Úgy tűnik a Szuperliga vihara amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is ült: vége, nem lesz szakadár kupa kezdeményezés, az UEFA győzött, most majd szépen lenyugszanak a kedélyek. Kicsit módosítanak a Bajnokok Ligája rendszerén, javítanak a finanszírozásán, és minden rendben lesz.
De ez távolról sincs így. Az okok, amik miatt az egész akció elindult, továbbra sem szűntek meg.
És hosszútávon az UEFA által most bejelentett, átalakított/megemelt Bajnokok Ligája finanszírozás sem fogja megoldani őket.
No igen, az okok. Az okokról viszonylag kevés szó esett, illetve a problémára, hogy miért is akarja ez a 12 nagycsapat annyira ezt a Szuperligát, általában – vérmérséklettől, és tájékozottságtól függően – kétfajta (sematikus) válasz született. A közösségi médiákban, a szurkolói megnyilvánulásokban a leggyakoribb az volt, hogy mert a klubok milliárdos tulajdonosainak profitéhsége kielégíthetetlen. A másik meghatározó vélemény, mind a mainstream médiában, mind a blogokban, futball szakértői nyilatkozatokban a pandémia miatti hatalmas deficitekben, és a valóságtól elrugaszkodott, égbeszökő játékos fizetésekben látta a kiváltó okokat.
Nehéz lenne elvitatni ezeknek a véleményeknek az igazságtartalmát. Az európai elit futballban tényleg egyre meghatározóbban vannak jelen tulajdonosként a különféle iparmágnások, befektetési alapok, uralkodócsaládok és oligarchák, akik – a ritka kivételtől eltekintve – nem éppen szentimentális okokból vásárolták be magukat az adott klubba, hanem jókora és fenntartható profit reményében. A COVID-19 járvány miatti korlátozások hatásáról már rengeteg anyag jelent meg; valamennyi nagy klub jelentős veszteséget volt kénytelen elkönyvelni.
Ezzel pedig nemcsak a tulajdonosok remélt profitját fenyegeti veszély, de a klubok alapműködését is, aminek meghatározó költsége a játékosok fizetése, illetve az átigazolási díjak.
És valóban, ami a játékos fizetéseket illeti, azok hihetetlen növekedését jól mutatja, hogy
az angol Premier League megalakulásakor, 1992-ben, az első osztályú játékosok heti átlagkeresete 1,755 font volt, és John Barnes, a Liverpool játékosa állt a kereseti listák élén, átlépve a heti 10,000 fontos álomhatárt. 2020-ban az átlagos heti fizetés már mintegy 60,000 fontra rúgott, és a Manchester United spanyol kapusa, David De Gea lett a legjobban fizetett játékos, heti 375,000 fonttal.
Ez még akkor is elképesztő ugrás, ha figyelembe vesszük, hogy ugyanez alatt az idő alatt például a londoni ingatlanárak mintegy ötszörösükre emelkedtek. Ebbe belegondolva, talán nem is olyan érthetetlen az ESL alapítók – visszanézve meglehetősen kétségbeesett – kísérlete a bevételeik növelésére.
De mindezek valójában nem okok, hanem tünetek. Valami olyan folyamatnak a tünetei, ami nem csak a foci világában jelent meg, hanem az egész életünket átformálja, és meghatározza: a globalizációé. Az európai foci problémája pontosan ugyanaz: a lokális és globális világ összeegyeztethetetlensége.
Amikor a Real Madrid 1956 június 13-án megnyerte a legelső Európa Kupát (a Bajnokok Ligája elődjét), az argentin Alfredo Di Stefano volt az egyetlen nem spanyol a csapatban. Az ellenfél, a Stade de Reims soraiban pedig csak francia játékosok voltak. 2018 május 26-án, legutóbbi BL döntője során a Real-ban mindössze 3 spanyol focista volt a kezdő tizenegyben, és az ellenfélnél, a Liverpoolnál is csupán ugyanennyi angol játékos kapott helyet. A többiek a világ legkülönbözőbb országaiból származó sztárok voltak.
„Akkoriban nem voltak sem szponzorok, sem hirdetések a mezeken, sem tv közvetítési jogok” mondta egy 2005-ös interjúban Di Stefano az Európa Kupa indulásának időszakáról. „Rengeteg bemutató meccset játszottunk, hogy pénzt keressünk, és nem volt saját autónk, mert Bernabeau (a Real akkori elnöke) túl hivalkodónak tartotta.” (Di Stefano végül is 1960-ban, miután a Real Madriddal ötször egymás után EK győztes lett, kapott engedélyt, hogy vegyen egy kisautót.)
