Életre kelt a futballjeti, két nappal később el is halálozott (vagy csak hibernálta magát). A szurkolók és véleményvezérek ellenállással és utálkozva fogadták a Szuperligát, de ettől függetlenül az európai futballt továbbra is szétfeszítik az ellentmondások, és sok múlik azon, valaki össze tudja-e egyeztetni a szuperklubok gazdasági érdekeit a többi klub és a futballközeg más szereplőinek (játékosok és edzők, szurkolók) érdekeivel. Az elképzelés nem az ördögtől való, de a hamvába holt akció még puccskísérletnek is pokoli gyenge volt. Azóta mindenki fennen hirdeti, hogy megmentette a futballt, de olybá tűnik, a sok megmentő inkább csak tovább mérgezte a levegőt.
Megmentők és képmutatók
A Szuperliga „arca”, a Real Madrid elnöki székéből nyilatkozó Florentino Pérez amondó volt, tervük a futball megmentését szolgálta. Amúgy Pérez állt elő az egész kínos ügy egyik őszinte mondatával is, amikor azt mondta, rendben, az UEFA 2024-re megreformálja a Bajnokok Ligáját, csak addigra a Realhoz hasonló csapatoknak már mindegy lesz.
„2024-re halottak leszünk” – jelentette ki.
A futball megmentőinek szerepében lépett fel a Szuperliga terve ellen kirohanó, szankciókkal fenyegetőző Európai Labdarúgó-szövetség (UEFA); az elit küzdelemsorozata meg nem hívott klubok képviselői egyre-másra adták az interjúkat arról, hogy a futball halálát hozná el a terv; ugyanígy tett egy sor megmondóember és szakértő, s persze maguk a szurkolók is. A szankciók megszellőztetésének és a szurkolói-edzői-szakkommentátori közeg heves kritikáinak valóban lehetett szerepe a visszalépő klubok megrendítésében, ám ezeket a kirohanásokat valószínűleg nem csak a futballromantika elvesztése feletti őszinte aggodalom váltotta ki.
Hiszen itt az az UEFA lép fel „futballmegmentő” képében, amely éppen a saját Bajnokok Ligája-reformját jelentette be – és amely korábban nagy port felvert korrupciós ügyekbe keveredett bele a FIFA-val együtt. Azok a megmondóemberek keltek ki a leghevesebben, akik állásban vannak egy-egy meghatározó televíziós csatornánál, amelyeket közvetlenül is fenyegethet egy új küzdelemsorozat, ha a Szuperliga közvetítési jogai máshol landolnak. Olyan játékosok beszélnek a futball romantikájáról; arról, hogy a „kiscsapatok” mennyire hozzájárulnak a játék nagyszerűségéhez, akik maguk is egy, a nagyokat minden lehetséges módon előnyben részesítő labdarúgóvilág részesei.
David Beckham sorai jól jellemzik az önellentmondásokat:
„Szeretem a futballt, az életem, amióta az eszemet tudom. Kisgyerekként és szurkolóként szerettem meg, s szeretem most is. Mint játékos és most mint tulajdonos tisztában vagyok azzal, hogy a sportunk semmi a szurkolók nélkül. A futball mindenkié, erre van szükség. Fair futballra van szükségünk, meritokratikus alapú küzdelemsorozatokra. Ha nem óvjuk ezeket az értékeket, a játék maga kerül veszélybe”.
Beckham európai karrierje során szinte mindvégig szuperklubok játékosa volt, vezetőként az észak-amerikai profiligában (MLS) szereplő Inter Miami tulajdonosa, tehát főnöke egy zárt, amerikai franchise-rendszerű bajnokságban szereplő csapatnak. Olyan típusú liga ez – annak minden előnyével és hátrányával együtt –, amilyen a Szuperliga lehetett volna Európában. Ugyanakkor társtulajdonosa egykori manchesteri játékostársaival az angol negyedosztályú Salford Citynek, tehát „alulnézeti” perspektívája is van.
