23p

Megroggyanhat a Fidesz a Novák-botránytól? Kitört a belharc a pártban?
Mi lesz az uniós pénzekkel és a magyar gazdasággal?

Online Klasszis Klubtalálkozó élőben Lengyel Lászlóval -
vegyen részt és kérdezzen Ön is a Pénzügykutató Zrt. vezetőjétől!

2024. február 28. 15:30

A részvétel ingyenes,
regisztráljon itt!

Ez az interjúsorozat nem mostanában készült, hanem 15-16 évvel ezelőtt. Ezért nem arról szól, hogy mikor lesz Magyarországon euró. Az interjúk készítésekor még arról szólhatott. Arról, hogy akkoriban 2-3 évnyire voltunk tőle. Ma már – legalábbis hazánk politikai vezetése szerint – alig 30-40 év múlva kerülhet rá sor. Már ha egyáltalán. Akkor mégis, mi értelme ezeket az eddig soha, sehol nem közölt interjúkat elővenni? Azért, mert mindez ma már történelem. Benne múltunk, akkori és mai jelenünk, valamint jövőnk. Megjelenés előtt elküldtük az interjú alanyainak a szöveget: nézzék át, vállalják-e ma is akkori állításaikat, elemzéseiket. Csak a betűhibákat javították, minden más maradt. Minden, ami ma is érvényes. Döntse el az olvasó, így van-e. Mai interjúalanyunk Bod Péter Ákos, lapunk állandó szerzője, egyetemi tanár, közgazdász, volt jegybankelnök. Az interjú 2007. január 25-én készült.

Hallgatói dolgozatok javítása és vizsgázó hallgatók fogadása közt zavarom kérdéseimmel. Magától értetődő, ha mindenekelőtt azt kérdezem: mire neveljük a huszonéves, értelmiséggé váló fiataljainkat?

A korábbi megbeszélésünk óta elkezdtem formálni a válaszomat, hogy mit is gondolok az euróról, most meg olyan kérdést kapok, amely a beszélgetésünk végéhez érve lehetne jó érv. Nevezetesen, hogy ezek a fiatalok, akik nálam vizsgáznak, egészen más módon nőttek fel, például ami az államhatárokat illeti. Az én korosztályom még ha (akár a legbarátságosabb) határhoz ér, kiveszi a kezét a zsebéből, ha meg tányérsapkát lát, talán még az is átfut hirtelen a fején, hogy van-e nála elegendő pénz és megfelelő igazolvány, nem követett-e el valamit, amiről azt se tudta, hogy szabad-e vagy nem… hadd ne folytassam. A gyerekeim és a hallgatóim számára az országhatár már csak formalitás. A félelem-részét, vagy a várakozás-részét már egyáltalán nem ismerik, legfeljebb csak a mi elbeszéléseinkből, és néha úgy érzem, hogy talán el sem hiszik.

Nos, az euró egy határ nélküli Nyugat-Európa egyik technikai megoldásának ígérkezett annak idején, és azóta nőtte ki magát egy olyan projektté, ami sokkal több, mint egy technikai ügylet (megszünteti a valutaátváltást, nincs árfolyamkockázat: nem ingadoznak az egyes nemzeti valuták egymáshoz képest, nem teszi nehézzé az elszámolást  a megkötött ügyleteknél, és így tovább). Ennek a huszonéves korosztálynak nem kell magyarázni, hogy miért jó az egységes európai pénz. Ha pedig a nyitókérdés úgy hangzott, hogy mire tanítjuk a fiatalokat: a jó válasz ebben az összefüggésben, úgy vélem, inkább az lehet, hogy ők mire tanítanak minket. S mivel a politikusok és a döntéshozók jelentős része nálunk még mindig az előző korosztály(ok)hoz tartozik, nem is mindig a korukat, mint inkább a mentalitásukat illetően, bizonyára nem érzékelik minden esetben, hogy az újabb generációk előtt az euróról szóló vita egy kicsit komikus. Az egységes Európa (az EU) és az egységes pénz kézenfekvően természetes dolog.

