28p

Megroggyanhat a Fidesz a Novák-botránytól? Kitört a belharc a pártban?
Mi lesz az uniós pénzekkel és a magyar gazdasággal?

Online Klasszis Klubtalálkozó élőben Lengyel Lászlóval -
vegyen részt és kérdezzen Ön is a Pénzügykutató Zrt. vezetőjétől!

2024. február 28. 15:30

A részvétel ingyenes,
regisztráljon itt!

Ez az interjúsorozat nem mostanában készült, hanem 15-16 évvel ezelőtt. Ezért nem arról szól, hogy mikor lesz Magyarországon euró. Az interjúk készítésekor még arról szólhatott. Arról, hogy akkoriban 2-3 évnyire voltunk tőle. Ma már – legalábbis hazánk politikai vezetése szerint – alig 30-40 év múlva kerülhet rá sor. Már ha egyáltalán. Akkor mégis, mi értelme ezeket az eddig soha, sehol nem közölt interjúkat elővenni? Azért, mert mindez ma már történelem. Benne múltunk, akkori és mai jelenünk, valamint jövőnk. Megjelenés előtt elküldtük az interjú alanyainak a szöveget: nézzék át, vállalják-e ma is akkori állításaikat, elemzéseiket. Csak a betűhibákat javították, minden más maradt. Minden, ami ma is érvényes. Döntse el az olvasó, így van-e. Mai interjúalanyunk Simor András közgazdász, bankár, beszélgetésünk idején a Magyar Nemzeti Bank (MNB) elnöke. Az interjú 2007. július 12-én készült.

Az emlékezetes festményrablás után, a nyolcvanas évek elején, a Szépművészeti Múzeum frissen kinevezett főigazgatója első ténykedései közt felmérette: mekkora értékek vannak a múzeumban. Csinos összeg, akkori értékén több tízmllió dollár jött ki. Ez az összeg annyira titkos volt, hogy még az állami és pártvezetőket sem tájékoztatták róla pontosan. Attól féltek ugyanis, hogy az akkoriban mintegy 6-8 milliárd forintnyi államadósság egy részét ebből akarják majd törleszteni. Tartalékaink ugyanis jószerével nem voltak. Ha ma lennénk ilyen helyzetben, a Magyar Nemzeti Bank trezorjaiban mintegy 16-17 milliárd euró (mintegy 25 milliárd dollár) állna rendelkezésünkre végszükség esetére. Akkor most szegények vagy gazdagok vagyunk?  

Végszükségben ki tudnánk fizetni az adósságunkat, mint ahogy fizetjük is; persze nem egyszerre az egészet, hanem annak rendje és módja szerint, mindig az aktuális lejárati határnapon. Sem előbb, sem később. Azt persze látni kell, hogy a korábbi rendszerrel szemben ma már az adósság nagy része a magánszektorban halmozódik fel. Az államadósság azért még így is nagyon jelentős tétel, csakhogy ennek a nagy része ma már forintban van, hiszen a nyolcvanas évekhez képest kialakult egy belső tőkepiac, s ez megfelelő finanszírozási lehetőséget ad az államnak. Az egyik fontos cél éppen az, hogy az állam ezzel a piaccal éljen, és ne visszaéljen. Vagyis ne adósodjon el olyan mértékben, ami egyrészt kiszorítja a magáncégeket erről a piacról, másrészt pedig felfelé nyomja a kamatokat, de annyira, hogy a magáncégeknek kevésbé lesz érdemes erről a piacról forrásokat bevonni. 

Esetleg lehetne a Pénzjegynyomdában nagy számban bankjegyeket nyomni és akkor az lenne az igazi infláció.

Talán igen, de az nem helyettesíthetné a hiteleket. Az MNB-ben levő tartalék szerepe nyilvánvalóan az, hogy ha olyan nehéz piaci helyzet adódna, nem közvetlenül Magyarországgal összefüggésben, hanem a világgazdasági helyzetből fakadóan, akkor legyen elég devizája az országnak ahhoz, hogy a fizetési kötelezettségeit továbbra is pontosan teljesíthesse. 

Ehhez az kellene, hogy minden hitelezőnk egyszerre szeretné visszakapni a nálunk lekötött kintlevőségét

Ez rendkívüli esetre szolgál, valóban. Kialakulása aszerint történik, hogy az állam devizahitelt vesz fel, amit azután itthon forintra vált át, mert forintban költi el. Felhasználni pedig akkor szoktuk, amikor törlesztési lejárat van. 

Simor András úgy vélte, a maastrichti feltételekkel érdemes bevezetni az eurót Magyarországon belátható időn belül. Fotó: MTI/Bruzák Noémi
Simor András úgy vélte, a maastrichti feltételekkel érdemes bevezetni az eurót Magyarországon belátható időn belül. Fotó: MTI/Bruzák Noémi

Előfordulhat-e nálunk az az eset, amely Svédországban, hogy amikor kiderült, hogy nem lép be az euróövezetbe, akkor nagyon erős támadás indult a korona ellen és a svéd központi bank egy napra 400 százalékra (!!!) emelte a kamatot? Például akkor, amikor a környező országok áttérnek euróra, mi pedig még nem?