Azonban ahogy a technika és főleg a telekommunikációs technológia fejlődésével egyre több ember követhette figyelemmel a legsikeresebb európai klubcsapatokat, a szurkolók kedvenceiből nemzetközi sztárok lettek, a helyi klubokból pedig előbb európai, majd globális brandek. És mint ilyenek, egyre fontosabbá váltak üzleti szempontból is. Az idegenlégiósok egy ideig ugyan ritka érdekességnek számítottak, és először csak egy-egy nagyobb csapatban fordultak elő, de később egyre megszokottabbá váltak, habár a törvényi korlátozások miatt maximum három külföldi játékos léphetett egyszerre egy csapatban a pályára. Az Európai Unióban a Bosman szabály révén óriási változás jött, ennek a hatása nemcsak az volt, hogy megszűnt a külföldi (EU-s útlevéllel rendelkező) játékosok számának korlátja, hanem – mivel lehetővé tette, hogy a játékosok a szerződésük lejártával ingyen máshova szerződjenek – jelentősen hozzájárul a sztárjátékosok bérének folyamatos emelkedéséhez is azzal, hogy időben, bőven a szerződés lejárta előtt be kell biztosítani a játékos szolgálatait – általában egy új szerződéssel, és magasabb fizetéssel. Így kellett a kluboknak egyre nagyobb és nagyobb fizetést ajánlaniuk a sztároknak, ami magával húzta nemcsak a csapat, hanem egy idő után az adott liga fizetési szintjét is.
A globalizáció egyik alapvető hatása a pénz és tehetség koncentrációja, ami aztán egyenesen, és elkerülhetetlenül vezet az elitizmushoz. Ez a jelenség egyetemes, nem korlátozódik a focira, de még csak a sportra sem. A világ vezető énekesei és karmesterei – függetlenül a nemzetiségüktől – mind a leghíresebb néhány opera valamelyikébe igyekeznek szerződni. (A new yorki MET-be, a milánói Scala-ba, a londoni Covent Gardenbe, stb.) A legjobb képzést nyújtó felsőoktatási intézmények nemzetközi rangsorában is minden évben ugyanazok az egyetemek szerepelnek az első 10 között, de még a top 100 közé emelkedni is hihetetlenül sok munkába – és ami még fontosabb – rengeteg pénzébe kerülne egy átlagos iskolának.
Hogy miért pont ez a néhány európai focicsapat vált nemzetközi szuperbranddé, miért nekik lettek az egész világra kiterjedő, soktíz, vagy sokszáz milliós szurkolóbázisuk, azt sokáig lehetne elemezni, de a szakmai kiválóság mellett minden esetben komoly szerep jutott a megfelelő üzleti stratégiáknak – illetve a két terület megfelelő szinergiájának. Ez leginkább a már említett erőforrás koncentrációt jelentette: minél több sztár van egy adott csapatban – és minél több országból –, annál nagyobb közönség lelkes figyelmére számíthatnak, és annál érdekesebbek az üzleti világ számára, legyen az tőkebefektetés, vagy reklámköltés. Ez jól láthatóan egy emelkedő spirális folyamat: így híztak százmillióssá ezeknek a csapatoknak a szurkolóbázisai, és növekedtek csillagászati magasságokba a játékos fizetések, valamint az átigazolási díjak – és persze velük együtt a tévés jogok és szponzori bevételek is.
Ehhez a folyamathoz azonban elengedhetetlen volt még valami: a tévés technológia döbbenetes fejlődése. Amíg a mérkőzéseken csak 1-2 szemcsés képű tévékamera követte az eseményeket, az otthoni élmény összehasonlíthatatlan volt a helyszínivel, ráadásul ez a rossz minőségű kép is csak a világ bizonyos részeire jutott el. A legelső, 1993-as, Bajnokok Ligája döntőjén 4 kamera segítségével figyelhették a nézők, ahogy a Marseille megveri az AC Milan-t. A 2020-as döntőn 31 nagyfelbontású (4K), nagysebességű, drónokra szerelt, és szuper-lassítású kamera varázsolta a meccset követő majd’ 400 millió nézőt a helyszínre.
Ezek a közvetítések már nem csupán focimeccsek, hanem személyes drámák is, a sztárjátékosok örömtől, vagy fájdalomtól eltorzult arcát, és mozgás közben repülő izzadságcseppjeit követő premier planokkal, és különböző nézőpontú lassításokkal, amik teljesen más, de a helyszínivel összehasonlítható minőségű élményt adnak a szurkolóknak.
Így történhet meg, hogy a korábban egyszerű kérdés, most komoly fejtörést okoz: kik ezeknek a csapatoknak a szurkolói?
Az a pártízezer ember, aki hétről-hétre megtölti a stadionokat, vagy azok a tíz-, esetleg százmilliók, akik ugyanabban az időben leülnek a tévéjük, vagy számítógépük elé, hogy ott izgulják végig a showműsort?