Ha ne adj' isten a románok előbb léphetnek be az euróövezetbe, mint mi, az nem annak a következménye lesz, hogy ügyesebbek vagy okosabbak mint mi - véli Bod Péter Ákos. Fotó: MTI
Ha ne adj' isten a románok előbb léphetnek be az euróövezetbe, mint mi, az nem annak a következménye lesz, hogy ügyesebbek vagy okosabbak mint mi - véli Bod Péter Ákos. Fotó: MTI

Ha belekeverhetek ide valamennyi személyes részt is: az utóbbi tíz évben az én álláspontom is sokat változott az eurót illetően. Abban az alapállásban azonban nem változott, hogy Magyarországnak mind gazdasági, mind pedig nemzeti érdeke a közös európai valuta bevezetése, elfogadása.  

Mi volt a tíz évvel ezelőtti véleménye és mi a mostani?

Érdekes módon az eleje és a vége majdnem azonos. Miért? Elmondom: 1991 végén, amikor a Magyar Nemzeti Bank (MNB) elnöke lettem, már téma volt, de 1993-ban végleg dönteni kellett arról, hogy megújítjuk-e a forintot: mármint a papírpénz formáját. Az volt a fő kérdés, hogy hány évre tervezzünk, vagyis hogy meddig lesz még hivatalos magyar valuta a forint, és mikortól vesszük át az eurót? Végig kellett gondolnunk: érdemes-e papírgyárba beruházni, nyomólemezeket előállítani, vagy inkább elkészíttetjük külföldön és importáljuk arra a néhány évre. Az érvek közt jelentős súllyal szerepelt az a tény, hogy miközben magas volt az infláció, a velünk együtt átevickélő (és velünk valamennyire összevethető) országok közt messze a legnagyobb volt az adósságunk mind a nemzeti jövedelemhez, mind az egy főre jutó arányát tekintve, tehát nekünk lenne a legfontosabb, hogy olcsó pénzen, alacsony kamatláb mellett finanszírozzuk az adósságunkat. Mégis úgy kalkuláltunk 1993-ban, hogy arra a hátralevő 8-9 évre is még megéri az új formátumú bankjegyet itthon előállítani. De azért határesetnek látszott: hiszen 2000 körül már nyilván bent leszünk az Unióban, és majd elsőként átvesszük a közös európai pénzt (akkor még nem lehetett tudni, hogy annak euró a neve). Optimista voltam. Nyugat-Európában akkoriban a maastrichti szerződés megkötése utáni időszakban mindenki komolyan vette a tényeket, alárendelték a gazdaságpolitikát ennek a projektumnak. Nyilvánvalónak látszott, hogy ha olyan gazdasági és politikai nagyhatalmak, mint Németország és Franciaország, a gazdaságpolitikájukat a közös európai érdekek szerint alakítják, akkor Magyarország sem lóghat ki a sorból.       

Most, sajnos kilóg…

De most is azt gondolom, amit közel másfél évtizede…

… igen, tudom: hogy most is alig hat-nyolc év van hátra az euró bevezetéséig…

… hogy nem tudom, pontosan mennyi van még hátra az euró bevezetéséig, de nekünk elsőrendű nemzeti érdekünk, hogy áttérjünk, mert az adósságunk megint nagyon nyomasztó. Igaz, a megváltozott világgazdasági helyzet következtében a németek és a franciák egy kissé nehezebben vették rá magukat arra, hogy eleget tegyenek az eurózónában való létezésnek, a belső szabályok teljesítésének. Látható, hogy puhítgatják, lazítgatják, tekergetik a stabilitási szerződés előírásait. Ám mégis csak azt lehet látni, hogy Németország, mint gazdasági nagyhatalom, ha kelletlenül is, de rászánta magát olyan reformokra, amelynek egyetlen, igazi és bevallott célja a deficit leszállítása. Mi, nem lévén akkora gazdasági nagyhatalom, a deficitszabályok ügyében mást nem tehetünk. Nem a jó példa követése miatt, nem az EU fenyegetése miatt, nem is csak az euró miatt, hanem egyszerűen csak azért, mert a józan ész ezt kívánja. Az euróra való áttérésünk sürgető szükségessége azért hasznos kényszer, mert rászorítja a józan gondolkodásra és tettekre ezt a nagyon fegyelmezetlen, nagyon rövidlátó közéletet és közpolitikát. Volt közben egy időszak, amikor még őszintén lehetett a pluszokat és a mínuszokat mérlegelni. Volt egy időszak, amikor még realitásnak tűnt az euróra való áttérés gyorsaságának a megválasztása. Vagyis, hogy mikor lépünk be az euró előszobájába, mikor térünk át rá, milyen árfolyamon és így tovább. Ezt azonban fölülírta a történelem…    

... és a saját ügyességünk, bölcsességünk, józanságunk… 

… meg a 2002-es hatalmas deficit. Amelyet aztán már csak a 2006-os deficit volt képes felülmúlni.