Vannak olyan helyzetek, amikor a befektetők úgy gondolják, hogy egy ország devizájával nem azon az árfolyamon kereskednek, amelyet az adott ország gazdasági helyzete elfogadhatóvá tenne. Akkor megpróbálják ezt a helyzetet kihasználni. Akár úgy, hogy vesznek, akár úgy, hogy eladnak egy bizonyos devizát. Mégpedig attól függően, hogy miként ítélik meg az adott ország gazdasági helyzetét. Jónéhány ország volt már ilyen helyzetben, Magyarország is. Nyilvánvaló, hogy a devizatartalék biztonságot ad ilyen helyzetekre. Még az átmeneti és rendkívüli helyzetekre is. Alapvetően egy devizát akkor támadnak meg a spekulánsok, amikor a gazdaság sebezhető. Tehát mindig van valamilyen oka a dolognak. Az esetek nagy többségében ez nem véletlenszerű és nem ok nélküli. Ezt a kérdést úgy lehet jól kezelni, hogy meg kell előzni a sebezhetőséget. Vagyis az adott ország kormányának olyan gazdaságpolitikát kell folytatnia, amelynek következtében nem áll elő egyensúlytalanság a devizaárfolyamok közt. Egy másik fontos eszköz erre a devizaárfolyamok lebegtetése, ami egyre gyakoribb a világban. A korábbi években-évtizedekben a fix árfolyamoknak sokkal nagyobb divatja volt, ma már tudja a világ, hogy árfolyamot akkor lehet fixálni, ha gazdaságok egymással harmóniában vannak. Több gazdaságnak a devizáját akkor lehet egymáshoz képest fixálni, ha ezek ugyanolyan ritmusban, ugyanolyan ciklusban működnek együtt. Így alakult ki végül is az euró és ezért jött létre az a maastrichti kritériumrendszer, amely biztosítja azt, hogy az egyezmény előírásait elfogadó országok gazdasági ciklusa valamilyen formában összhangban van. Ez teszi lehetővé a devizaárfolyamok egymáshoz, illetve az euróhoz való fixálást, vagyis az euró létrehozását, működését. Ha nincs meg a gazdasági ciklus egysége, összhangja, akkor nem célszerű a devizaárfolyamokat fixálni, hanem lebegtetést kell alkalmazni, amely során a piac dönti el, hogy mi a helyes árfolyam. A forint esetében ez egy korlátozott lebegtetés, egy előre meghatározott, plusz-mínusz 15 százalékos sávon belül.    

Ennek ellenére a forint áttörheti a sávhatárt fölfelé vagy lefelé?

Amennyiben eléri a sáv szélét, akkor a Magyar Nemzeti Banknak kötelessége közbeavatkozni és elad, vagy vesz forintot, a helyzettől függően. Vagyis a forint nem lépheti át a sávhatárt. Ad abszurdum akkor törhetné át, mondjuk a gyenge oldalon, ha elfogyna az összes tartalékunk. Folyamatosan vennénk forintot a piacon, elfogyna az összes tartalékunk és a piac akkor még mindig úgy gondolná, hogy a forint még mindig túl erős, gyengébbnek kellene lennie. Ez szinte a lehetetlenséggel egyenlő, inkább csak elméleti feltételezés arra az elméleti kérdésre, hogy mi lenne, ha egybehangolt, nemzetközi támadás érné a forintot, mert mondjuk, deklarálnánk, hogy meggondoltuk: mégsem lépünk be az eurózónába, vagy gazdasági nehézségeink következtében nem tudnánk teljesíteni a maastrichti előírásokat.

Manapság inkább arról folyik a vita, hogy nem kellene-e teljesen megszüntetni a korlátozott lebegtetést: vagyis el kellene veszítenünk azt a járókát, amit sávnak nevezünk. Így a forint tenne egy nagy lépést a nagykorúság, valamint az ERM-II. felé, ami az euró előszobája.   

Erről a kérdésről már annyit beszéltünk, hogy szeretném, ha nem volna többé napirenden, mert mindig fölösleges izgalmakat gerjeszt a piacon. Úgy vélem, és ezzel a véleményemmel nem vagyok egyedül, hogy az az inflációs célkövető politika, amit az MNB követ, és ami az egyik legfontosabb eszköze annak, hogy az árstabilitás középtávon megvalósuljon Magyarországon, nevezetesen, hogy az infláció alacsony szinten stabilizálódjon, nem mindig lehet konzisztens az árfolyamsávval. Előállhat olyan helyzet, amikor a Magyar Nemzeti Banknak választania kell, hogy vagy az inflációs célkövető politikáját folytatja következetesen, vagy a forint árfolyamát tartja sávon belül. Ezért mi úgy gondoljuk, hogy ezt az inkonzisztenciát meg kellene szüntetni, tiszta helyzetet kellene teremteni, és át kellene térni a forint szabad lebegtetésére. Tisztában vagyunk azzal, hogy azon a belátható horizonton, amit most magunk előtt látunk (ez mintegy két év), amelynek a végére el akarjuk érni az árstabilitást, az előírás szerinti 3 százalékos éves inflációt. Úgy véljük, hogy erre komoly esélyünk van, s ebben az időszakban nem lesz összeütközés az inflációs célkövető politika és az árfolyamsáv közt. Itt van tehát egy elvi inkonzisztencia, aminek alapján mi azt javasoljuk, hogy a sávot el kellene törölni, s van egy gyakorlati helyzet, amelyben azt látjuk, hogy nincs ellentmondás a kettő közt. A javaslatunk mégis az, hogy az elvi ellentmondásra való tekintettel, illetve arra való hivatkozással, hogy a következő két évben ez nem lesz ellentmondásban, de egyszer, bármikor, váratlan helyzetben, előre nem látható világgazdasági esemény után bekövetkezhet, mert létrehozhat ilyen ellentmondást. Nos, az erre való hivatkozással mi azt javasoltuk a kormánynak, hogy töröljük el a sávot. A kormány azonban nem hagyta jóvá a javaslatunkat. Így ez egyelőre lekerült az asztalról, mert az árfolyamsávról a kormány és az MNB csak közösen dönthet. Ezt így írja elő a törvény. Ettől kezdve az MNB feladata annyi, hogy meg kell valósítania az árstabilitást. Amennyiben ez a cél mégis ütközne az árfolyamsávval, akkor az árfolyamsávot kell megvédenünk és ennek megfelelően kell eljárnunk, még akkor is, ha ezzel átmenetileg fel kell adnunk az inflációs célunkat, miközben figyelmeztetjük a kormányt erre, minket kötelez a törvény.          

