Nem lehet kétséges, hogy az emberiség egyik legdicsőbb pillanata volt, amikor 1969. július 20-án a történelemben először ember lépett egy másik égitest felszínére. Az Apollo-program sikere egy rövid időre egyesítette a hidegháborúval megosztott világot, és azóta is helye van a történelemkönyvekben és a populáris kultúrában is. Neil Armstrongot és Buzz Aldrint még hat holdraszálló küldetés követte 1972-ig, és a híres Apollo-13-on kívül mindegyik el is jutatott újabb űrhajósokat a Hold felszínére.
Akkoriban sokan gondolhatták, hogy a következő 50 évben a holdraszállást hasonló mérföldkövek sokasága követi majd: az első ember a Marson, kolóniák a Holdon, aszteroidákat befogó bányászűrhajók, űrliftek, rutinszerűvé váló űrutazások. Ehhez képest 1972-ben Gene Cernan és Harrison Schmitt voltak az utolsó emberi lények, akik egy másik égitesten jártak, és most éppen ott tartunk, hogy – ha az időjárás és a rakéta is úgy akarja – talán szombaton (szeptember 3.) végre megtörténhet a Holdra újra űrhajósokat juttató hordozórakéta és űrkapszula első éles tesztje.
Minek mennek oda?
Az elmúlt évtizedek tehát nem éppen az emberes űrmissziók diadalmenetét hozták, és ha most a NASA végre hajlandó e célra pénzt, időt és erőforrásokat szánni, akkor miért – újra – a Holdat vette célba? Mi értelme van visszatérni a legközelebbi égitestre?
Az első gondolatunk az lehet, hogy nem sok. Ahogy Obama elnök 2010-ben megfogalmazta, amikor távolabbi, ambíciózusabb célokat fogalmazott meg a NASA számára:
„Ott már voltunk.”
A Hold kozmikus léptékben nem egyszerűen közel van, hanem karnyújtásnyira, mi újat tanulhatna abból az emberiség, ha újra űrruhák csizmái taposnák a felszínét? Cserébe viszont biztosan iszonyatosan drága mulatság lesz. Az Apollo-program a becslések szerint nagyjából 28 milliárd dollárt emésztett fel, ez mai árakon számolva körülbelül 280 milliárd dollárt (azaz úgy 113 billió forintot) jelentene. Az új holdraszállást megcélzó, 2017 óta futó Artemis-program költségvetését az első emberes küldetésre kijelölt 2024 végéig körülbelül 100 milliárd dollárra tervezték, de – ahogy minden egyedi és nagyszabású projekt, mint mondjuk az olimpiák vagy atomerőművek – végül biztosan többe fog kerülni, ha egyáltalán eléri a célját. Az már biztos, hogy 2024-ben nem fog űrhajós leszállni a Holdon, de a programra elkülönített és megszavazott költségvetési források alapján szakértők úgy vélik, az is csoda lenne, ha akár 2026-ban sor kerülhetne a nagy eseményre. (Hacsak nem lesz az egész projekt egy látványos pofáraesés, amelyből az Apollo űrhajósai már bemutattak a Holdon néhányat korábban.)
Mivel lehet megindokolni egy ilyen drága projektet, ami első pillantásra nem is egyéb, mint egy korábbi nagy eredmény újramelegített változata? A NASA-nál több okból is úgy vélhetik, hogy megéri újra embert küldeni a Holdra.
Megfejteni a Naprendszert
A világ, és persze a tudomány is sokat változott 1972 óta. A Holdról akkor hazahozott kőzetdarabok jelentősen bővítették, sőt egyes esetekben át is írták korábbi tudásunkat nemcsak a Holdról, de a Föld és a Naprendszer történetéről is. Azóta különféle módszerekkel rengeteg új dolgot sikerült megtudni a Holdról, de az égitest még mindig rengeteg értékes információt rejtegethet.
