Nem mindennapi konferenciát tartottak 2023. április közepén Szentendrén, az ottani Ferenczy Múzeumi Centrum, valamint a Magyar Nemzeti Múzeum szervezésében. A témák a magyar honfoglalás-kor kutatásának legfrissebb eredményei voltak. A konferencia közvetlen kiváltó oka az volt, hogy a szentendrei régészek egy gyártelep építése során – a Páty község melletti Malom dűlőben – találtak honfoglalás-kori (és avar kori) temetőket. A gazdag sírmellékleteken kívül talán a tudomány számára legértékesebb tény az volt, hogy szinte teljesen érintetlenek voltak a temetőkben levő, meglehetősen nagyszámban levő sírok, s ez a tény nemcsak a régészet, hanem a magyar őstörténettel foglalkozó összes tóbbi tudomány számára is felbecsülhetetlenül fontos. Főként a további, alapos és részletes tudományos feldolgozás szempontjából.
Természetesen nemcsak régészek és történészek voltak a konferencia előadói, hanem a mai tudományos gondolkodásnak és gyakorlatnak megfelelően más, egyre fontosabbá váló és alkalmasint megújuló tudományok kutatói is. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az előadók névsora, akik szakmájuk képviseletében tartották meg a többnyire 20-30 perces előadásaikat. Az ő felsorolásuk helyett talán hasznosabb annak a hét szekciónak az említése, amelyeken belül az előadások elhangzottak. Ezek a következők voltak (időbeli egymásutániságban):
1. A pátyi régió honfoglalás-kori régészete a legújabb kutatások tükrében.
2 – 3 – 4 . A honfoglalás korának legújabb régészeti kutatásai és annak további iránya.
5. A honfoglalás korának legújabb nyelvészeti kutatásai és annak további irányai.
6. A honfoglalás kora a történeti források tükrében.
7. A honfoglalás kora a bioarcheológiai vizsgálatok tükrében.
Egy-egy szekción belül általában 6-8 előadás hangzott el, a témacsoportokon belül változatos kutatási irányokat képviselve.
A konferencia tulajdonképpeni kiötlője és tudományos szervezője Prof. Dr. habil. Révész László, a Szegedi Tudományegyetem Régészeti Tanszékének tanszékvezető egyetemi tanára, régész, muzeológus, az MTA doktora és a Magyar Nemzeti Múzeum tudományos főmunkatársa volt. Az ő akadémiai doktori értekezése, amely 2020-ban jelent meg A 10-11. századi temetők regionális jellemzői a Keleti Kárpátoktól a Dunáig címen, vaskos kiadványban, több mint 530 nagyméretű (szakkifejezéssel: A/4-es, vagyis géppapír méretű) oldalon, amely túlzás nélkül nevezhető alapműnek. Kérdéseinkre ő válaszolt.
Milyen gyakran rendeznek ilyen és ehhez hasonló konferenciákat Magyarországon?
Körülbelül tíz-tizenöt évenként nem árt, ha egy szakma képviselői összeülnek, kidugják a fejüket egy kicsit a saját barlangjukból és megnézik, hogy mire ment a szakmájuk, és nem csak a sajátjuk, hanem azok is, amelyek ugyanazzal a korral foglalkoznak, mint ők, csak más megközelítésből. A gyorsuló idő azonban nem hagyja a tudós társadalmat, hogy soká nyughasson a saját babérjain. Ennek a konferenciának az előkészítése során gondoltam végig, hogy korábban mennyire más volt a helyzet. Az első honfoglalás-kori lelet előkerülésétől számítva körülbelül hatvan évnek kellett eltelnie, amíg annyi információ összegyűlt, hogy azokat a leleteket az akkori régész kutatók egyike, nevezetesen Hampel József (1849-1913) rendszerezze és az akkori tudományos szabályok szerint értékelje, helyre tegye. Aztán megint eltelt (szinte pontosan) hatvan év, amikor, az 1950-es évek végén, az 1960-as évek legelején Szőke Béla (1913-1961) gyakorlatilag a Hampel-kutatásra alapozva túllépett azon, mert olyan adatok merültek fel, amelyek azt elengedhetetlenné tették.
De hát végülis ez a tudomány dolga, ezt nevezik a tudomány fejlődésének, nem?