Amennyire követni lehet a forint volatilitását az euró ellenében, azt láthatjuk, hogy az esetek túlnyomó részében a sáv erős oldalán tartózkodott, vagyis a 240 és 320 forint/euró értéknek a 240 és 280 közti sávjában. Mi több, sok elemző és „szakértő” már a 270 forintos szint elérésekor félreverte a vészharangokat, amit csak tűzvész, vagy vihar esetében szokás tenni. Vagyis az elméletileg meghatározott sáv más, mint amit a forint valójában bejár, nem?

Így van, az előre eltervezett plusz-mínusz 15 százalékos lebegést messze nem használja ki a forint, volt úgy, hogy viszonylag közel került az erős sávszélhez, de 2003 óta nem volt arra precedens, hogy át akarta volna törni. 

Néhány éve viszont még azt lehetett hallani, hogy minél közelebb kerülünk az euróra való áttéréshez, annál jobban gyengül majd a forint. Van erre valamilyen jelzés?

Nem gondolnám, hogy bármilyen, erre vonatkozó következtetésre lehetne jutni. Az euróhoz csatlakozófélben levő más országok példája sem errefelé mutat. 

Ha belegondolunk, valószínűnek látszik, hogy minél közelebb kerülünk az euróhoz (és gondolom, ezt senki sem vitatja), annál több a valószínűsége annak, hogy a Magyar Nemzeti Bank helye, feladata, jelentősége lassan, de biztosan változik. Milyen változások lesznek ezek?

A Magyar Nemzeti Bank jelentősége az euróhoz való csatlakozás után valóban csökkenni fog, azzal egybevágóan, hogy az ország feladja az önálló monetáris politikát. Éppen úgy, ahogy az euróra áttért államok. Ezzel egyidőben részt kap, részt vesz az európai rendszer monetáris politikájának a kialakításában, amelyben ugyan korlátozott befolyással és szavazattal fogunk rendelkezni (legalábbis a mostani állapothoz képest, amikor teljes jogú befolyásunk van, de csak a sajátunkra). Valamennyire feladjuk a nemzeti szuverenitásunk egy darabját, annak érdekében, hogy megszűnjön az árfolyamkockázat a magyar vállalkozások, a magyar lakosság számára. Legalábbis az Európai Unió országait illetően. Véleményem szerint ez olyan áldozat, amelyet érdemes meghozni, mert mi úgy gondoljuk itt, az MNB-ben, hogy gyorsulni fog a gazdasági növekedés, csökkeni fognak a kamatprémiumok, csökkenni fognak a vállalkozások és a lakosság devizaátváltással és devizakockázattal járó költségei, és ebben az értelemben is növekedni fog az országban a jólét.    

Viszont a Magyar Nemzeti Bank sokat veszít a korábbi erejéből. Ma egyedüli központi bank Magyarországon, az euróövezet országaiban viszont csak egy lesz (talán) az egyenlők közt?

Az leszünk, amik vagyunk Európában: közepes erősségű ország hasonló erősségű véleménnyel és befolyással a közös ügyekre. Hogy aztán a mi hangunk erősebb lesz-e, vagy jobban odafigyelnek ránk, mint a többi, hozzánk hasonló országra, az attól függ majd, és remélem, hogy csak attól: mennyire megalapozott, szakmailag alátámasztott a mi véleményünk és milyen hatékonyan tudjuk azt képviselni.

Hasonló múltjuk volt a lengyeleknek, a cseheknek, a szlovákoknak is: ők miért nem követik el a mi hibáinkat? Fotó: MTI
Hasonló múltjuk volt a lengyeleknek, a cseheknek, a szlovákoknak is: ők miért nem követik el a mi hibáinkat? Fotó: MTI

A magyar és a magyar származású bankárok évtizedek óta igen nagy megbecsülésnek és elismertségnek örvendenek mindenütt a világban. Folytatódhat ez a hagyomány az Európai Központi Bankban is? 

Minden lehetséges, még ez is. Azonban inkább azzal kellene foglalkoznunk, hogy miképp jutunk el odáig. Egyelőre ugyanis a velünk együtt az EU-hoz csatlakozott országokhoz képest jelentős lemaradásban vagyunk az euróhoz való csatlakozás tekintetében. Gazdaságunk növekedése, valamint egyensúlyi állapota is sok kívánnivalót hagy maga után, úgy tűnik, hogy a kilencvenes évek sikerei után egy kicsit elbíztuk magunkat, megállt velünk az élet. Miközben versenytársaink nagyobb sebességre kapcsoltak, mi kényelmesen hátradőltünk és vártuk, hogy mikor száll a sült galamb a szánkba. Nem a saját erőnkből, nem a verítékünkkel küzdöttünk a jobb életért, hanem úgy véltük, hogy majd az állam kisegít minket, az állam ideadja nekünk, ami jár, az állam vigyáz ránk, ám ezek sajnos hamis illúziók.   

Vagyis a paternalizmus azért nem szűnt meg, mert bennünk él. 

Én mindig azt mondtam, hogy a rendszerváltás nagyon sokszínű és nagyon sok tényezős folyamat. Két dolog van, ami a leglassabban változik: az egyik az, ahogy falvaink-városaink kinéznek, a másik pedig az, ami a lelkünkben van. Törvényeket viszonylag hamar lehet csinálni, új intézményeket létre lehet hozni, a gazdaságot meg lehet reformálni, épületeket lebontani, helyettük újakat építeni évtizedes feladat, ám az emberek gondolkodását, az általuk alkotott világképet megváltoztatni sokszor generációkon átívelő feladat. És ebben, láthatóan kevésbé vagyunk sikeresek, mint a környezetünkben levő országok.   

Mi lehet ennek az oka?

Én ezt azzal magyarázom, hogy a Kádár-rendszerben  megtanult viselkedési módok továbbélnek. Ennek több vetületét is látom. Az egyik az államhoz való viszonyunk. Az én generációm azt tanulta meg, hogy az állam egy szükséges rossz, amit ki kell használni, nem kell rá odafigyelni, ki kell játszani és ezek a beidegződések ma is bennünk vannak. Úgy tekintünk a kormányra, amelyet mi választottunk meg (és ez teljesen független mindenféle pártállástól vagy rokonszenvtől), és az államra, amelyet ez a kormány működtet, mint amely nem a saját pénzünket költi, hanem valaki másét, biztos, hogy rosszul. Ebből következően a legjobb az, ha nem fizetjük be az adót, s ha minél több pénzt tudunk kicsenni az állam zsebéből. Teljesen függetlenül attól, hogy az jár nekünk, vagy nem. Tehát fennáll egy teljesen elidegenedett viszony az állampolgár és a saját maga által választott kormány, az őt képviselő állam közt. Márpedig ez nagyon nehézzé teszi ezt a viszonyrendszert. Azt szoktuk meg a korábbi évtizedekben, hogy nem képviselünk tiszta értékeket, nem harcolunk meg a magunk igazáért, hanem mutyiban, simliben intézzük el azt, amit akarunk és nem is vállaljuk érte a felelősséget. Márpedig ez, ebben az új világban nem valami sikeres attitűd, ezzel nem lehet a világ élvonalába jutni. Ezek, a Kádár-rendszerben megtanult és begyakorolt viselkedésminták mintha még mindig a mélyből mozgatnák a társadalmat.

Ezzel persze nem mentjük fel választott képviselőinket (államelnöktől a falucska polgármesteréig), hiszen ugyanúgy viselkednek, mint mi.  

Én nem mentek fel és nem vádolok senkit, a társadalomról beszélek. A Kádár-korszak utolsó egy-másfél évtizedében azt gyakorolgatta a magyar társadalom, hogy miképp lehetne kijátszani a rendszert. Ebben nagyon jók voltunk. De most már észre kellene venni, hogy annak a világnak vége, ilyen értelemben is, most már nem kijátszani kellene, hanem építeni. 

Ennek a zsigeri gyökere nem az elmúlt negyven év mélyén, hanem annak a többszáz évnek a keserű tapasztalatában rejlik, hogy mindig mások uralkodtak rajtunk, mindig másoké volt a munkánk gyümölcse. Az idegeneké: törököké, Habsburgoké

De hát hasonló múltjuk volt a lengyeleknek, a cseheknek, a szlovákoknak is: ők miért nem követik el a mi hibáinkat?

Tényleg: miért?

Mert talán jobban tudnak idomulni az új világ követelményeihez. 

Ha pedig mi nem idomulunk, akkor a korábban, vagy még most is mögöttünk lévők hamarosan megelőznek minket. Tíz évvel ezelőtt Románia nemzeti összterméke fele, vagy a kétharmada volt a miénknek. Ma már, 2007. június 12-én utolértek minket és mivel gyorsabban fejlődnek, le is hagynak. Egy főre vetítve még több mint kétszeres az arány a javunkra, de ebben a mértékben is rohamosan csökken az előnyünk. Belefér, hogy előbb lesz náluk euró, mint nálunk? 

Minden lehetséges. Óriási erőfeszítéseket kellene tennie a magyar kormánynak és a magyar társadalomnak ahhoz, hogy ezt a lemaradást behozzuk. Van rá mód és lehetőség, csak kérdés, hogy vállaljuk-e a vele járó gondokat, felelősséget, problémákat, megrázkódtatásokat annak érdekében, hogy 3-4-5 év múlva mindennek meglegyen a hozama. Arról van szó, hogy be kellene fektetni a jövőnkbe ezt a néhány évet, hogy behozzuk a lemaradást, de nem látom azt, hogy az emberek hajlandóak lennének erre. Mert nem hisznek… 

Miért és minek hinnének? Nincs jó kormányzati kommunikáció hozzá. 

Én nem szeretem ezeket a dolgokat a kommunikációra kenni, mert nem a kormányokról beszélek, hanem a társadalomról. Az utóbbi években azt figyeltem meg, hogy nem kormányok értetik meg, hitetik el az emberekkel, hogy mit kell tenni, hanem olyan kormányok kerülnek hatalomra, amelyek azokat az uralkodó nézeteket képviselik, amelyket az emberek sugallnak. Nagyon kevés olyan kormányt lehet látni a világban, amely víziószerűen megjelenít valamilyen társadalomképet, vagy célt és azt „eladja” a választóknak. A politikusok nagyobb része inkább azt próbálja kitalálni különböző közvélemény-kutatásokat követően, hogy mit szeretnének hallani a választópolgárok és azt próbálják visszaadni nekik és így próbálnak hatalomra jutni, vagy abban megmaradni. A kérdés az, hogy ki vezet kit? A kérdés az: mondhatjuk-e azokról a politikusokról, akik az ország élén állnak, hogy: vezetők? Vagy pedig ők a vezetettek? Akik követik a többség hangulatát? És ugye, a demokráciában ez nagyon érdekes kérdés, hiszen nyilván azt választják meg, akit a többség akar. De van-e olyan felelőssége a politikusnak, hogy megpróbálja meggyőzni a társadalmat arról, hogy az ő víziója (de mondhatjuk, hogy a célkitűzése) jó? Vagy csak arra kell törekednie, mint egy fogpaszta-ügynöknek, hogy eladja magát a többségnek? Itt végül is arról van szó, hogy lehet-e olyat mondani a hatalom megszerzése érdekében, amiről tudjuk, hogy nem jó a társadalomnak. Szerintem ez az alapkérdés. 

Ha megkérdeznénk Macchiavellit, bizonyára azt felelné, hogy a cél szentesíti az eszközt. 

Persze, lehet így is hatalomra jutni, csak kérdés, hogy érdemes-e. Ha az én véleményemre kíváncsi, én azt mondom, hogy nem érdemes. Hiszen maga a politikus is tudja, hogy olyan programmal kerülne hatalomra, amely a társadalom, az ország számára nem hasznos.   

Mi több: megvalósíthatatlan.

Ez már más kérdés. Hiszen sok minden megvalósítható, ha káros, akkor is. Az utóbbi évek választási kampányaiban minden oldalról azt láttam, hogy a hatalom megszerzése mindig előbbre való volt az ország üdvénél.

Miközben szinte az első pillanattól kezdve lehetett látni, hogy ez a játék csak négy évre szól. Minden eddigi magyar kormány úgy viselkedett a rendszerváltás óta, mintha előre tudta volna, hogy a választók bizalma csak egy ciklusra szól. És aztán úgy is lett. 

Minden párt, vagy minden kormány, amelynek valami nem sikerül, hajlamos a kommunikációt felelőssé tenni a kudarcaiért. Ez nemzetközi tapasztalat, nemcsak magyar jelenség. Én meg azt gondolom, hogy a kommunikációnak túl nagy jelentőséget tulajdonítunk.  

Az EU-hoz csatlakozott országokhoz képest jelentős lemaradásban vagyunk az euróhoz való csatlakozás tekintetében. Fotó: Facebook/Simor András
Az EU-hoz csatlakozott országokhoz képest jelentős lemaradásban vagyunk az euróhoz való csatlakozás tekintetében. Fotó: Facebook/Simor András

Hadd mondjak egy Babits-idézetet. Kivételesen nem vers, hanem próza. Egyik tanulmányából való. Így szól: „minden rossz mondat egy törött ablak, amelyen át egy rossz gondolatra lehet belátni.”. Ez nemcsak a kommunikációnak, mint a manipulálás tudományának a lényege, hanem mindenféle szó- és írásbeli közlésnek is. 

Persze. Először jót kell akarni, aztán jót kell akarni mondani és utána lehet azon gondolkodni, hogy hogyan fogjuk megvalósítani a jó akaratot.  

Hogyan lehet ezt a jót (mondjuk így: a társadalom javát) megvalósítani a Magyar Nemzeti Bankon belül az euró felé vezető úton? Az MNB változó szerepének a jeleit máris látni például a Monetáris Tanács létszámának a csökkentésében. 