Ugyan a Hold egy halott, légkör, vulkáni tevékenység nélküli világ, a Marssal, a Jupiter holdjaival, vagy akár a Vénusszal szemben egyetlen modern tudós legvadabb álmaiban nem merült fel például, hogy valaha élet lehetett volna arra, de ennek ellenére, sőt részben éppen ezért nagyon sok eredményt hozhat további vizsgálata. A Hold halottsága ugyanis azt is jelenti, hogy a felszínén nagyjából minden ugyanúgy és ugyanott van, ahogy több milliárd éve, az utolsó külső behatás idején, és ezáltal bepillantást nyújt a Naprendszer korai történetébe.
„A Hold bizonyos értelemben egyfajta Rosette-i kő. A legjobb hely a Naprendszerben a bolygók eredetének és kialakulásának tanulmányozására”
– mutat rá David A. Kring, a houstoni Lunar and Planetary Institute munkatársa.
Az utolsó űrhajósok látogatása óta kiderült az is, hogy a Holdon jelentős mennyiségű fagyott víz is található, miközben különböző műszerek segítségével rengeteg olyan helyet azonosítottak a Hold felszínén, ahonnan érdemes lenne mintákat venni, és azokat alaposabb vizsgálatnak alátvetni.
De minek kellenek ehhez űrhajósok, akiket bonyolult és költséges módokon kell életben tartani, etetni, itatni, majd egy darabban hazahozni egy ilyen küldetésen? Abból a pénzből, amiből az Artemis-program embert juttathat a Holdra, több tucat, a Marson rendkívül jó eredményeket elérő leszállóegységet, szondát, holdjáró robotot lehetne eljuttatni a Holdra, sőt még akár az általuk vett minták a Földre visszajuttatása is megoldható lenne.
Főpróba a Marsra
Itt jön be a képbe néhány másik szempont. Ugyan Elon Musk néhány éven belül már a Marsra küldene embereket, valójában az ehhez szükséges eszközök nagy része még elméletben sem nagyon létezik. Ezek fejlesztése és tesztelése megtörténhet a földön is, ám sokkal célravezetőbb lenne „élesben”, de mégsem a Holdnál 200-szor messzebb lévő Marson tesztelni őket.
„A Mars-utazást lehetővé tévő indítási ablakok két évente adódnak, ezért abban kell gondolkodnunk, hogy űrhajósainkat hosszú ideig a Mars felszínén fogjuk tartani. Úgy érzem, nekik, és mindenki másnak is óriási szolgálatot tennénk azzal, hogy az ehhez szükséges technológiákat előbb a Holdon próbálnánk ki”
– magyarázza Craig Hardgrove, az Arizonai Állami Egyetem űrkutatással foglalkozó professzora, aki azt is elmondja, hogy a robotok még nem tudják helyettesíteni az embereket olyan feladatok során sem, mint például a mintavételezés, mert az emberek nemcsak sokkal több ilyen feladatot tudnak adott idő alatt elvégezni, de a minták előzetes vizsgálatával azt is jobban el tudják dönteni, melyeket igazán érdemes a földi laborokba visszaküldeni.
A NASA távlati célja az lehet, hogy az Artemis-program tapasztalatai és fejlesztései segítségével állandó emberi jelenlétet teremtsen a Holdon, ez pedig felbecsülhetetlen értékű tudást jelentene más égitestekre indított hosszabb ideig tartó küldetések végrehajtásához, vagy azokon létesítendő bázisok létrehozásához.
Egy állandó, legénységgel ellátott holdbázis praktikus okokból is segítené a későbbi Mars-missziók végrehajtását. A holdi vízkészlet víz formájában, de oxigénre és hidrogénre bontva is alkalmas lehet arra, hogy „megtankolják” a Naprendszer távolibb területei felé induló űrhajókat, és ehhez a földinél jóval gyengébb holdi gravitációt kelljen csak legyőzni.