Mert a deficit az már csak olyan: négyévenként teljesen magától, ugrásszerűen növekszik. Vagy ha ez nem eléggé közgazdasági közelítés, akkor talán azért, mert olyan jók vagyunk önsorsrontásban, hogy az párját ritkítja a világban. Vagy ön másként értékeli?

Magyarország a makrogazdasági politikáját és helyzetét illetően zsákutcába vagy tévútra került, és ezért értelmét vesztette az a vita, hogy milyen gyorsan csatlakozzunk. Nyilvánvaló, hogy nem tudunk már gyorsan csatlakozni. Hogy milyen árfolyamon csatlakozunk majd, az esetleg még lehetne vitatéma, de mivel a csatlakozás távoli ködökbe vész, erről is fölösleges most sokat beszélni.  

Noha az euró-forintárfolyam érdekes volatilitást mutat az EU-hoz való csatlakozásunk óta. Amikor ön az MNB elnöke volt, gazdasági vagy politikai körökből támogatták Magyarország belépését az eurózónába (értem ezen a nemzeti függetlenség egyik alappillérének, az önálló valutának a megszüntetését, feláldozását az euró oltárán)?

Az Antall-kormány programja (én, mint előbb a kormány minisztere, majd mint a tőle független jegybank elnöke két, fontos helyről is láthattam) az erős forintot kívánta, bár a konkrét gazdasági körülmények távol tartották Magyarországot a megvalósulástól. Az akkori helyzet nem volt hétköznapi. Ha emlékszünk, és ezt érdemes kimondani, lehet az infláció évi 30 százalékos és még láthatóan tovább igyekszik felfelé, ennek ellenére különbség van abban, hogy ezt valaki elfogadja és beletörődik, vagy pedig azt mondja: nincs így rendjén, célom az erős forint, de jól tudom, hogy amíg a hatósági árakat ki nem igazítjuk, amíg az energiaár-szint el nem éri a világpiaci szintet, addig az árnövekedést nem kerülhetjük el. 

Hogy milyen árfolyamon csatlakozunk majd, az esetleg még lehetne vitatéma, de mivel a csatlakozás távoli ködökbe vész, erről is fölösleges most sokat beszélni. Fotó: MTI
Hogy milyen árfolyamon csatlakozunk majd, az esetleg még lehetne vitatéma, de mivel a csatlakozás távoli ködökbe vész, erről is fölösleges most sokat beszélni. Fotó: MTI

Erős forint és növekedés? Ha jól emlékszem, az olasz líra produkált valami effélét a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években, s miközben az akkori olasz gazdaság sokkal erősebb volt, mint a mai magyar, aközben Nyugat-Európa, vagy mondjuk így: az alapító hatok leggyengébb, legsérülékenyebb valutája volt, nem?

Valóban, de ez az „erős forint” kifejezés egyfajta pénzügyi konzervativizmust is kifejez, ezért feltételezem, hogy ha az akkori gazdaságpolitika folytatódott volna, akkor annak a keretébe belefért volna egy aránylag gyors eurócsatlakozás. Most – ha szabad ezt mondani – nacionalista, vagy nemzeti kísérletekre  hivatkoznék. Ilyen a szlovén, az észt, a litván példa. Ezek az országok alig, vagy egyáltalán nem léteztek korábban önálló, szuverén államként, éppen ezért vették nagyon komolyan a nemzeti intézmények (köztük a nemzeti valuta) kiépítését, és milyen érdekes: egy percig sem ragaszkodnak a nemzeti valutájukhoz annál tovább, mint amennyit a gazdasági-pénzügyi észszerűség megkíván. Szlovénia 2007. január elsején örömünnepet ült az euró bevezetésének alkalmából. Egyetlen árva könnycseppet sem hullajtottak az igazi szlovén tolárért. 