Persze: ez a tudomány normális működése. Aztán megint eltelt közel hatvan év, amikor lényegében kiderült, hogy a Szőke Béla féle osztályozási, illetve megközelítési módon is túl kell lépni és a 2010-es évek elején új megközelítések születtek a magyar őstörténet, illetve a honfoglalás-kor kutatása tekintetében. Mindebből világosan látható, hogy egyre rövidebbek azok az időszakok, amelyeken belül a megsokszorozódott információk, kutatási anyagok és technológiák szükségessé teszik az addigiak újragondolását. Mindezek miatt pedig egyre gyakrabban válik szükségessé olyan konferenciák megrendezése, amelyeken az adott témával foglalkozó kutatók beszámolnak a legújabb eredményeikről. Utoljára 2007-ben volt hasonló jellegű konferencia és most már éppen ideje volt egy ilyen tudományos összejövetelnek.
Márpedig, ha jól számolom, az eddigi hatvanéves periódus 15 évre rövidült, vagyis négyszeres a gyorsulás üteme, s ha mindez így folytatódik, akkor legközelebb négy év múlva várható a következő. Vagy, ha a gyorsulás üteme is gyorsul, akkor még annál is hamarabb. És ha az őstörténettel foglalkozó tudományok mellé újabbak zárkóznak fel, akkor még széleskörűbbé lehet majd tenni ezeket a konferenciákat.
Ezt most nagyon érdekes felvetésnek gondolom, ugyanis az 1960-70-80-as években nagy kultusza volt Magyarországon az úgynevezett komplex kutatásoknak. Ez azt jelentette, hogy történeti, régészeti, néprajzi, antropológiai, nyelvészeti forrásokat használtak fel. Ami nagyon előremutató gyakorlat volt. Csakhogy, ezeket módszertanilag helytelenül tették.
Ez mit jelent?
Mondok egy példát. Pontosabban sok példát. Gyakran megtörtént, hogy az egyik tudomány által nem ismert adatokat megpróbálták egy másik tudomány hipotéziseivel igazolni, alátámasztani. Ennek eredményeképp bizonytalant igyekeztek bizonytalannal igazolni. Ez a vegyes, vagy kevert érvelésnek a módszere, ami sajnos sok tekintetben alaposan félrevitte a kutatást.
Következmény?
A hagyományos tudományok egy részét (nyelvészet, néprajz, antropológia) a régészek és történészek, hadd mondjam így: hanyagolták, és ezzel együtt erőteljesen a természettudományok felé fordultak, ami nagyon helyes döntés volt, mert új vizsgálati módszerek segíthették az őstörténeti kutatásokat, (mint amilyen az archeogenetika, a stabilizotóp mérés, a matematika, a fizika, a statisztika). Eközben a háttérbe szorított humán tudományok (illetve azok művelői) sem tétlenkedtek, kidolgozták a saját új módszertanukat, új megközelítési módjaikat, nem ritkán a természettudományok diszciplínái alapján. Ennek egy ékes példája, hogy vissza tudtuk emelni erre a kutatási palettára a nyelvészetet, amelyet korábban sokszor sokan rosszul használtak. Mostanában azonban megjelent a szociolingvisztika, amely egy alapvetően más megközelítési mód. Másrészt megjelentek a néptörténeti kutatások, melynek a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem kiváló nyelvészprofesszora, Hoffmann István az elismert hazai művelője. Ő és tanítványai munkájának következtében e kutatásnak olyan műhelye alakult ki, új megközelítési módokkal és módszerekkel, amely gyökeresen szakított a korábbi, szinte érinthetetlen tanokkal. Ezeknek kimagasló képviselője Melich János (1872-1963), Kniezsa István (1898-1965), Bárczi Géza (1894-1975) volt.
Amennyire ismerem ezt a történetet (magam is Bárczi-tanítvány voltam), ez a „trónfosztás” nem tiszteletlenül zajlott le, hanem úgy, hogy a korabeli értékükön kezelték az addigra idejétmúlt tanokat.
Valóban, nem tiszteletlenül, mert mi nem átgázolunk az elődeinken, hanem az eredményeikre építve tovább lépünk. Véleményem szerint az a kutató, aki nem tiszteli az elődei munkáit, hanem úgy gondolja, hogy előtte mindenki ostoba volt, de majd ő megoldja a nagy kérdéseket, az tulajdonképpen nem kutató.
Hadd tegyem hozzá: aki etikusan viselkedik, az megteremti magának azt az erkölcsi-etikai alapot, hogy amikor majd az ő tanítványai lépnek túl mindazon, amit ő megteremtett és felépített a tudományos kutatásban, akkor ugyanúgy tiszteletben tartják a személyét és a korabeli eredményeit. Ez az erkölcsi alapja annak, hogy ezt ne tehessék másképp, csak így.