Mert az elit fociból – akár tetszik, akár nem – show lett. Odakerült a profi boksz, a baseball, a grand slam tenisz, és az amerikai futball mellé, a valóságshowk, a hollywoodi blockbusterek, és a tévés szuper-sorozatok világába. És ugyanúgy, ahogy teniszben mindenki Federer – Nadal meccset akar, ezeket a nézőket csak a kiemelkedő mérkőzések érdeklik. (Federer és Nadal 2017-es Australian Open döntőjének nézettsége 80 százalékkal volt magasabb az USA-ban, mint az előző évi Djokovics-Murray meccsé; pedig ők sem kis nevek.)
A közösségi médiák szurkolói oldalain a kommentelő törzsszurkolók persze könnyedén elintézik ezt a kérdést lenézően „plastic fan”-eknek, azaz műanyag szurkolóknak nevezve ezeket a messziről figyelő (tévé)nézőket. A törzsdrukkereknek ez az életük, és személyes szinten sokkal, de sokkal többet költenek kedvenc csapatukra, mint a távolból szurkolók.
De a klubok menedzsmentje, és tulajdonosai számára ez már nem ilyen egyszerű kérdés. Mert ezek a „műanyag szurkolók” azok, akik miatt a közvetítési jogokat dollármilliárdokért lehet eladni, akik miatt a szponzorok százmilliókat fizetnek, és akiktől nagyságrendekkel több pénzt könyvelhetnek el az ajándék és mez értékesítésből.
Ha mindig elit mérkőzések lennének, akkor az ő számuk még tovább emelkedne, és a közvetítési jogokért még a mostaninál is csillagászatibb összegeket lehetne elkérni. Az bizonyos, hogy a globalizációt, és annak indukált folyamatait sem megállítani, sem visszafordítani nem lehet.
A BRICK országok sokmilliárdnyi lakosának gazdasági erősödésével a műanyag nézők száma, és így gazdasági jelentősége, befolyása egyre nagyobb lesz, míg a helyi szurkolók érdemben nem lesznek többen, mint most.
A megállíthatatlan technológiai fejlődés is egyre valóságosabbá teszi majd az élményt. (360 fokos és 8K kamerák, VR technológia). Ugyanakkor miért lenne a helyi szurkolók ellenére, hogy a mostaninál gyakrabban láthatnak vendégül más sztárcsapatokat? Vagyis, ha a mostaninál jóval több, vagy kizárólag ilyen mérkőzést játszanának, akkor jobban kiszolgálnák a nagyobb tömegű, tévés szurkolótábort (még ha azok műanyagok is), amivel biztosíthatnák az üzleti érdekeiket, és fenntartható maradna az üzleti modell. Egyszerű, nem? Ehhez csak kell egy olyan formátum, ami garantálja, hogy ezek a klubok mindig ilyen meccseket vívjanak, azaz csak egymás ellen játsszanak. Íme, készen is van a Szuperliga.
Akkor mégis, mi volt a baj?
Az, hogy a sportnak, és benne a világ legnépszerűbb sportjának megvannak a maga sajátosságai. Ahhoz, hogy egy elit egyetem létrejöjjön, nem szükséges sokszáz kisebb egyetem létezése, és egy operaénekes felemelkedéséhez sem kell számtalan kis operaház. A futball esetében azonban elengedhetetlen az alacsonyabb játékosztályokkal való kapcsolat, és legalább annyira elengedhetetlen a versengés is. A futball dráma nem jön létre – sem a helyszínen, sem a képernyőn – ha a meccsnek nincs valódi tétje, és ha hiányzik belőle a kiszámíthatatlan elem. Ha nincs Leicester City faktor, hogy az 1:5000-hez adott esély is bejöhet, ha nem lehetnek Cinderella történetek.
És honnan jönnének az új sztárok (akár játékosok, akár edzők), ha nincs biztosítva a rögös, de járható út valamelyik kis ország akadémiájáról a legnagyobb csapatok kezdő tizenegyébe? De üzletileg is komoly hiba lenne egy ilyen zárt buborékba tenni az elitet, hiszen ez megakadályozná az iparág egyik lényeges növekedési lehetőségét, az újabb tőkebeáramlást. Nem lehetne több Manchester City, vagy PSG történet, pedig paradox módon, több elit csapat – hosszútávon – nagyobb bevételt jelentene a mostaniaknak is.
A tervezett ESL hibája az volt, hogy teljesen félresöpörte ezeket az értékeket, amivel azt mutatta, hogy nem érti sem az európai futball, sem pedig a világ működését és problémáit, és nem is érdeklik azok. Ebben a formában tényleg jogos volt a vád, hogy ez csupán néhány üzletember kísérlete arra, hogy megoldja a cége pénzügyi nehézségeit. Ugyanakkor, a védelmükben arról sem szabad elfeledkezni, hogy ez a probléma nagyjából a Real Madrid galaktikusai óta nyilvánvaló volt, és az UEFA azóta képtelen volt bármilyen érdemi megoldást kitalálni.
Pedig talán lehetne.
Figyelembe véve az Európai Unió alapvető törekvéseit a folyamatos integrációra, talán nem ördögtől való elképzelni egy páneurópai szintre emelt nemzeti liga struktúrát.
Hiszen a Szuperliga rendben lenne, ha ki lenne találva alatta a másod-, és harmadosztály szerkezete és finanszírozása – no meg persze a feljutás és kiesés rendszere. Miért lenne az akár a helyi Barcelona szurkolók ellenére, ha ezentúl a hétvégi meccseken csapatuk nem a Huesca-val, vagy a Levante-val, hanem a Chelsea-vel, meg a PSG-vel játszana? A javasolt 15 klub mellé bekerülne még az a bizonyos 5 másik nagycsapat, és ugyanúgy, mint most normál, bajnoki rendszerben menne az idény.
A Szuperliga (SzL) mellett, vagyis inkább alatt, lehetne egy szintén 20 csapatos másodosztály. Nem véletlen, hogy eddig is volt Európa Liga: igen sok olyan klub van, akik szurkolóik, és szponzor bázisuk alapján majdnem az elit kategóriába tartoznak – és akik minden bizonnyal oda szeretnének kerülni. (Ennek az osztálynak hagyjuk is meg egyelőre az Európa Liga, EL elnevezést.)
A rendszerből még ide is nagyon sok pénz kerülne, viszont komolyabb bevételeket is tudna generálni: biztos vagyok benne, hogy sokkal többen mennének ki mondjuk egy Sevilla – AS Roma, mint egy Sevilla – Alavés meccsre, és többen néznék a közvetítéseket is. (Szerintem mindkét országban, mert az olaszoknak sem annyira izgalmas már egy Roma – Crotone meccs.) Az EL győztese automatikusan, a 2.-3. helyezett play-off meccsek után juthat fel az SzL-ba, ahonnan a kiesés ugyanígy menne: a 20. helyezett automatikusan, a 19-18. helyezettek pedig a play-off mérkőzések alapján kerülhetne át az El-be.
Az EU tagországainak, és a tetszőlegesen meghívott országoknak (pl. Svájc, vagy Oroszország) a nemzeti bajnokságából vagy csak a győztesek, vagy az első 2-3 helyezett egy európai kupában küzdenének, és a legjobb négy az EL utolsó 4 helyezettjével megint csak play-off rendszerben vívhatja ki a bejutást az EL-be. (Ez persze egyfajta rugalmasságot igényelne a nemzeti bajnokságoktól, hiszen előfordulhatna, hogy egy ország előző évi mindhárom dobogósa feljut az EL-be, azaz a következő szezonban már nem a hazai bajnokságban szerepel.)
Ugyanakkor, hogy a tradicionális európai értékek is épek maradjanak, lehetne egy Liga-kupa jellegű európai kupa, ahova – hasonlóan a nemzeti kupákhoz – bármilyen első osztályú focicsapat nevezhetne (ha megfelelőek a körülményeik, és van anyagi fedezetük az utazásokra), de az EL és SzL csapatok csak a későbbi körökben kapcsolódnának be. Így megmaradna a lehetőség a Dávid és Góliát sztorikra is.
Egy ilyen rendszer, amellett, hogy úgy oldaná meg az elit klubok problémáját, hogy közben megmarad az európai piramis modell minden előnye és szépsége, egyben megszűntetné az olyan anomáliákat is, mint amilyen például a Bundesliga kérdése, ahol az elmúlt 20 évben tizennégyszer a Bayern München volt a bajnok. És miközben megtestesítené az egyesült Európa eszméjét, ügyesen megtartaná a tradicionális nemzeti érzületeket is, hiszen szurkolhatnánk a Szuperligában, vagy az Európa Ligában küzdő valamelyik hazai csapatnak is.
Európa a politikai életben elindult a maga módján – vigyázva történelmi értékeire, de felismerve az új megoldás előnyeit, és a hagyományos, széttagozódott működés hátrányait – az integráció irányába. Talán a klub futballról is érdemes lenne összeurópai szinten gondolkodni, és megvizsgálni az üzletileg rendkívül sikeres amerikai modell zárt rendszer és draft nélküli, európai verziójának a lehetőségét.
források: transfermarkt.co.uk, football-stadiums.co.uk, tennis.com, statista.com, sportf.com, theguardian.com, besoccer.com, sportspromedia.com, mfor.hu, 888sport.com, planetfottball.com, wikipedia.com