Erről van szó: Magyarország és Lengyelország két, ezer éve fennálló, többé-kevésbé folyamatosságot felmutatni képes állam és az azokban élő népek igazán hivatkozhatnak történelmi előzményekre. Nálunk Szent István dénárjától kezdve az Anjouk és Mátyás aranyforintján át, Rákóczi libertását is idevéve, a korona, a pengő és a forint mind-mind a szabadság, a függetlenség és a nemzeti önállóság szimbóluma volt, és ma is az.

A felelős lengyel politika és kormányzat eldöntötte, hogy mi a nemzeti érdek. Ez pedig nem más, minthogy át kell venniük egy erős pénzt, amely segíti a gazdaság fejlődését, és emellett meglehetősen másodlagos, hogy milyen szimbólumok rakódnak mellé vagy rá. Azt tapasztaltam, hogy az Antall József nevével fémjelzett gazdaság- és pénzpolitikai, valamint külpolitikai felfogásba bőven beletartozott, hogy ha az osztrákok és a németek belépnek a közös európai pénz klubjába, akkor nem lett volna mégoly emocionális és szimbolikus megfontolás, amely késleltethette volna a mi csatlakozásunkat. Ezt azért vélem ma is egyértelműnek, mert az akkori tapasztalataim a Valutaalappal és az EU-val történt előzetes tárgyalásainkon mind abba az irányba mutattak. Azt látom ma már, tíz-egynéhány évvel tapasztaltabban, hogy egy állam gazdasági és politikai ereje nem feltétlenül az önálló fizetési eszközben fejeződik ki; ezt megértették a franciák, a németek, és mindenki más is az euróövezet országaiban. Előbb a politikai elit, aztán a közvélemény is. Ebben kétségtelenül része van annak is, hogy az euró sikeresen kiállta a kezdeti megpróbáltatásokat, és ma látványosan versenyez a dollárral a világkereskedelemben.

Az európai vezető hatalmak, mindenekelőtt Francia- és Németország, de Olasz- és Spanyolország, valamint kicsit tudathasadásosan Nagy-Britannia is, jól felfogott közös érdekből kell, hogy beálljanak az euró mögé, mert külön-külön reménytelenül, de egyesülve méltó versenytársai lehetnek előbb-utóbb Amerikának és a világpénzként funkcionáló dollárnak. Az ilyen kicsi és csekély súlyú országok, mint mi, csak a nagyobb uniós tagországok farvizén hajókázhatunk az euróval felfegyverkezve is, ezért a mi számunka elsősorban nem az USÁ-val történő verseny lehetősége a fontos (bár az EU tagjaként az is), hanem mások az euróval kapcsolatos érdekeink. 

A maastrichti szerződéses tárgyalások idején már friss jegybankelnök voltam; a jegybankelnökök havonta egyszer találkoztak (hol másutt, mint) Svájcban. Az üléseken komolyan olyan érzésem volt: a nagyobb országok jegybankelnökei átnéznek az Atlanti óceán túloldalára, és azt gondolják, hogy miközben a világ kötvénykibocsátásainak mindössze a 8 százalékát denominálják a mégoly erős német márkában is (francia frankban, angol fontban még annyit sem), addig USA-dollárban 48 százalékot. Ha viszont az EU legalább 40 százalékot tudna felmutatni, az már egy kicsit átrendezné a világot. Most viszont ez a helyzet;  és a maradék 12 százalékon osztozik az összes többi valuta, beleértve az angol fontot, a japán jent is. Vannak persze kisebb, de erős valuták, mint a svájci frank, és persze bőven akadnak úgynevezett „egzóták”, köztük a mi magyar forintunk. Visszatérve a kérdés elejéhez: a nagy és erős EU-tagállamok részéről világgazdasági megfontolás volt (van és lesz) az euróra való áttérés, a kisebb országoknak pedig (tetszik-nem teszik) igazodási kényszer. 

Ösztökélés a jó és okos döntésre, vagy kezünk-lábunk meg van kötve, engedelmeskednünk kell az erőszaknak?