Amíg nem lesz euró, addig a Monetáris Tanács jelentősége egy jottányit sem fog csökkenni. A létszáma igen, de a jelentősége nem. Fontossága, szerepe nem a nagyságától függ. Ha már sikerül majd bevezetnünk az eurót, akkor a Monetáris Tanács léte okafogyottá válik. Addig viszont a Magyar Nemzeti Bank legfontosabb szerve, hiszen a legfontosabb stratégiai kérdésekben a Monetáris Tanács dönt. Az már hatékonysági kérdés, hogy mekkora létszámmal tud optimálisan dolgozni. A Monetáris Tanács létszámát két tényezőnek kell befolyásolnia. Az egyik: biztosítani kell, hogy sokféle, releváns vélemény ütközzön a tanács ülésein, hogy a döntések minél szélesebb körű információk alapján születhessenek meg. A másik: biztosítani kell, hogy hatékony legyen a döntéshozatal, s ez létszámfüggő. Az első szempont minél nagyobb, a második minél kisebb tanácsot feltételezne. 

Ez komoly dilemma. Hogyan lehet feloldani?

Körbenéztünk a világban, hogy a hasonló nagyságú országokban mi a helyzet e téren. Azt láttuk, hogy a monetáris tanácsok 5-7 taggal működtek optimálisan. Nálunk most 13 tagú a tanács. Ezt figyelembe véve tettünk javaslatot a kormánynak, illetve a parlamentnek, olyan értelemben, hogy ha valakinek lejár a mandátuma, addig ne válasszunk helyette mást, amíg el nem érjük ezt a létszámot, de ne sértsük a tanács, illetve tagjainak a függetlenségét olyan törvénymódosítással, amely rövidítené a mandátum lejáratát, de csak a jelenlegi tagok esetében. 

A kiválasztott országok monetáris tanácsaiban milyen szakértők ülnek? Bankárok, közgazdászok, tudományos kutatók? 

Nagyon változó és különböző. Vannak olyan országok, amelyekben a nagyon jól és hatékonyan működő monetáris tanácsokban csak a jegybank belső emberei ülnek. Ez látható Svájcban, három taggal. Svédországban is csak a jegybank munkatársai, kicsit nagyobb létszámban. Aztán több országban megfigyelhető a külső és belső tagok különböző arányú elegye. Úgy véltük, hogy nem tehetünk úgy, mintha nem lenne mögöttünk a Monetáris Tanács ismert történelme, ebből a helyzetből kellett kiindulni és ehhez képest kellett az optimálishoz minél közelebbi állapotot létrehozni. Azt a javaslatot tettük, hogy az MNB első három vezetője (az elnök és a két alelnök) legyen tagja a Monetáris Tanácsnak, és legyen számos külső tagja is.  

Gyakran olvasom az MNB honlapját és azt látom, hogy nagyon alapos tanulmányokat publikálnak a munkatársai, színvonalas tudományos munka folyik a központi bank berkeiben. Ez a tevékenység tovább folytatódhat majd az euró bevezetése után is?

Biztos hogy lesz értelme, biztos, hogy tovább folytatódhat, de egyre inkább nem a magyar igényszintnek és keresletnek a kielégítésére, hanem egy szélesebb horizontú, európai megfelelésnek. Egyre inkább ehhez kell igazítani a kutatásaink és a tanulmányaink színvonalát, mert egy rendszer integrált részévé válunk, nem lesz értelme csak a magyar piacra vonatkozóan írni. Ez fokozatosan valósul meg, már most felfedezhetők a kezdetei. Erre ösztönözzük és bátorítjuk a kollégáinkat.   

Amit én a magam szerény hozzáértésével színvonalas tudományos tevékenységnek látok, annak van külföldi, főként európai és uniós ismertsége és elismertsége?

Igen, van, ennek biztos jele, hogy nagyon sokszor hívják a kollégáinkat különféle konferenciákra, nemcsak hallgatóságnak, hanem többnyire felkért előadónak, hozzászólónak. Úgy látom, hogy a magyar jegybanki szakembereknek jó nevük, komoly megbecsülésük van szerte Európában és a világban.    

Van-e a bankszakmának, a monetáris gazdasági kutatásnak olyan messzeföldön híres orgánuma, mint mondjuk a természettudományoknak a Science vagy a Nature, amelyben egy mégoly kurta közleménnyel megjelenni is nagy dicsőség?

A monetáris és a jegybanki politikával kapcsolatos publikációknak több szintje van. Vannak az alap- és az alkalmazott kutatások. Mi azt szeretnénk, ha a praktikus célú kutatástól a jegybank el tudna mozdulni az elméleti kutatások felé, ebben is tudnánk erősíteni és erősödni, ezekben az igazán komoly tudományos folyóiratokban is több publikáció jelenne meg. Ehhez tervezünk szervezeti és személyi változtatásokat. 

Az MNB honlapján olvasható publikációk egy része azzal a sokakat érintő kérdéssel foglalkozik, hogy a 10+2 újonnan belépett országnak mekkora esélye van az euróövezethez való csatlakozásnak: tudják-e teljesíteni a maastrichti feltételeket, és ha igen, akkor milyen megrázkódtatások árán? Fekete János különvéleménye szerint ezeket a szigorú szabályokat akkor hozták, amikor az európai gazdaság felfelé ívelt, s akkor nem volt nehéz teljesíteni. Ma azonban, amikor stagnálás van, még az alapító országok sem tudnak az összes feltételnek megfelelni, s a százféle kínnal-keservvel küszködő újak még kevésbé. Ezért ő úgy véli, hogy Brüsszelnek rugalmasabban kellene kezelnie ezt a kérdést. Erről mi a véleménye?

