A Magyar-kormány által bejelentett intézkedések kapcsán a média is radikális változásokról cikkezik, holott azok lényegében csak a 2010 előtti állapotokat állítanák vissza – önálló Oktatási Minisztérium, intézményi, pedagógusi autonómia, szabad tankönyvválasztás, a tankötelezettség korhatárának felemelése 18 évre, etc. –, ami nem oldaná meg a mostani problémákat, hiszen akkor is jelen voltak. A miniszterasszony által tervbe vett egyetlen igazi változtatás, az iskolahálózat racionalizálása pedig – úgy tűnik – azelőtt hajótörést szenvedett, hogy nekiláttak volna kidolgozni. (Ami nem is baj.)
Lannert Judit szerint a legnagyobb gondja a közoktatásnak az, hogy sok kis iskola van és sok tantárgy, ezek miatt van pedagógushiány. Megoldásként korábban a 2004-es portugál oktatási reformhoz hasonlót javasolt. Ott a kis iskolákat megszüntették, s iskolaközpontokat hoztak létre, ami szerinte Magyarországon is elengedhetetlen lenne. Magyar Péter nyilván nem támogatna egy ilyen lépést, de valószínűleg fenntartásokkal fogadnák a szakmai szervezetek, s a szakszervezetek is, arról nem szólva, hogy a problémák többségét nem is oldaná meg, újakat ellenben generálna (kistelepülések elnéptelenedésének felgyorsulása).
A szakmai, társadalmi egyeztetés fórumainak kialakítása sem kínál gyógymódot a közoktatás bajainak orvoslására. A számba jöhető szervezetek nem rendelkeznek konkrét, megvalósítható elképzelésekkel erre vonatkozólag. Szerintük a megfelelő eredmény „gondos szakértői tervezés és minden érdekelt szereplővel folytatott intenzív konzultáció, illetve a velük kötött megállapodás” alapján létrehozott hosszú távú oktatásfejlesztési stratégia révén születhet meg, értelemszerűen valamikor a távoli jövőben, miközben az ország elmaradottsága, problémáink súlyossága gyors megoldást kíván, hisz annak alapvető oka a rossz közoktatásunk. Hazai és külföldi mértékadó közgazdászok tucatjainak hasonló állásfoglalásával egyetemben ez a véleménye Kapitány István gazdasági és energetikai miniszternek is, aki szerint:
„Egy versenyképes ország alapja a minőségi, hozzáférhető oktatás. Ha Magyarország valóban ki akar törni a közepes fejlettség csapdájából, akkor a tudásba és az emberekbe kell befektetnie. Ez nemcsak oktatáspolitikai kérdés, hanem gazdasági és nemzetstratégiai ügy is.”
Az eddigi kormányok által követett felzárkózási stratégia, amely a külföldi cégek becsábítására – vagyis a legrosszabb feltételekkel értékesíthető áru, a munkaerő virtuális exportjára – épült, kimerítette a lehetőségeit. Az uniós támogatások, s a betelepülő külföldi működő tőke által biztosított bevételi források végesek, együttesen is csak arra elegendők, hogy a gazdaság és az életszínvonal növekedésében nagyjából tartsuk a lépést a volt szocialista országokkal, s ne nőjön a lemaradásunk a legfejlettebbektől. A leváltott kormány például állami program keretében 2035-ig évi 3000 milliárdos beruházást irányzott elő út- és vasútfejlesztési célra, s gyaníthatóan ennek végrehajtása sem oldana meg minden problémát. További ezermilliárdokra lenne szükség más rendszerek megfelelő működésének biztosításához, s az eurozónához történő csatlakozás feltételeinek megteremtéséhez.
A külföldi forrásokhoz ráadásul egyre nehezebb hozzáférni, csökkenhetnek, akár meg is szűnhetnek. A szegényebb országok az Unión belül és kívül szinte késhegyre menő küzdelmet folytatnak egy-egy külföldi beruházás megszerzéséért, a fejlettebbek pedig ma már az „összeszerelő” üzemeiket is otthon akarják tartani, illetve visszacsábítani – amit versenyképes alternatívává tesz az automatizáció, robotizáció, MI munkaerőköltség csökkentő hatása –, nem szólva a kutató-fejlesztő központokról. Lehetetlenség elérni, hogy az utóbbiakból annyi kerüljön hazánkba, amennyi érdemben növelni tudná a gazdasági teljesítményünket. Ami pedig az uniós támogatásokat illeti, azok fokozatosan csökkenni fognak, s 10-15 éven belül nettó befizetők lehetünk. Vagyis, ha nem találunk ki valamit, évtizedekre beragadhatunk a közepes jövedelem – másképp fogalmazva a közepes fejlettség – csapdájába, s kínlódhatunk annak minden velejárójával, az alacsony bérekkel, nyugdíjakkal, a gazdaság, az életszínvonal stagnálásával, a fejletlen infrastruktúrával, a rossz közegészségügyi állapotokkal, a fiatalok kivándorlásával, etc.
Fotó: DepositPhotos.com
A szakirodalom szerint a közepes jövedelmi csapdát azok az országok kerülhetik el, amelyek a felzárkózás munka- és tőkevezérelt szakasza után időben át tudnak váltani egy innováció- és termelékenység-alapú növekedési modellre. Pusztán a termelékenység növelésére – amely képzettebb munkaerőt is igényel – nem lehet alapozni a hazai felzárkózási stratégiát. Ennek egyik oka a külföldi cégek betelepülésének fentebb már leírt korlátolt volta. A másik ok, hogy a hazai tulajdonú cégek jóval alacsonyabb termelékenységének növelése beruházásigényes, aminek megtérülése a csak itthon piacképes termékeket gyártó, előállító vállalkozások, s azok esetében, amelyek termékei csak olcsóságuk miatt versenyképesek külföldön – vagyis a cégek túlnyomó többsége számára – fölöttébb bizonytalan, így nem is törekednek rá. A munkaerő képzettségének javítása – bár szükséges – automatikusan nem hoz megoldást a gazdasági növekedés problémájára.
