Az elemzői közösséget árnyalatnyi meglepetésként érte a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) által mért fogyasztóiár-index, amely szerint 2026 augusztusában a fogyasztói árak a tavaly augusztusit 1,3 százalékkal haladták meg. Ez csekély emelkedés a júliusban mért 1,2 százalékos indexhez képest. Havi bázison, vagyis augusztusban júliushoz mérve a teljes fogyasztói kosár és a maginflációs kosár egyaránt 0,2 százalékkal drágult – ez sem néz ki rosszul.
A 2 százalékos maginflációs mutató a monetáris politikának különösen érdekes, mert nincsenek benne az aktuális időjárástól függően gyorsan változó élelmiszerek, a kormánypolitika által mozgatott hatósági árak, így elég jó képet ad a gazdaság belső egyensúlyi viszonyairól. Az pedig, hogy a sajtó számára legfontosabb mutató, a fogyasztóiár-index egy számjegyű és egyessel kezdődik, nehezen megszokhatóan jó hír. Nem is volt annyira régen, 2023 tavaszán, hogy 25 százalék feletti éves visszatekintő fogyasztóiár-indexeket láthattunk – azzal egyben EU-rekorder lett Magyarország.
Viszont mégis magyarázatot igényel, hogy miként lehet ennyire visszafogott a magyar árszintemelkedés, ha az EU inflációs átlaga 3 százalék, és az elemzők további emelkedését valószínűsítik, okkal. Az iráni helyzet nem ígér sok jót, a nyersolajárak után a földgáz ára is rég látott magasságokba szökik. Az energiadrágulás már eddig is kezdett átkerülni a termelői árakba, főként az energiaigényes ágazatokban. Hozzájött most a gyötrő hőség, amelytől megfordul a mezőgazdasági cikkek korábbi áresési szakasza. Ezeket összetéve, és számolva a bérköltségek emelkedésével, nem meglepő, hogy olyan áremelkedéssel kalkulálnak az elemzők, amely jóval meghaladja az Európai Központi Bank két százalékos inflációs célját.
És nálunk? Az említett áremelő tényezők még inkább hatnak Magyarországra. Energiakitettségünk eleve nagyobb az uniós átlagnál. A paksi atomerőmű nyári termeléscsökkentése miatt többet kellett importálni, mégpedig a legdrágább időszakokban, az ilyennek pedig logikusan meg kell jelennie az árakban. Az aszály különösen erősen érintette a magyar mezőgazdaságot. Ezen tényezők felfelé nyomják az árszintet egy idő múlva. Ami most, az április 12-i fordulat után mégis sikerrel fogta le az áremelkedést a cikkek széles körében, az importáruknál, az a forint hirtelen visszaerősödése.
További friss árfolyamokat itt találhat, laptársunk, a szintén a Klasszis Médiához tartozó Privátbankár elemzéseit pedig a témában itt olvashatja.
A magyar helyzet különös, és mint ilyen, átmeneti. Sajátosságaink megmutatkoznak a mostani árindexet formáló összetevőkön. Mert hogyan is állt elő az egy év alatti mindössze 1,3 százalékos átlagos árszint-emelkedés? Míg egy év alatt a szolgáltatások 5,0 százalékkal, azaz nagyon is erőteljesen drágultak, valamint a szeszes ital és dohány is többe került, addig lenyomta az árindexet az élelmiszer, mint nagy termékcsoport: ebben az árak 1,4 százalékkal csökkentek – noha ezt kevesen hiszik el az utcán megkérdezettek.
Van még egy negatív előjelű, azaz deflációs tételcsoport: a KSH módszertana szerint a háztartási energiáért 4,3, ezen belül a vezetékes gázért 10,9 százalékkal kevesebbet kellett fizetni most augusztusban, mint tavaly ilyenkor. Ez a közlés azért figyelemre méltó, mert a „rezsicsökkentés” nevű hatósági árszabályozás változatlanul érvényben van. Itt tehát igazából nem árcsökkentés következett be, hanem a lakossági fogyasztás mérséklődött, amit dezinflációnak jelez a statisztikai rendszer.
Ahol viszont ténylegesen mérsékelt maradt az árnövekedés, az a tartós fogyasztási cikkek csoportja. Ez jelentős tétel az emberek fogyasztási kosarában: az éves emelkedés csupán másfél százalék volt, azaz alig tett hozzá a dráguláshoz, sőt ahogy az addig devalválódó forint jelentősen erőre kapott a 2026-os választás másnapján, az utóbbi néhány hónapban érezhető módon megfogta az inflációs nyomást.