Nekem, mint a Magyar Nemzeti Bank elnökének nem az a feladatom, hogy ezeket az előírásokat vitassam, akár egyetértek velük, akár nem. Itt van egy klub, ahová szeretnénk bekerülni, s amelynek a szabályait a klubot alapító tagok fektették le. A 2004-ben csatlakozott országok közül, jelenleg úgy látszik, hogy legalább három sikeresen teljesítette vagy teljesíti a mégoly szigorú előírásokat. Nem látok esélyt arra, hogy Brüsszel újranyitná az ezzel kapcsolatos vitát, vagy hogy egyáltalán lehetne vitának még csak esélye is. Mi hát akkor a feladatom, a feladatunk itt, az MNB-ben? Véleményem szerint az, hogy felelősen fel kell mérnünk: ezekkel a feltételekkel érdemes-e nekünk bevezetni az eurót Magyarországon belátható időn belül. Ha legalább középtávon próbálunk gondolkodni, akkor a válasz egyértelműen: igen. Márpedig ha ez így van, akkor egyetlen kérdés maradt: hogyan tudjuk ezt megvalósítani?   

Mindazokkal a nehézségekkel együtt, amelyek előreláthatóak, és persze azokkal is, amelyeket még nem láthatunk, de várhatóan ránk köszönnek időközben?

Hogy tegyem ezt plasztikussá? Nézzük meg, hogy az az évszázad, amely mögöttünk áll, mit hozott ennek a népnek, ennek az országnak. Hányszor kellett megküzdeni évtizedek felgyülemlett problémáival, idegen elnyomással, háborús pusztítással, hadd ne soroljam. Itt most arról lenne szó, hogy három-négy évig kellene egy nagyon fegyelmezett gazdaságpolitikát folytatni. Ha most ezt kicsit történelmi távlatba próbálom helyezni, akkor meg kell kérdeznem: valóban olyan nagy áldozat ez? Egy családban nem spórolnak három-négy évig egy autóra? Hogy utána élvezzék az előnyeit, a hasznát? Nem spórolnak egy lakásra három-négy évig?    

Nem. Hitelt vesznek fel és azonnal beköltöznek. A magyar társadalom nagy részének tele van a hócipője a háromszor-ötször-tízszer három-négy évből. És már nem hiszik el, hogy „ez a harc lesz a végső”.  

A hitelhez vagy önerő szükséges, vagy olyan kapacitás, amelyből visszafizethető. Nem gondolunk a gyerekeink boldogulására? Csak arra, hogy a következő hat hónapban jobb lesz, vagy rosszabb? Valami olyan hihetetlenül rövidtávú ez a gondolkodás, olyan rövidlátó, annyira kiábrándító, hogy csak az orrunkig látunk. Ezt egyszerűen nem tudom elhinni és elfogadni. Nincs több ebben a népben?    

Ezekkel a kérdésekkel birkózott a minőségi magyar irodalom immár kétszáz éve, visszatérően és folyamatosan.

Valóban. De hát semmit sem tanultunk, semmivel sem lettünk okosabbak? 

Úgy tűnik, hogy a kilencvenes évek sikerei után egy kicsit elbíztuk magunkat, megállt velünk az élet. Fotó: Facebook/Simor András
Úgy tűnik, hogy a kilencvenes évek sikerei után egy kicsit elbíztuk magunkat, megállt velünk az élet. Fotó: Facebook/Simor András

De, de! Tudjuk, hogy három-négy év múlva sem lesz itt a Kánaán. Ezért inkább a mának élünk

Persze, hogy nem lesz itt a Kánaán, és hogy aki ezt ígéri, az nem mond igazat. Kánaán sohasem lesz itt, de jobban fogunk élni, versenyképesek leszünk, beilleszkedünk az európai nemzetek közösségébe gazdaságilag és talán szellemileg is, de Kánaán Európa nyugati felén sem lesz. 

Nem értékeljük reálisan a helyzetünket: 20-25 éve három napi olajtartalékunk volt, mögöttünk a baráti Szovjetunióval, miközben a nyugati országoknak volt 2-3 hónapra való. Ma egyetlen olajtermelő ország sem fog önzetlenül segíteni rajtunk, de van 3 hónapra szóló olaj- és 17 milliárd eurónyi devizatartalékunk. Valahonnan valahova csak-csak eljutottunk?!?!

Persze, hogy gazdagabbak vagyunk, persze, hogy vittük valamire.

Vagyis tudnánk a nadrágszíjat egy-két lyukkal jobban megszorítani, anélkül, hogy belerokkannánk? 

Hogy ne tudnánk?! Ha megnézzük, a 2006 előtti években nagyon jelentősen nőtt az emberek reálbére, életszínvonala, ha nem is egyformán, de nőtt. Ebből kellene valami keveset föladni. Ott a baj, hogy a társadalom ezt képtelen elfogadni. A történelem nem kérdezi, hogy kinek mi a felelőssége, a történelem többnyire kegyetlenül ítél egy-egy országról. Illetve az összesről. A világpiacot nem érdekli, hogy ki mit rontott el, csak annyit jelez, hogy amit elrontottunk, azt helyre kell tenni.    