Nyilvánvaló és ezért vélem úgy, hogy ez tisztességes eljárás, Úgy gondolom, hogy magam is lerakom azokat a kis építőköveket, amelyekre majd ráépülnek a következő szintek. Ennek következtében mindaz, amit most, mint tudományos munkásságot kifejtek, az nem lesz olyan értelemben maradandó, hogy változatlan és megváltoztathatatlan. De bele fog épülni a Nagy Egészbe. Végül is ez volt a célja ennek a konferenciának. És ez a nyitja annak, hogy a tematikák, az egyes szekciók és azon belül az előadások hogyan és miért álltak így össze. Ami az én felelősségem, és ezt nyíltan vállalom, az az előadók kiválasztása és felkérése, valamint az egyes szekciók elnökeinek a felkérése volt.
Több mint 30 előadás hangzott el, szorosabban és tágabban kapcsolódva a pátyi ásatások eddig ismert eredményeihez. Az ennek az interjúnak a bevezetőjében említett szekciótémák közül néhányat kiragadva: a pátyi leletek antropológiai elemzése; a csontanyag archeogenetikai elemzése; a honfoglalók megjelenésekor itt talált népelemek; késő-avarok és honfoglalók feltételezhető kapcsolatai; és így tovább: egyik izgalmasabb, mint a másik. Ezek közül egy előadás az itt talált leletek stabilizotópos vizsgálata alapján a honfoglalók táplálkozási szokásairól szólt. Milyen eredmények születtek ebben a kérdésben?
A honfoglalóknak meglehetősen sokrétű táplálkozásuk volt. A stabilizotóp vizsgálatok segítségével a csont-anyagcsere folyamatai térképezhetők fel. Jelen esetben a fogzománcból vett mintákat tanulmányozták. Ezek a vizsgálatok nagyon sokmindent elárulnak a számunkra. Fontos leszögeznünk, hogy a honfoglaló népesség is különböző társadalmi rétegekből állt és ezért nem egyformán étkeztek, nem ugyanazt ette az egész nép. Ezt befolyásolta a lehetőségek és a szokások széles tárháza. Természetesen húsféleséget bőven ettek, mint a nagyállat-tenyésztők, ugyanakkor meglehetősen sok és sokféle gabonát.
Olyan fejlett mezőgazdasági kultúrájuk volt? Milyen gabonákat?
Kölest, búzát, árpát. Előbbit még a sztyeppei életmód idején is fogyasztották, a Kárpát-medencében élő avarok pedig háromféle búzát vetettek-arattak-ettek. Ebben kivételesen szerencsés helyzetben van a kutatás, mert az archeogenetikai-, és a stabilizotóp-vizsgálatok mellett bizonyos régészeti maradványok is segítik ezt a munkát. A borsodi földvárban, amely a Borsod nevű falut védte, a X. század első-második harmadában valamilyen okból leégett. Az itt élő emberek nagyjából a pátyiak kortársai voltak. A tűzvész következményeképp az edényekbe beleégve, beleszenesedve ott maradt az az ételmaradék, amely akkor éppen benne főtt. Az egyikben talált leletet akkoriban elneveztük borsodi gulyásnak, kimutattak belőle birkafaggyút, különböző húsokat, darát, kölest, borsót, sárgarépát, fehérrépát, sok, olyan zöldségfélét, amelyet akkoriban használtak. Egy másik edényben talált maradványból pedig kimutattak egy lekvár-féleséget, melyet helyben talált gyümölcsökből készítettek. A mi fogalmaink szerinti szörpnél sűrűbb, a lekvárnál hígabb állagú ételt (latin meghatározással) liktáriumnak nevezték el. Nyilvánvaló, hogy ha majd elkészül a pátyi leletek végleges elemzése, tudományos bizonyítékunk lesz a borsodi ételmaradványok és a pátyi fogzománc-vizsgálatok összehasonlításával, egybevetésével a „mit ettek és hogyan táplálkoztak” kérdéseire.
Lesz-e a konferenciának valamilyen tudományosan értékelhető visszhangja, utózöngéje, tovább gondolható tanulsága?
Természetesen lesz, az előadókat felkérték, hogy a leírt, vagy leírásra váró anyagaikat őszig küldjék el, és ezekből egy összesítő kötet lesz, talán még idén, talán csak jövőre.