Csakhogy. Akár a mostani maginflációs mutatót vesszük a maga 2 százalékos értékével, akár különösen a fogyasztóiár-indexet, adataink túl elegáns helyet biztosítanak nekünk az EU-ban. Az előzményeink, az uniós árszint-emelkedést rendszeresen és jelentősen meghaladó itteni pénzromlás hosszú időszaka olyan múlt, amely nem indokolja a mostani pozíciónkat. Ha pedig a tavaszi forinterősödést vesszük, amely miatt most valóban egészen másként néznek ki az inflációs folyamatok, akkor külön ki kell tárgyalnunk annak okait, de rögtön kimondhatjuk: az „erős forint” tavaszi szakasza nem vetíthető ki a továbbiakra minden további nélkül.
Mert mitől is és mihez képest erős a forintárfolyam?
A 2026. áprilisi fordulat előtti időszak állapotához, a kormányváltást megelőző idők gyengülő trendjeihez mérve valóban nagyot revalválódott a forint az euróhoz, dollárhoz képest. A választás kimenetele miatti megkönnyebbedés hatására erős korrekció ment végbe az árfolyamban, a magyar állampapírok iránti kereskedelemben. A direkt politikai okokon túl a piacra erősen kihatott az eurózónába való belépés megfogható közelsége, az új kormány egyértelmű szándék-kinyilvánításai nyomán.
Itt azonban delikát helyzet áll elő. A piacoktól kapott megelőlegezett bizalmat meg kell tartani. Ahhoz legfőképpen rendbe kell tenni a költségvetést. Az idei deficit, ha mégsem kellene felhasználni a havária-alapot, és a gazdaság a remélt módon növekszik, elérve a két százalékos tempót, 7 százalék körüli lesz – mindenképpen elfogadhatatlanul nagy. Mint adottságot, tudomásul vették a piaci szereplők, a hitelminősítők, de akkor is, sőt éppen a rendkívül nagy mérték miatt, erőteljes hiánycsökkentést várnak el 2027-ben és azt követően.
Nagy feladat. Bár akár az is mondható, hogy éppen a borzasztó bázis végül is erős relatív javulást tesz lehetővé – ha van politikai akarat és végrehajtási képesség.
Másfelől muszáj is a feszes pályát betartani, mert ellenkező esetben a forint iránti bizalom azonnal elszáll. Az a megtakarítás, amely már 2026-ban is néhány tízmilliárd forint mértékben javít a költségvetés adósságszolgálati tételén, akkor segít rajtunk, ha feltételezhető az euróátvételi pálya befutása.
Ahhoz pedig egyebek között az is kell, hogy a 2026 áprilisával megnyíló új inflációs pályán rajta maradjon Magyarország. Ez a követelmény jelenleg nem látszik annyira kritikusnak, mint az államháztartási egyenleg és adósságállomány; itt vannak az éppen fennálló, első ránézésre meglepően jónak mondható nyári inflációs adataink.
Ezekre alapozva végre hozzányúlhatna az MNB is az inflációs célkövetési (inflation targeting – IT) rendszeréhez, annak technikai és tartalmi ügyeihez, amikről a soron levő Monetáris tanács-ülés dönt a hírek szerint, az akkor bemutatandó Inflációs jelentés szakmai anyagai alapján.
A döntést nem megelőlegezve, a következőket érdemes elmondani. Az IT monetáris rezsimet követő országok, és maga az Európai Központi Bank (EKB) elsőként definiálják az árstabilitás fogalmát, és ahhoz hozzárendelnek a fennálló viszonyokra (mondjuk így: rövid távra) meghatározott harmonizált fogyasztóiár-index (HICP) célértéket vagy céltartományt. Ez a cél az EKB-nél sokáig a nulla és a kettő százalék közötti éves árszintnövekedési tartomány volt, de közelebb a ketteshez. Majd rendkívüli időszakba lépve, 2021-től az EKB adott magának egy kis rugalmasságot azzal, hogy a 2 százalékot nevezte meg, nem zárva ki az átmeneti kisebb eltérést felfelé vagy lefelé. Ennek a meghirdetett célnak az elérését szolgálják a monetáris politikai eszközök, köztük kiemelten az irányadó kamatok (betéti és hiteloldali kamatszint), amelyek változtatásával hatni lehet az inflációs folyamatra.
Az MNB hasonló felfogást követ, jelentős eltérésekkel. Amióta nálunk is IT-rezsimre tért át a jegybank az egyéb lehetséges antiinflációs keretrendszerekről, beleütközött abba az ellentmondásba, hogy egy dolog az árstabilitás fogalma, értelmezése, mérése, és más dolog, hogy a bank milyen célokat tudhat értelemesen, hitelesen maga elé tűzni.
Tekintsünk rá az eddigi adatokra abból az új nézőpontból, amely most került elő, az euróáttérési folyamat kapcsán: lehetséges-e a jelenleginél ambiciózusabb célértéket meghatározni.
A Benchmark rovat többi cikkét itt olvashatják.