Inspiráló gondolatok, egymásnak feszülő hatalmak
Az amerikai döntéshozók reménykedhetnek abban is, hogy az Artemis-program az Apollo-programhoz hasonló kutatás-fejlesztési robbanáshoz vezet. Számos, az első holdraszállás kapcsán kifejlesztett technológia futott be nagy karriert „civilben” is, a vezérlőszámítógépek jelentették például az első lépést a ma minden modern repülőgépben használatos fly-by-wire vezérlőrendszerek irányában. Az elektronikai minitatűrizálás pedig például a személyi számítógépek és a mobiltelefonok korának eljövetelét tette lehetővé, és akkor még nem beszéltünk azokról a különleges anyagokról, amelyeket elsőként az Apollo-programhoz fejlesztettek ki, de ma például tűzálló overállokban, szigetelőanyagként és számos más területen is életünk részét képezik.
Az új holdprogram új eszközeinek jó részét feltehetően már nem állami költségvetésből finanszírozott kutatóközpontok, hanem az űripar igényeinek kiszolgálására létrejött vagy létrejövő magáncégek fogják kifejleszteni és legyártani, amelyek aztán hatékonyan lehetnek képesek piacképes termékeket is faragni az újdonságokból, és ezzel akár megint kiépítve egy kis előnyt az amerikai csúcstechnológiának és iparnak a világ többi része előtt.
A konkrét igények és megrendelések mellett az új Holdprogram tudósok és mérnökök egész generációját inspirálhatják nagy dolgok elérésére. Egy 2009-es kutatás szerint a Nature-ben akkoriban publikáló tudósok egy jelentős hányada az Apollo-program hatására döntött a tudományos pályafutás mellett. Hardgrove szerint az Artemis-program is hasonló hatást válthat ki.
„Szinte élő közvetítést fogunk kapni a Hold felszínéről, és az emberek valóságos helyként fognak gondolni a Holdra. Mindenképpen inspirálható lehet, és remélhetőleg nemcsak az olyanok számára, mint én, hanem olyanok számára is, akik eddig nem az űrkutatásban képzelték el a jövőjüket.”
E magasztos célok mellett pedig a háttérben egy kibontakozó hatalmi játszma is felfedezhető. A Hold iránti érdeklődés az elmúlt időszakban igencsak megélénkült, Kína három sikeres küldetésben is távvezérelt eszközöket juttatott el a Holdra, de egy indiai és egy izraeli űreszköz is megpróbált – sikertelenül – landolni az égitesten, jelenleg pedig egy dél-koreai leszállóegység is útban van a Hold felé, Kína távlati tervei között a 2030-as évekre már egy holdbázis létesítése is szerepel.
Elméletben az űr katonai és polgári célú felhasználását is nemzetközi egyezmények szabályozzák, a gyakorlatban azonban sokkal inkább az „aki kapja, marja” elv érvényesülhet.
„Aggodalommal tölthet el minket, hogy azt mondják: ’Ez a mi kizárólagos zónánk. Tűnjetek innen!’ Szóval igen, ez az egyik dolog, amit szem előtt tartunk”
- ismerte el Bill Nelson, a NASA igazgatója a kínai, Holddal kapcsolatos ambíciókat firtató kérdésre. (Az Artemis-program e vonatkozásairól Káncz Csaba is írt laptársunk, a Privátbankár oldalain, cikke itt olvasható.)
Ha sikeres is lesz az Artemis-program szombati próbája, a következő emberek csak hosszú évek múlva tehetik meg újra azt a bizonyos egyszerre kicsi és nagy lépést a Hold felszínére. Az igazi kérdés azonban az, hogy ha meg is történik az újabb holdraszállás, akkor az végre valóban új korszakot nyit-e az űr és a Naprendszer kutatásában, esetleg hasznosításában és meghódításában, ahogy azt 1969-ben mindenki várta.
(The New York Times, Wired, NPR)
Itt látható egyébként a hordozórakéta a kilövőállásban, élő egyenes adásban, visszaszámlálóval együtt:
