Az elemzői közösséget árnyalatnyi meglepetésként érte a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) által mért fogyasztóiár-index, amely szerint 2026 augusztusában a fogyasztói árak a tavaly augusztusit 1,3 százalékkal haladták meg. Ez csekély emelkedés a júliusban mért 1,2 százalékos indexhez képest. Havi bázison, vagyis augusztusban júliushoz mérve a teljes fogyasztói kosár és a maginflációs kosár egyaránt 0,2 százalékkal drágult – ez sem néz ki rosszul.
A 2 százalékos maginflációs mutató a monetáris politikának különösen érdekes, mert nincsenek benne az aktuális időjárástól függően gyorsan változó élelmiszerek, a kormánypolitika által mozgatott hatósági árak, így elég jó képet ad a gazdaság belső egyensúlyi viszonyairól. Az pedig, hogy a sajtó számára legfontosabb mutató, a fogyasztóiár-index egy számjegyű és egyessel kezdődik, nehezen megszokhatóan jó hír. Nem is volt annyira régen, 2023 tavaszán, hogy 25 százalék feletti éves visszatekintő fogyasztóiár-indexeket láthattunk – azzal egyben EU-rekorder lett Magyarország.
Viszont mégis magyarázatot igényel, hogy miként lehet ennyire visszafogott a magyar árszintemelkedés, ha az EU inflációs átlaga 3 százalék, és az elemzők további emelkedését valószínűsítik, okkal. Az iráni helyzet nem ígér sok jót, a nyersolajárak után a földgáz ára is rég látott magasságokba szökik. Az energiadrágulás már eddig is kezdett átkerülni a termelői árakba, főként az energiaigényes ágazatokban. Hozzájött most a gyötrő hőség, amelytől megfordul a mezőgazdasági cikkek korábbi áresési szakasza. Ezeket összetéve, és számolva a bérköltségek emelkedésével, nem meglepő, hogy olyan áremelkedéssel kalkulálnak az elemzők, amely jóval meghaladja az Európai Központi Bank két százalékos inflációs célját.
És nálunk? Az említett áremelő tényezők még inkább hatnak Magyarországra. Energiakitettségünk eleve nagyobb az uniós átlagnál. A paksi atomerőmű nyári termeléscsökkentése miatt többet kellett importálni, mégpedig a legdrágább időszakokban, az ilyennek pedig logikusan meg kell jelennie az árakban. Az aszály különösen erősen érintette a magyar mezőgazdaságot. Ezen tényezők felfelé nyomják az árszintet egy idő múlva. Ami most, az április 12-i fordulat után mégis sikerrel fogta le az áremelkedést a cikkek széles körében, az importáruknál, az a forint hirtelen visszaerősödése.
További friss árfolyamokat itt találhat, laptársunk, a szintén a Klasszis Médiához tartozó Privátbankár elemzéseit pedig a témában itt olvashatja.
A magyar helyzet különös, és mint ilyen, átmeneti. Sajátosságaink megmutatkoznak a mostani árindexet formáló összetevőkön. Mert hogyan is állt elő az egy év alatti mindössze 1,3 százalékos átlagos árszint-emelkedés? Míg egy év alatt a szolgáltatások 5,0 százalékkal, azaz nagyon is erőteljesen drágultak, valamint a szeszes ital és dohány is többe került, addig lenyomta az árindexet az élelmiszer, mint nagy termékcsoport: ebben az árak 1,4 százalékkal csökkentek – noha ezt kevesen hiszik el az utcán megkérdezettek.
Van még egy negatív előjelű, azaz deflációs tételcsoport: a KSH módszertana szerint a háztartási energiáért 4,3, ezen belül a vezetékes gázért 10,9 százalékkal kevesebbet kellett fizetni most augusztusban, mint tavaly ilyenkor. Ez a közlés azért figyelemre méltó, mert a „rezsicsökkentés” nevű hatósági árszabályozás változatlanul érvényben van. Itt tehát igazából nem árcsökkentés következett be, hanem a lakossági fogyasztás mérséklődött, amit dezinflációnak jelez a statisztikai rendszer.
Ahol viszont ténylegesen mérsékelt maradt az árnövekedés, az a tartós fogyasztási cikkek csoportja. Ez jelentős tétel az emberek fogyasztási kosarában: az éves emelkedés csupán másfél százalék volt, azaz alig tett hozzá a dráguláshoz, sőt ahogy az addig devalválódó forint jelentősen erőre kapott a 2026-os választás másnapján, az utóbbi néhány hónapban érezhető módon megfogta az inflációs nyomást.
Csakhogy. Akár a mostani maginflációs mutatót vesszük a maga 2 százalékos értékével, akár különösen a fogyasztóiár-indexet, adataink túl elegáns helyet biztosítanak nekünk az EU-ban. Az előzményeink, az uniós árszint-emelkedést rendszeresen és jelentősen meghaladó itteni pénzromlás hosszú időszaka olyan múlt, amely nem indokolja a mostani pozíciónkat. Ha pedig a tavaszi forinterősödést vesszük, amely miatt most valóban egészen másként néznek ki az inflációs folyamatok, akkor külön ki kell tárgyalnunk annak okait, de rögtön kimondhatjuk: az „erős forint” tavaszi szakasza nem vetíthető ki a továbbiakra minden további nélkül.
Mert mitől is és mihez képest erős a forintárfolyam?
A 2026. áprilisi fordulat előtti időszak állapotához, a kormányváltást megelőző idők gyengülő trendjeihez mérve valóban nagyot revalválódott a forint az euróhoz, dollárhoz képest. A választás kimenetele miatti megkönnyebbedés hatására erős korrekció ment végbe az árfolyamban, a magyar állampapírok iránti kereskedelemben. A direkt politikai okokon túl a piacra erősen kihatott az eurózónába való belépés megfogható közelsége, az új kormány egyértelmű szándék-kinyilvánításai nyomán.
Itt azonban delikát helyzet áll elő. A piacoktól kapott megelőlegezett bizalmat meg kell tartani. Ahhoz legfőképpen rendbe kell tenni a költségvetést. Az idei deficit, ha mégsem kellene felhasználni a havária-alapot, és a gazdaság a remélt módon növekszik, elérve a két százalékos tempót, 7 százalék körüli lesz – mindenképpen elfogadhatatlanul nagy. Mint adottságot, tudomásul vették a piaci szereplők, a hitelminősítők, de akkor is, sőt éppen a rendkívül nagy mérték miatt, erőteljes hiánycsökkentést várnak el 2027-ben és azt követően.
Nagy feladat. Bár akár az is mondható, hogy éppen a borzasztó bázis végül is erős relatív javulást tesz lehetővé – ha van politikai akarat és végrehajtási képesség.
Másfelől muszáj is a feszes pályát betartani, mert ellenkező esetben a forint iránti bizalom azonnal elszáll. Az a megtakarítás, amely már 2026-ban is néhány tízmilliárd forint mértékben javít a költségvetés adósságszolgálati tételén, akkor segít rajtunk, ha feltételezhető az euróátvételi pálya befutása.
Ahhoz pedig egyebek között az is kell, hogy a 2026 áprilisával megnyíló új inflációs pályán rajta maradjon Magyarország. Ez a követelmény jelenleg nem látszik annyira kritikusnak, mint az államháztartási egyenleg és adósságállomány; itt vannak az éppen fennálló, első ránézésre meglepően jónak mondható nyári inflációs adataink.
Ezekre alapozva végre hozzányúlhatna az MNB is az inflációs célkövetési (inflation targeting – IT) rendszeréhez, annak technikai és tartalmi ügyeihez, amikről a soron levő Monetáris tanács-ülés dönt a hírek szerint, az akkor bemutatandó Inflációs jelentés szakmai anyagai alapján.
A döntést nem megelőlegezve, a következőket érdemes elmondani. Az IT monetáris rezsimet követő országok, és maga az Európai Központi Bank (EKB) elsőként definiálják az árstabilitás fogalmát, és ahhoz hozzárendelnek a fennálló viszonyokra (mondjuk így: rövid távra) meghatározott harmonizált fogyasztóiár-index (HICP) célértéket vagy céltartományt. Ez a cél az EKB-nél sokáig a nulla és a kettő százalék közötti éves árszintnövekedési tartomány volt, de közelebb a ketteshez. Majd rendkívüli időszakba lépve, 2021-től az EKB adott magának egy kis rugalmasságot azzal, hogy a 2 százalékot nevezte meg, nem zárva ki az átmeneti kisebb eltérést felfelé vagy lefelé. Ennek a meghirdetett célnak az elérését szolgálják a monetáris politikai eszközök, köztük kiemelten az irányadó kamatok (betéti és hiteloldali kamatszint), amelyek változtatásával hatni lehet az inflációs folyamatra.
Az MNB hasonló felfogást követ, jelentős eltérésekkel. Amióta nálunk is IT-rezsimre tért át a jegybank az egyéb lehetséges antiinflációs keretrendszerekről, beleütközött abba az ellentmondásba, hogy egy dolog az árstabilitás fogalma, értelmezése, mérése, és más dolog, hogy a bank milyen célokat tudhat értelemesen, hitelesen maga elé tűzni.
Tekintsünk rá az eddigi adatokra abból az új nézőpontból, amely most került elő, az euróáttérési folyamat kapcsán: lehetséges-e a jelenleginél ambiciózusabb célértéket meghatározni.
Az MNB IT-célértékei
Az adatokból látható, hogy a mi viszonyaink között a jegybank nem az euróövezeti fogalomkeretben használta, használja az inflációs célt. A Gazdasági és Monetáris Unió harmadik szakaszába lépő országok (azaz az euróövezeti tagok) mind átestek a makropénzügyi (és intézményi, jogi) konvergencia szakaszán, és elvileg felkészülten, az inflációs előéletüket és költségvetési egyensúlytalanságaikat hátrahagyva léptek be a közös európai valutát használók közé. Ilyen körülmények között valóban módszertani kérdés, hogy miként mérjék (HICP, maginflációs) és milyen mértékkel írják le az árstabilitást.