Van-e valamilyen elképzelése arról a Magyarországról, amely az Unió után az eurózónába is bekerül? Milyen gazdaság, milyen társadalom lesz az?

Nem hiszem, hogy nagyon más lenne, mint ez a mai, vagy mint az EU többi országa, persze a jellemző sajátosságokkal fűszerezve. A kilencvenes évek elején történt velem, hogy az egyik legnagyobb amerikai bankház első számú közgazdásza végiglátogatta Közép-Kelet-Európát, életében először. Nagyon okos, művelt, nagy nemzetközi elismertségű szakember volt, a tipikus amerikai tojásfejű értelmiségi. Egy hetet töltött ebben a régióban, nagyon izgalmas és tanulságos volt a számára. Kérdezgettem a benyomásairól: mit hogyan lát. Azt felelte: kezdi látni, hogy ezek az országok merre tartanak. No, bíztattam, mondja el. Csak úgy tudná világossá tenni, felelte, ha más, általa jobban ismert nyugat-európai országokhoz hasonlíthatná. Vágjon bele, kértem. Azt mondta: Lengyelország őt Spanyolországra emlékezteti (habitusában, nem időjárásában): nagy ország, erős mezőgazdasággal, sok természeti kinccsel, erős vallásos érzületekkel, viszonylag fiatal lakossággal és így tovább. Csehország őt Németországra, azon belül is Bajorországra emlékeztette, mert mi is van ott? Jó, erős technológia, precíz mérnökemberek, korrektség, pontosság, rendszeretet, na és persze jó sörök. Szlovéniát Ausztriához hasonlította, olyan alapon, hogy egy olyan gazdaság, amelyet illetően senki sem érti, hogy miképp, de nagyon gyorsan fejlődik, konszenzuskeresést lát, egységre és együttműködésre való törekvést a munkaadók és munkavállalók közt, valamint józanságot. Igaz, hogy tisztázatlan viszonyok vannak a gazdaságban, mégis sikeres. Ki tudja, miért. Végül megkérdeztem tőle: és Magyarország? Ön most mit gondol, melyik nyugat-európai országhoz hasonlított minket? – Nem is tudom – felelte – … talán…   Olaszország? – Talált. Mire megkérdeztem: miért éppen ők? Azt felelte: mert ott is, meg Magyarországon is három főkönyve van a vállalkozónak. Három mérleget csinál. Egyet sajátmagának, egyet az adóhivatalnak, egyet meg a hitelezőknek és a befektetőknek. Eddig még rendben is lenne, ha mindaz a jó dolog, ami Olaszországra jellemző, itt is megvolna. Ezzel csak azt akarom illusztrálni, hogy nem merek felelősséggel jósolni: mit várhatunk néhány év, egy-két évtized múlva.   

Az alternatívák adottak: görög út vagy ír út, de ha ez nem menne, akkor legalábbis finn vagy észt.

Nem ezekkel az alternatívákkal van baj, hanem azzal, hogy mi nem a reális lehetőségek közül választunk. A példa nyilván arról szól, hogy mi az állam szerepe…

… és mi a társadalomé…

Igen, valóban. Azt látom, hogy a fejlettebb országokban nem kímélik egymást a politikusok, s ez rendben is volna, de van legalább száz kérdés, az igazán fontos alapkérdések, amelyekben egyetértenek, mert a kormányon lévők és az ellenzék egyaránt felelősséget érez az ország jövőjéért. Ezután még mindig maradhat számtalan kérdés, amelyben szét lehet egymást szedni, és lehet a választók kegyeiért harcolni. Én azt látom, hogy Magyarországon ma nincs száz alapkérdés, amelyben egyetértést, konszenzust lehetne keresni és találni. 

Száz??? Egy sem!

Ezért aztán amit az egyik felépít, azt a másik lerombolja, s ez nem vezet sehová. Ez a Kőműves Kelemen balladája: „Amit raktak délig, leomlott estére, Amit raktak estig, leomlott reggelre…”. Meg kellene találni azt a száz dolgot, amiben egyetértünk.

Vagy azt a Kőműves Kelemennét, akit fel kellene áldozni.

Minden politikusnak értenie és éreznie kellene, hogy ez az országnak fontos, nem pedig az ő hatalomra jutásának, vagy hatalmon maradásának.  

A sorozatban megjelent interjúkat itt olvashatják.

LEGYEN ÖN IS ELŐFIZETŐNK!

Szerkesztőségünkben mindig azon dolgozunk, hogy higgadt hangvételű, tárgyilagos és magas szakmai színvonalú írásokat nyújtsunk Olvasóink számára.
Előfizetőink máshol nem olvasott, minőségi tartalomhoz jutnak hozzá havonta már 1490 forintért.
Előfizetésünk egyszerre nyújt korlátlan hozzáférést az Mfor.hu és a Privátbankár.hu tartalmaihoz, a Klub csomag pedig egyebek között a Piac és Profit magazin teljes tartalmához hozzáférést és hirdetés nélküli olvasási lehetőséget is tartalmaz.


Mi nap mint nap bizonyítani fogunk! Legyen Ön is előfizetőnk!