Mostanában rendezgetem a régebbi papírjaimat, és látom, hogy többször elmondtam már korábban, de például Surányi György nemrég hasonlóképpen, hogy az euróövezeti belépéshez kötelező szabályok nem ránk vannak kitalálva, egy kicsit esetlegesek, és ha megkérdeznénk, hogy miért olyan kritérium szerint mérik a megfelelő inflációt, ahogy azt annak idején kitalálták, nem tudnánk tudományosan értékelhető választ adni. Az EU három, legkisebb inflációjú országának (és még csak nem is az eurózóna három országának!) a súlyozott számtani átlagához százötven bázispontot (másfél százalékot) hozzácsaptak: ez a kritériuma a megengedett legnagyobb inflációnak. Én matematika-igényes szakon végeztem, talán feltehetem a kérdést: miért három ország és nem kettő vagy négy szerepel a képletben, miért százötven bázispont az engedmény és nem kétszázhúsz, miért számtani és nem mértani az átlag, miért súlyozatlan és nem országnagysággal súlyozott? Az őszinte válasz valójában: csak. A kilencvenes évek elején ez jónak látszott. Ma látszanak a mutató körüli bajok, de egy-két fontos dolog történt. Először is bebizonyosodott, hogy ezek a feltételek teljesíthetők. Példa rá a szlovén gazdaság. 2007 végére valószínűleg teljesít Málta, Ciprus, meg több balti köztársaság. Másodszor, és ez a szomorúbb, bebizonyosodott, hogy olyan laza, fegyelmezetlen költségvetési politikával, mint a miénk, csak egyre távolabb kerülhetünk az áhított céltól. Azt is láthatjuk, hogy nem a Brüsszelnek való görcsös megfelelni akarás miatt kell a költségvetésünket rendbe rakni, hanem a lehető legjózanabb belátás miatt.

De emellett valóban létezik uniós kényszer, amely a tagságunkból fakad, lévén, hogy aláírtunk egy kötelezvényt a csatlakozáskor, amely szerint: amint megfelelünk a maastrichti kritériumoknak, csatlakozunk az euróövezet országaihoz. Nem kértünk derogációt a csatlakozási tárgyalások során a harmincadik fejezet kitételei alól, amelyek a monetáris unióhoz való csatlakozásról szólnak. Ettől függetlenül is be kell tartanunk az 1997-től érvényes növekedési és stabilitási paktumot. Abban a megfogalmazások kellő rugalmasságot tükröznek, de sajnálatos módon túlságosan is gyerekes módon élt vagy ha úgy tetszik visszaélt a magyar politika eddig az uniós statisztikai és programkészítési szabályokkal; és ezzel nem tett jót magának és az országnak. Az EU persze ilyenkor jó pedagógushoz méltóan nem fenyít, nem büntet: hiszen Brüsszelnek nem fontos, hogy kis és fegyelmezetlen országok idejekorán bekerüljenek a felelősségteljes felnőttek klubjába. Némi kis ellenszelet érzek ugyanis az Európai Központi Bank (EKB) irányából, hiszen ők ott Frankfurtban jó pénzt akarnak csinálni. 

Kicsi és fegyelmezetlen ország: ez az EKB olvasatában esetleg azt jelentheti, hogy lék a közös pénz hajóján?

Ne legyünk önteltek. Még hogy lék!? Talán inkább pórus….

Bármekkora is kezdetben, de fenyegethet, hogy rajta keresztül betódul a vész. Van Brüsszelnek katasztrófaelhárítási forgatókönyve?

Azt nem tudom, de tény, hogy a csöpp országnyi litvánoknak egy hajszál engedményt sem tettek az inflációs mutató elszámolásánál, holott az összes többi kritériumot biztonsággal teljesítették, ez arra mutat, hogy az EKB-nál nagyon vigyáznak a pórusokra is.                       

A régebbi, vagy akár az alapító tagokról nem szólva.

Igen, hiszen az engedékenységet látva vérszemet kapnának az olaszok, a görögök, a belgák. Közülük ki így, ki úgy, de kissé sáros. Ezért úgy vélem, hogy a litvánokkal szembeni kőkemény hajthatatlanság nem annyira nekik, mint inkább nekünk és a régebbi tagoknak szóló figyelmeztetés volt.  

Bod Péter Ákos szerint az euróra való áttérésünk sürgető szükségessége azért hasznos kényszer, mert rászorítja a józan gondolkodásra és tettekre ezt a nagyon fegyelmezetlen, nagyon rövidlátó közéletet és közpolitikát. Fotó: MTI
Bod Péter Ákos szerint az euróra való áttérésünk sürgető szükségessége azért hasznos kényszer, mert rászorítja a józan gondolkodásra és tettekre ezt a nagyon fegyelmezetlen, nagyon rövidlátó közéletet és közpolitikát. Fotó: MTI

A legutóbbi statisztikák szerint Olaszországnak és Belgiumnak száz százalék fölötti a nemzeti össztermékhez (GDP) arányos eladósodottsága.

Ez hasonló mértékű volt az 1990-es években is, csak akkor úgy szólt a paktum, hogy az adósság aránya ne legyen 60 százalék fölött, ám ha az adott ország mégis túllépné a referenciaértéket, akkor nagy ütemben kell leszorítani az adósságmutatót. Ez megoldható abban az esetben, ha a folyó költségvetési deficit kismértékű, mert akkor a gazdasági növekedés logikája következtében az adóssághányad mutatója tényleg folyamatosan javul. Az írek eladósodottsági mértéke is száz százalék fölötti volt, de mostanáig leszorították negyvenre. Az adóssághányad mutatóját az alapító országok esetében, miután adva volt a kiinduló helyzet, lazábban fogalmazták meg. A később csatlakozók esetében pedig (most elsősorban a 2004-es bővítésre gondolok) ez úgy nézett ki, hogy az euróövezethez való csatlakozásig hátralevő 3-6 év elegendő lesz arra, hogy ez a mutató (meg a másik kettő is) javuljon. A sajátosan magyar és jellegzetesen kellemetlen történet úgy szól, hogy nekünk a jelentkezésünk pillanatában 60 százalék alatti volt ez a mutatónk, és csak a csatlakozásunkat követően mászott afölé. Olyasvalami következett be, amivel nem számoltak sem az elemzők, sem a politikusok, nevezetesen, hogy az uniós tagság nem feltétlenül (ön)fegyelmez, hanem éppen hogy bíztatást ad a trehánykodásra. Amint azt korábban megjegyeztem: a nem-felnőtt módon való viselkedésre. Röviden szólva: a maastrichti kritériumok teljesítéséhez közelebb álltunk 2000-ben, mint 2006-ban, ami (ha szabad ezt mondani) sírni való röhej.  

A közmondás szerint is sírva vigad a magyar… de, gondolom, itt még nincs vége. Mert ha az EU-ból már nem is tesznek ki minket, az eurózónába vezető ajtót szívfájdalom nélkül (ha nem is hét, de) három lakatra zárják. És ha még sírva vigadozgatunk néhány további évig, Románia és Bulgária is előttünk vezetheti be az eurót.  

Azért reméljük, hogy nem. Itt van például Görögország, amely a már másfél évtizedes tagsága óta is elég sok gondot okozott az EU-nak, és 4-5 évvel a monetáris unióba való belépése után derült ki, hogy az általa közzétett mutatók finoman szólva nem feleltek meg a valóságnak. Innen (komoly okunk volt rá) kíváncsian figyeltük: most mi lesz? Kirakják őket az eurózónából? De hát ez lehetetlenség, hiszen a drachmát már nem lehet visszaállítani. A következmény az lett, hogy (ugyan nem köszönték meg Görögországnak) az újonnan belépőket vizsgálgatták szigorúbban. És továbbra is szigorúan nézik a körmünket, hogy elég tiszta-e. Piszkos körömmel semmilyen jobbfajta klubba nincs belépés. Önmagában egyébként nem lenne baj, ha egy évet késne az euróra való átállás Magyarországon, de az már baj, ha mások, a környezetünkben, már beléphetnének. Szóba jöhet itt a nemzeti büszkeség, a patrióta érzelem, de ha a szlovákok vagy ne adj' isten a románok előbb léphetnek be az euróövezetbe mint mi, az nem annak a következménye lesz, hogy ügyesebbek vagy okosabbak mint mi.

Hanem minek?