Nálunk az uniós tagság elnyerése előtt akörül még nagyon más makrogazdasági viszonyok uralkodtak. Így az MNB a realitásoknak inkább megfelelően a 7 és 4 százalék sávjában gondolkozott; de nem az árstabilitásról, hanem az olyan árszintemelkedési célértékről, amelynek megközelítése, elérése majd idővel maghaladása hihető állítás, és ad valamennyi támpontot a gazdasági szereplőknek.
Aztán látható, hogy a költségvetési megcsúszásokkal, „jóléti fordulat” meghirdetésével, az egész korai euróbelépés elpasszolásával a magyar inflációs pálya egészen más irányt vett, mint a GMU-tagság. Ehhez a hazai realitásokhoz passzoló, elvileg teljesíthető célértékeket választott az aktuális jegybanki vezetés.
3 helyett 2,5 százalék?
A magyar infláció története valóban változatos. Sokáig jóval inflációsabb volt a magyar pálya, mint a környezetünk, de előfordult (2014-ben és 2005-ben) 99 százalékos éves fogyasztóiár-index, azaz defláció, papírforma szerint (valójában a maginflációs mutató nem ment át a negatív tartományba). És lett éves 17,6 százalékos fogyasztóiár-index 2023-ban. Mindez a 3 százalékos hivatalos cél mellett.
Elég ritkán érintette a tényleges KSH-index a 2005-tól a mai napig érvényes 3 százalékos vonalat. Hogy javítson a látványon (nem a valóságon), a Matolcsy-féle jegybanki vezetés 2015-ben adott magának egy pluszjátékteret azzal, hogy diszkrét érték (3 százalék) helyett egy sávot nevezett meg célként. A 2014, 2015-ös nulla körüli árindex így se fért be a 2-től 4 százalékig kifeszített sávba, de könnyebben lehetett azt mondani, hogy nincs esik már túl messze a sávhatártól. A 2023 tavaszi huszonvalahány százalékos fogyasztóiár-indexnél nem mondtak semmit. De akkor is megmarad az IT-rezsim, a maga három plusz/mínusz egy százalékpontos sávjával.
Ilyen háttér mellett érdemes azt szemlélni, hogy az MNB-ben nyár óta zajlik a célérték felülvizsgálata, és most ősszel nyilvánosságra kerülhet egy új szám (vagy tartomány?). A Bloomberg értesülése szerint a szeptember 22-én esedékes kamatdöntő ülésen döntenek az új IT-célról, mégpedig 2,5 százalék lenne a célérték. Illetve napirenden lesz nyilván a kamatdöntés ügye: álljon-e meg az eddigi óvatos kamatcsökkentési ciklus, vagy tekintettel a nyári adatokra, haladjon-e tovább a kamatmérsékléssel az MNB.
Technikailag nagy változást nem hozna a fél százalékpontos célmérséklés: a jelenlegi tényadat közel esik mind az eddigi, mind az újonnan bejelentendő értékhez. De hozna a céleltolás érdemi változást a monetáris politikában? Szigorítást? És mekkorát?
Formailag szigorítás, de azért a dolog nem egyértelmű. A nemzetközi gyakorlatban az inflációs célkövetési rendszerben megnevezett célértékkel azt fejezi ki a jegybank, hogy mekkora inflációt tart kívánatosnak középtávon, és mihez igazítja a monetáris politikáját, így az irányadó kamatjait. Ám amint láthattuk a mögöttünk hagyott turbulens időkben, a három változó – nevezetesen a tényinfláció, a célinfláció és a jegybanki alapkamat – egymástól igencsak eltért a magyar esetben.
Most is fura a helyzet. A ’headline’ infláció csupán 1,3 százalék (ahogy a KSH számolja), a harmonizált fogyasztóiár-index (HICP) 1,8, a maginfláció 2 százalék – bármelyiket tekintjük, igen kényelmesen a 3-as szint alatt van. Nem így fog persze kinézni az ősszel, különösen decemberre, de egyelőre szép és jó. A jegybanki alapkamat 5,5 százalék, azaz az MNB 6,5 százalékos kamatszinten áll most rendelkezésre hitelezőként a legjobb ügyfeleinek, a kereskedelmi bankoknak. Ha a jelen viszonyai felől nézzük, ez igen nagy, 5 százalékos reálkamat. Előretekintve azonban lehet nagyon más a helyzet, mondjuk 3 százalékot bőven meghaladó inflációs szakasszal az év végén, azt új év első felében: ahhoz nem extramagas a várható reálkamat. Márpedig a monetáris politikai eszköztárat a nagy átfutási idő, a sok késleltető hatás figyelembevételével kell működtetni.
Ezek az ügyek adnak majd munkát az MNB döntéshozó testületének. Önmagában az IT célértékének a leszállítása nem köti meg a döntéshozók kezét. Ambiciózusabb célt ritkábban sikerül elérni. Ahogy visszatekintünk a negyedszázados működésre, eddig is elég ritka volt a célok elérése, különösen tartós jelleggel.
A Benchmark rovat többi cikkét itt olvashatják.