Mindenki képmutató lenne? Nem feltétlenül – inkább csak arra világítanak rá ezek a kettősségek, hogy mennyire komplex a futball világa és a populáris szólamok mögött milyen ellentmondások húzódhatnak meg. Vajon teljesen őszinte-e Gary Neville kirohanása, amikor „a futball elleni gyilkossági kísérletről” beszél, mikor közben játékosként ő is egy átalakuló, az elitnek egyre inkább kedvező közegben szerzett hírnevet? Pályafutása során végig egy gigász (Manchester United) játékosa volt és mostanság a Premier League-et világmárkasághoz segítő, a futball üzletté válásában kulcsszerepet játszó Sky Sports szakkommentátoraként dolgozik. Azé a Sky Sportsé, amelyet – többek között – gyakran pont kapzsiságáért kritizálnak. Őszinte-e a Szuperliga-tervből kihagyott Everton remekül megírt közleménye, mely izzik a labdarúgás féltésétől és a felháborodástól? Ugyanazé az Evertoné, amely 1985-ben benne volt egy szakadár liga előkészítésében és 1990-ben alaptagja volt a szintén szakadár angol topkluboknak, melyek megalakították a Premier League-t. Az akkori ok? Ugyanaz, ami most a Szuperliga bejelentéséhez vezetett: jobb televíziós szerződések és több pénz reménye, az elitnek jobban megfelelő elosztással és több kontrollal.
A Szuperligát létrehozni kívánó csapatok a saját kezükbe akarták venni a pénzek feletti diszponálást. Az UEFA meg akarja tartani azt. A „kicsik” az elit közelébe kerülés esélyét szeretnék továbbra is megragadni, a drukkerek nem akarják elveszteni a hagyományos futballvilágot és annak bejáratott rendszereit. Ennek a sokfelé húzó futballközösségnek kellene közös nevezőt találnia.
Bizalom nélkül ez nehéz lesz.
Arcvesztés és bizalomvesztés
A dugába dőlt futballpuccs-kísérlet már „áldozatokat követelt”: a Juventus-főnök Andrea Agnelli az Európai Klubszövetség (ECA) elnöki posztját és az UEFA-ban betöltött posztját vesztette el, 2021 végén távozik a Manchester United vezetőségéből Ed Woodward, és alighanem mennek még mások is. Erős a nyomás a szakadárok vezetőin, hogy távozzanak a futballból, mert „árulásukkal” elérték azt, hogy nem tekintik őket többé tárgyalópartnernek. A bedőlt Szuperliga-projektben részt vevő klubvezetők eljátszhatták „kollégáik” és a nemzeti, valamint nemzetközi szervezetek bizalmát, azt kockáztatják, hogy persona non gratává váljanak.
„A bizalmunk teljességgel oda. Sosem felejtjük el, hogy megpróbálták ezt meghúzni. Most pedig rohangálnak mindenkihez és azt mesélik, semmi közük nem volt a tervhez. Elképesztő” – idézi a Sky Sports az egyik Premier League-csapat ügyvezetőjét a „bűnbánó szuperligások” vezetőinek viselkedéséről.
Közgazdasági képtelenségtől a BL-ig
Az európai kupasorozatok az 1950-es, 1960-as években alakultak ki, átformálásukat jelentősen befolyásolták a piaci erők. A nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján egyre többen lettek a változtatásokat követelő, jobban menedzselt küzdelemsorozatot akaró klubok. Mint Silvio Berlusconi, az AC Milan akkori elnöke rámutatott, „közgazdasági képtelenség”, hogy a BEK hagyományos lebonyolításában Európa szupercsapatai már a legjobb 16 között szembekerülhettek egymással (ez történt 1989-ben a Milannal és a Real Madriddal).
Az 1991–1992-es idényben az UEFA létrehozta a Bajnokok Ligáját, mely a csoportkörbe jutóknak sokkal több pénzt, a futballnak egy remekül eladható brandet hozott. Az első számú küzdelemsorozat azonban problémákkal küzd: csökken a nézettsége (a mezőny „szétszakadása” miatt a csoportkör gyakran unalomba fullad), a topklubok pedig minden, nekik tett kedvezmény ellenére is elégedetlenek a pénz elosztásával, no meg azzal, hogy azt az UEFA irányítja. Az európai szövetség 2024–2025-től indítja útjára a megreformált BL-t, hacsak addig nem történik valami nagyobb változás.
Elveszhetett a bizalom játékosok és klubvezetők, szakmai vezetők és klubvezetők között. A játékosok és szakmai vezetők kapták ugyanis a médiakérdések sorát egy olyan projekttel kapcsolatban, amelyről annak bejelentéséig nem is tudtak – a kluboknál dolgozó szakmai vezetők, edzők, stábtagok és játékosok saját bevallásuk szerint a sötétben tapogatóztak. Sokatmondó, hogy Paolo Maldini, az AC Milan klubikonja és technikai igazgatója állítása szerint semmit sem tudott a Szuperligáról és arról, hogy csapata ahhoz csatlakozni kíván, amíg azt be nem jelentették. Magyarul egy magas szintű sportszakmai döntéshozót is kihagyott a Milan vezetősége az egyeztetésből… A nyilatkozó játékosok döntő többsége igen negatív véleménnyel volt a tervezett elit küzdelemsorozatról. A szereplők feje fölött meghozott döntés egy másik fajta bizalomvesztéshez vezethet: a futballisták és az edzők úgy érezhették, hogy egyszerű eszközöknek tekintették őket, akiket egyeztetésre sem kell méltatni. És bár lehet, hogy a szigorú vállalati logika szerint nem is kellett volna, de a futball nem mindig a racionalitás terepe…
A klubvezetőségek és szurkolók közötti törésvonal is tovább mélyült, és már eddig is elég mély volt. A drukkerek – különösen a szervezett szurkolócsoportok – egyfajta „végső árulásként” élték meg a tervet. Tiltakozásuk és undoruk kirobbanóan őszinte volt, s a tiltakozások a visszatáncolást követően sem csitultak el Angliában. A drukkerek rendre felemelik a szavukat az emelkedő szurkolói költségek miatt és azért, mert úgy érzik, a klubok „fejőstehénnek” nézik őket, a Szuperliga ötlete csak ráerősített erre a panaszokra. Persze, ahogy a BBC írta, forrásaik szerint a Szuperliga előkészítői „legacy fans”, azaz „hagyományos drukkerek” néven utaltak rájuk, szemben a megnyerni kívántakkal, „a jövő drukkereivel”. Ahogy Kieran Devlin, a The Athletic újságírója megjegyezte: ez a két szó megmutatott mindent, ami gond a klubtulajdonosokkal.
És elveszett még egyfajta bizalom, ha volt egyáltalán: a klubvezetők kompetenciájába vetett. A világ legnagyobb futballklubjairól, legnagyobb hatalmú klubfőnökeiről van szó, akik (kétségbeesésükben?) egy amatőr elszakadási kísérletet hajtottak végre. Még a tizenöt „alaptagot” sem tudtuk meg, nem hogy miként lehet bekerülni az „elitklubba” további öt csapatnak vagy miként csorog le a beígért pénz a futballpiramison. Egy ilyen felsülés – és elsősorban Florentino Pérez nyilatkozatai – után nehéz komolyan venni a vezetőket és ígéreteiket.
A keménykedésnek nincs vége
Az egyik legnagyobb kérdés, hogy a beígért szankciókat az UEFA, a FIFA vagy a nemzeti labdarúgó-szövetségek és ligák miként tudták volna (illetve tudják) végrehajtani. A szakadárok játékosainak eltiltása a válogatott küzdelemsorozatoktól jogi problémák sorozatát vonhatta volna maga után. A „lázadók” kitiltása saját, hazai küzdelemsorozataikból önkárosító lépés lenne, hiszen a bajnokságok saját közvetítési jogaik, szponzori szerződéseik értékét csökkentenék a legnagyobb klubok kizárásával. Ha a „puccsisták” szankció nélkül szabadulnak, akkor a különböző szervezetek válnak nevetségessé és veszítenek tekintélyükből.
Az angol „szuperligások” meggyőzésében szerepe lehetett annak, hogy a Premier League-nek elméletileg joga lett volna szankcionálni azokat a klubokat, amelyek nem az FA (angol szövetség) vagy az UEFA és a FIFA által elismert küzdelemsorozatokba neveznek. Az Olasz Labdarúgó-szövetség azzal fenyegette meg a szuperligás kilépését hivatalosan még nem megerősítő Juventus, AC Milan kettőst, hogy ha június 21-ig fenntartják álláspontjukat, elvesztik klublicencüket egy új szabályozás következményeképpen. Azt egyelőre megtippelni is képtelenség, a politikai élet szereplői mennyire tehetnek keresztbe egy szakadár ligának. A Szuperliga-ellenes szólamokkal könnyű népszerűségi pontokat szerezni, Boris Johnson brit miniszterelnök egyből „rá is repült” az ügyre és szurkolóközpontú futballvizsgálat indul. Ez áttekintené a klubok gazdálkodását, a futballpiramis monetáris folyamatait és problémáit, illetve a labdarúgás teljes ökoszisztémáját. A The Times szerint Johnson politikai nyomást is gyakorolt a Manchester City arab emírségekbeli tulajdonosi körére; különmegbízottja, Lord Udny-Lister útján jelezve, hogy a Szuperligához csatlakozás negatív hatással lehet az Egyesült Arab Emírségek–Egyesült Királyság kapcsolatokra. A kormányfő otthon is „keménykedett”, törvényhozói eszközök bevetését sem tartotta kizártnak a renitensek ellen.