Brüsszel és az EKB nem ismer emocionális kritériumokat, csak gazdaságiakat.  Esetleges lemaradásunknak igen komoly anyagi vonzatai lennének. A beruházó egyébként hasonló feltételek mellett oda megy, ahol kevesebb a bürokratikus és költséges adminisztráció: az euróban elszámoló országok ilyenek. Olcsóbb a termelés, a számlázás, hiszen nincs átváltási veszteség. Ezért gyorsabb is. Biztonságosabb is, mert nem merülnek fel a néha kiszámíthatatlan árfolyamváltozások. A mi térségünkben előnyt fognak élvezni az euróra előbb áttérő országok. De mondok még rosszabbat: a magyar befektető is szívesebben megy majd Szlovákiába a pénzével, és ott fog befektetni, beruházni. Itthon meg csökkennek a munkaalkalmak. De hát ez még arrébb van; a szlovákok bizonyosan előttünk, a románok valamikor velünk együtt léphetnek be. Addig komoly üzleti akadályként tornyosul előttünk a forint túlzott volatilitása: a széles sávhatáron belül ugyan, s főként annak az erős oldalán folyik a kereskedés, ezideig a 240-280 közötti euró/forintárfolyam-szinten belül mozog, és ezzel folyamatos bizonytalanságot sugall.

Az importőrnek jó az erős forint, az exportőrnek rossz és fordítva a gyenge forint esetében. Nem az lenne az igazán erős forint, ha megállapodna valahol és alig valamit ingadozna?

Valóban, az már szinte maga az euró lenne. Így is már-már szinte kettős valutarendszer van, egyebek közt éppen a stabilitás vágya miatt: euróban számolják az irodabérletek négyzetméter-árait, abban számláznak a beszállítóinknak (főként, ha ők is euróban vették az alapanyagot), hamarosan akár már abban számolják a fizetéseket a nemzetközi tulajdonú cégeknél, abban tartjuk a megtakarításainkat, abban fizetjük az európai utazásainkat, a szabadságunkat. De akkor miért is nem vezetjük be az eurót? Természetesen a más sokszor említett szabályozok be nem tartása miatt. 

Egy állam gazdasági és politikai ereje nem feltétlenül az önálló fizetési eszközben fejeződik ki. Fotó: Tudományos Stand Up
Egy állam gazdasági és politikai ereje nem feltétlenül az önálló fizetési eszközben fejeződik ki. Fotó: Tudományos Stand Up

A forint erősebb vagy gyengébb volta végül is a magyar gazdaság jobb vagy rosszabb teljesítményére utal?

A gazdasággal látszólag nincs különösebb baj: a szokásos mutatók szerint (a növekedés üteme, az export, a tőkebeáramlás, a termelékenység) jó közepes átlagot teljesít, mióta 1993-ban elértük a rendszerváltással járó krízis mélypontját. Az államháztartás, a költségvetés, az állami szféra a ludas.  A maastrichti kritériumok (ezt nem mindenki tudja) nem gazdaságiak, hanem pénzügyiek. Költségvetésiek és monetárisak. Nem azt mérik, hogy egy ország gazdasága erős-e, hanem azt, hogy a pénzügyi rendszere elég stabilan áll-e. Erre megkérdezhetnénk: a fejlesztés nem olyan fontos? Mire azt a választ kapjuk, hogy ebben a vonatkozásban nem olyan lényeges. A dollárt lehet használni hivatalos fizetőeszközként például Ecuadorban, és lehet New Hampshire-ben (a kettő közt 16-szoros a fejlettségi mutató), mégsem okoz feszültséget. Az euróklubba való belépés mutatói azonban az egyes országok reális kormányzati képességét, pénzügyi fegyelmét osztályozzák.  

Ebből következően viszonylag jó gazdaság vacak államháztartási mutatókkal  lehet az euróklub tagja? Mondjuk éppen Olaszország, amely harminc éve így működik? 

A mellékelt ábra szerint lehet. Hosszútávon azonban nem tesz jót a gazdaságnak, ha az államháztartás rossz. Olaszországban ez a kettősség idővel olyan jelentős feszültséghez vezetett, hogy a Lega Nord az északolasz területek elszakadását tűzte a zászlajára, részben a délebbre fekvő főváros rendetlen pénzpolitikája, az állam költségvetési trehányságai miatt.     

Nekünk is ilyen és ehhez hasonló megrázkódtatásokra van szükségünk ahhoz, hogy józan észre térjünk, hogy normális pályára álljunk?

Válság, ha lehetséges, ne legyen, még reformsegítő célzattal sem. Az a bölcs ember, aki elébe megy a változásoknak. Sajnálatos módon a jövőbeli és előrelátható veszélyeknek a diszkontálása nem nagyon szokott sikerülni a politikában. Látjuk, hogy valami jön, de még talán van egy kis idő, még esetleg közbejöhet valami. A politikus is ember: szól a vekker, hallja is, de még nincs ereje kimászni az ágyból.   

Pontosan erről van szó. Nem nagyon van idő, hogy Pató Pál módjára elodázzuk a cselekvést. Ha folyton ”Ejh, ráérünk arra még”, akkor csak válságból válságba bukdácsolunk. Hol a megoldás?

Remélem persze, hogy a magyar politika, a magyar közélet nem várja meg a válságot, még időben cselekszik. Ha viszont értelmezni kellene az elmúlt húsz évet, akkor azt kell mondanom, hogy leginkább akkor cselekedett határozottan a politikai vezetés, amikor már semmi más lehetőséget nem látott maga előtt.    

Most akkor így a kör bezárul: odaérkezünk, ahol elkezdtük. Azok a huszonéves fiatalok, akiket itt az egyetemen tanítanak, és akik ebben a közegben nőnek fel, ebben szocializálódnak, ezt látják maguk előtt, vajon mit gondolnak rólunk, a cselekvőképes, cselekedni tudó és nem tudó, akaró és nem akaró, országot-népet-államot gazdagító vagy azt holnapra-holnaputánra halasztgató középgenerációról, és végül, de nem utolsósorban mit gondolnak a saját jövőjükről?

Az előbb ugye azt állítottam, hogy a nagypolitikában nincs meg a jövő diszkontálása, a gazdaságban azért ott van. Akikkel én dolgozom, azok elég racionális fiatalemberek, mozgékonyabbak, mint mi voltunk az ő korukban, és ebből fakadóan már csak azért is kiugranak a vekker szavára a képzeletbeli ágyból, mert indul a brüsszeli szuperexpressz, a virtuális TGV, és el akarják érni a csatlakozást. A magán- és üzleti életükben bizonyára sokkal racionálisabbak. Hogy a közéletben megjelenik-e majd náluk az ilyenfajta racionálisabb nyugati kultúra, ezt azért nem tudom, mert leszámítva egy-két érdekes epizódot, a közélet iránti érdeklődésük nem erős. Azt kell mondanom, hogy őket valószínűleg elriasztja a mi közéletünk. Ha megkérdezem a hallgatóimat, érdeklődnek-e a politika iránt és szeretnének-e politikai pályára lépni, akkor élénken gesztikulálva hárítják el még az árnyékát is. Hogy mire tanítjuk őket? Néha olyan érzésem van, hogy inkább egymást tanítják, mintsem hogy elfogadnák a mi tanításunkat.     

Lehet, hogy igazuk van. De mi történik, he nem a gazdasági életben, hanem a közszférában fognak vagy tudnak elhelyezkedni. Akkor mi lesz? 

Ismét csak a reményeimet tudom kifejezni, miszerint egy viszonylag racionális és a problémákat a megoldás nyelvezetére lefordító generáció, amennyiben hajlandó lenne közügyekkel foglalkozni, akkor talán egy fokkal észszerűbb és professzionálisabb lesz a közélet is, ami most részben emocionálisan irányított, részben késlekedésekkel teli. 

A sorozatban megjelent interjúkat itt olvashatják.

LEGYEN ÖN IS ELŐFIZETŐNK!

Szerkesztőségünkben mindig azon dolgozunk, hogy higgadt hangvételű, tárgyilagos és magas szakmai színvonalú írásokat nyújtsunk Olvasóink számára.
Előfizetőink máshol nem olvasott, minőségi tartalomhoz jutnak hozzá havonta már 1490 forintért.
Előfizetésünk egyszerre nyújt korlátlan hozzáférést az Mfor.hu és a Privátbankár.hu tartalmaihoz, a Klub csomag pedig egyebek között a Piac és Profit magazin teljes tartalmához hozzáférést és hirdetés nélküli olvasási lehetőséget is tartalmaz.


Mi nap mint nap bizonyítani fogunk! Legyen Ön is előfizetőnk!