuk, hogy a területileg nagykiterjedésű türk birodalomban használták a rovásírást. Nem lehetséges, hogy ott kell keresnünk a székely rovásírás gyökereit?

Közvetlenül nem.

Miért?

Mondok két, fontos bizonyítékot. A keleti türk rovásírásnak több, térben és időben különböző bár történetileg összefüggő ábécéje van. A székely rovásírás betűi közül az egyikkel két, a másikkal esetleg három egyeztethető össze. Ez két dolgot jelent. Egyrészt nem a VIII. században megjelent keleti türk rovásírással, hanem azok ősével kell írásunkat egyeztetni. Másrészt figyelembe kell venni, hogy létezik egy, sajnos kevéssé kutatott, nyugati türk rovásírás is. A székely rovásírás betűkészletének egy része meg ezekkel egyeztethető. Ugyanakkor az írás két jele a glagolita, négy jele az ős-cirill írás jeleire megy vissza. Ezekből a tényekből annyi mindenesetre következik, hogy a székely rovásírásnak volt egy korai, a türkökével közös kialakulási fázisa, majd egy következő fázisban, a Balkánon, az ott használt írások hatottak rá. Az hogy a török hatás bizonyosan jelen volt a magyarság korai történetében, azt onnan is tudjuk, hogy ír igénk és betűfőnevünk török eredetű, könyv szavunk pedig török közvetítéssel került hozzánk. Ehhez hozzá tehetjük, amit sokan elfelejtenek, hogy a székely rovásírás bármilyen eredetű volt is, a honfoglalás és Mátyás uralkodása közti fél évezredben jelentősen átalakult.

Róna-Tas András turkológus, nyelvész professor emeritus, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. Fotó: Beöthy-Molnár Benedek
Róna-Tas András turkológus, nyelvész professor emeritus, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. Fotó: Beöthy-Molnár Benedek

A nagyszentmiklósi kincs fémtárgyainak vésetei, valamint a szarvasi csont tűtartó karcolatai a tudomány mai állása szerint nagyjából egyidősek: a késő-avar korból valók. Van-e, lehet-e kapcsolat ezek és a székely rovásírás közt?

Akkor lehetne, ha megbízható forrásokon alapuló kapcsolatot (vagy kapcsolatokat) tudnánk kimutatni az avarok és a székelyek közt. Nem feltétlenül vérségieket, de legalábbis személyes, fizikai kapcsolatokat. Az avarok azonban nagyjából a honfoglalás idejére eltűnnek az írásos forrásokból (ami nem zárja ki, hogy ne élhettek volna tovább a Kárpát-medencei szlávokba olvadva, velük keveredve). A székelyek első írásos említése viszont csak 1116-ban, illetve 1146-ban datálható, egy-egy csatához kötve. Ami ugyanakkor nem semmisíti meg azt a feltételezést, hogy a honfoglalás 895-höz kötött éve utáni évtizedben ne lehettek volna a mai Nyugat-Dunántúlon, a területet elfoglalva, gyepüvédelmi feladatokkal megbízva.

Sem Etelközből, sem a honfoglalás és az államalapítás közti évszázadból nincsenek magyar nyelvű írásos emlékeink. Ez felveti azt a kérdést, hogy vajon eleink tudtak-e írni-olvasni?

Erre sincsenek bizonyítékaink, se pro, se kontra. Ezt a kérdést azonban érdemesebb lenne úgy feltenni, hogy vajon szükségük volt-e rá?

Ha most ön kérdez, akkor válaszolhatok-e rá?

Próbáljuk meg.

Én erre azt mondanám, hogy általában a sztyeppei társadalmak nem voltak a mai állam-elképzelésekhez hasonlító alakulatok. Vagyis sok minden más mellett nem voltak írott törvényeik, szabályaik. Szokásjog volt, és ez szigorú, kemény belső erkölcsöket feltételezett: apáról fiúra, anyáról leányra szállva. Megszegéséért szigorú büntetése járt és ezt mindenki tudta, betartotta. Hangsúlyozom: családon, nemzetségen, törzsön belül. Mert azt látjuk, illetve a külső írásos források tudatják velünk, hogy a „mieinket” érintőeken kívül más szabályok vonatkoztak, mondjuk háborúban, rabló hadjáratban, neadjisten „kalandozáskor”. Szóval nem volt mindennapos szükséglet az írás-olvasás. De vajon számolni tudtak-e? És ha igen, akkor hogyan?

Azért ezt a kérdést is érdemes történetileg árnyalni. A XIII. században Dzsingisz kán birodalmában már voltak írásos törvények. Ezek jóval korábbi törvényekre mennek vissza, amelyeket egy-egy nomád birodalom udvarában le is írtak. A kínai források jelzik, hogy a mongol nyelvű tabgacsoknak már a IV. században voltak saját írással írott törvényeik, feljegyzéseik. Ezek egy részét a törzsi bírók alkalmazták. Ami pedig a számolást illeti, nincs olyan pásztor, aki ne tartaná számon az állatait. Ugyanakkor az ázsiai nomád és félnomád birodalmakban kemény adóztatás folyt. Ehhez nem csak számolni, hanem a kirótt adót feljegyezni és behajtani is kellett, méghozzá éppen rovással. Ezzel visszatértünk beszélgetésünk kiinduló pontjához. A rovás az egy technika, a felhasználásával létre jött betűk és számok a rováskultúra változó, az igényekhez mindig, bár késéssel, alkalmazkodó rendszere. A rendszer történetének ismerete nélkül az elemek, az elemek történek ismerete nélkül a rendszer nem érthető meg. Az eurázsiai népek írásrendszereivel ezért érdemes behatóbban is foglalkozni.