Megoldás a láthatáron sincs
Az európai futballtörténet egyik legkaotikusabb hete után semmivel sem lettünk okosabbak. A Szuperliga hamvába holt, de bármikor fellobbanthatja a „lázadás tüzét”.
A Bajnokok Ligája 2024-től esedékes reformja semmiben sem oldja meg a hatalmas adósságállományt maguk előtt görgető, gigantikus játékosfizetésekkel terhelt topklubok problémáját. Illúzió lenne arra várni, hogy a labdarúgás legnagyobb követőtáború, legnagyobb bevételt generáló klubjai szerényebbre húzzák magukat és elkezdenek óvatosan, fenntarthatóan gazdálkodni – legalábbis addig nem, míg van más választási lehetőségük, például a nekik előnyösebb pénzelosztás kikényszerítése.
A labdarúgóvilág a hirtelen megrázkódtatás után viszonylagos nyugalomba állt vissza, ám bármikor számíthatunk az újabb felfordulásra, főleg, hogy a világjárvány lyukakat ütött a klubok költségvetésén. Prominens edzők (Jürgen Klopp, Thomas Tuchel) már most szót emeltek a BL-reformmal járó meccsterhelés-növekedés ellen, az UEFA meg rámutatott, ha több pénz kell, ahhoz a több meccsen át vezet az út, pont. Még egy feloldandó ellentét.
Szakadékba bámulnak
A Szuperliga tizenkét „alapítója” – a spanyol Real Madrid, Barcelona és Atlético Madrid, az angol Manchester United, Manchester City, Liverpool, Arsenal, Chelsea és Tottenham, valamint az olasz Juventus, Internazionale és AC Milan – közül már csak a Real Madrid, Barcelona, AC Milan, Juventus négyes nem hátrált teljesen ki a projektből. A Liverpool a héten tette közzé 2019–2020-as mérlegét (adózás előtt 46 millió fontos veszteség); a Szuperligában érdekelt klubok közül szinte mindegyik el van adósodva és jelentős veszteséget könyvelt el 2019–2020-ban. Játékoseladások nélkül még súlyosabbak lennének a veszteségek, márpedig a koronavírus-járvány egyik következménye az lehet, hogy óvatosabban adnak-vesznek a klubok a játékospiacon.
A dél-európai topklubok rosszabb helyzetben vannak az angoloknál, nem véletlen, hogy páran közülük még kitartanak az elképzelés mellett. A televíziós jogok piacán megállt a növekedés, a szurkolók hozta bevételek visszaestek a járvány miatt, a folyamatos növekedésre építő szuperklubok pénzügyi szakadékba bámulnak. A Real Madrid elnöke, Florentino Pérez szerint csak úgy nem lehet visszatáncolni a kluboknak a projekttől, szerződésük köti őket. Mindenesetre a pénzügyi hátteret 3.5 milliárd eurós kölcsönnel biztosítani szándékozó JP Morgan Chase a szélsőséges reakciókat meglátva csendesen, egy bocsánatkéréssel kifarolt a Szuperliga mögül. „Rosszul mértük fel a futballközösség reakcióját és azt, hogy egy ilyen liga megalakítása hogyan érintené őket. Tanulunk ebből” – írta közleményében az amerikai pénzintézet.
Nem tudjuk, mivel lehetne a szurkolókat egy radikális, a futballtradíciók ellen menő változtatás mellé állítani, és kérdéses, egyáltalán számít-e szurkoló, játékos vagy edző ebben a játékban. Vagy egyvalami számít: a kincsesláda, amelynek kulcsát minden szereplő meg akarja szerezni, közben a futball megmentőjeként tetszelegve.
A kincsesláda kulcsa egyelőre maradt az UEFA-nál, a bizalom elveszett, a futballközeg mérgezőbbnek tűnik, mint bármikor korábban.
Nehéz lenne azt mondani, hogy minden jól alakul.