A felzárkózáshoz vezető ütemű fenntartható fejlődés megvalósítására marad tehát az innováció erősítése. Ötletekre van szükségünk, amelyek termékek formájában, vagy szabadalomként értékesíthetők külföldön. Ehhez meg kell teremteni a megfelelő emberi erőforrást – egy széles innovatív, produktív feltalálói-vállalkozói réteget –, s biztosítani kell annak utánpótlását.
Az észt példa
Észtország iskoláiban például nagy súlyt kap a kritikai gondolkodásra, a kreativitásra, a kísérletezésre és az együttműködésre való bátorítás. Az innovációba, a vállalkozások létrehozásába már iskolás korban bekapcsolódnak a diákok. Maguk a diákok is terveznek, indítanak innovációs projektet, startupokat, amit az iskola támogat, segít. Ennek keretét a „Student Company’ program nyújtja, melyen belül bizonyos kedvezmények (például adókedvezmény) is nyújthatók, és minden tanuló betekintést nyer a vállalkozásfejlesztés, működtetés világába. A diákvállalkozások rendszere minden bizonnyal jótékony hatással van nemcsak az iskolai teljesítményükre, hanem a későbbi szakmai karrierjükre is. Szerkezetileg – egy év felkészítés után hét évesen kezdik a gyerekek a 9+3 éves iskolát – és tartalmilag is korszerű közoktatása révén Észtország globális szinten is jegyzett technológiai központtá emelkedett jól pörgő startup-világgal, sikeres innovációkkal (a Pipedrive, a Bolt, a Wise, s részben a Skype), mindent behálózó, világszínvonalú e-közigazgatással. Mindezek eredményeként az egy főre eső GDP tekintetében a 2020 előtti évtizedben az ország az EU-átlag 64,6 százalékáról közel 84 százalékra zárkózott fel, ami kiemelkedően gyorsnak mondható.
Hasonló változtatásokra van szükség a hazai közoktatásban is. A mai magyar oktatás pusztán munkaerőképzésre alkalmas. Korszerűsíteni kell a tartalmát, méghozzá akként, hogy a közoktatásban a képzés középpontjába a gondolkozás, a kreativitás, a vállalkozószellem fejlesztése kerüljön.
A gondolkozás fejlesztését a tevékenységalapú oktatás kialakítása szolgálhatja. Az iskolákban helyet kell kapniuk mindazoknak a fontos tevékenységeknek – szükség szerint leegyszerűsítve –, amelyek az életben várják a fiatalokat, s ezekhez kell kapcsolódnia minél több ismeret elsajátításának. Az ezen tevékenységek gyakorlása közben felmerülő akadályok leküzdése fejlesztené a diákok gondolkozását, problémamegoldó képességét, és – mivel a legtöbbjük társas cselekvés – alkalmazkodó, kommunikációs, kollaborációs képességét is.
A kreativitás és az innováció közötti összefüggés mindenki számára világos kell, hogy legyen. Aki számára mégsem az, annak ajánlom figyelmébe Oláh György szavait: „Ha nincs ötlet, a sok pénz sem segít”. Az alkotóképesség magától értetődően az alkotó tevékenység gyakorlásával fejleszthető, amelynek a mostani oktatás nem biztosítja sem a kereteit, sem a személyi feltételeit. Ennek kell nagyobb teret adni nemcsak az általános, de a középiskolában is. A művészeti oktatás fejlesztésével, bővítésével egy új – tárgyakkal, szerkezetekkel, formázással, modellezéssel foglalkozó – tantárgy, a „Forma és konstrukció” bevezetése szolgálhatná a kreativitás általános fejlesztését a közoktatásban.
8+4 helyett 10+3?
A vállalkozó szellem fejlesztését, a fiatalok vállalkozói aktivitásának erősítését a gyakorlati vállalkozói képzésben való részvételükkel lehet biztosítani – ezt uniós felmérés bizonyítja, mely szerint a résztvevők egyötöde tanulmányai befejezése után saját céget alapít –, amelyet általánossá kell tenni. Nagyon fontos az is, hogy a vállalkozói tevékenység a legalkalmasabb terepet nyújtja a fiatalok innovációs aktivitásának fejlesztéséhez. Itt ugyanis arra vannak késztetve a diákok, hogy próbáljanak piacképes termékeket kitalálni.
A tartalom megújítása mellett meg kell valósítani a személyre szabott képzést, e két lépés megtételével lesz hatékony, korszerű a közoktatásunk. A fennálló 8+4-es struktúra keretei között egyiket sem lehet megtenni, ezt csak az iskolaszerkezet és a tartalom egyidejű átalakításával lehet elérni. Át kell térni a 10+3-as (6+4+3-as) struktúrára, amelyben ezek – s mellettük a közoktatás többi problémája – megoldhatók.
A feladat kevesebb mint tíz év alatt elvégezhető. Csak a fiatalok jelenleg katasztrofálisan alacsony szintű vállalkozói, innovációs potenciáljának erősítése és mozgásba hozása biztosíthatja az ország állampolgárai által elvárt ütemű, felzárkózáshoz vezető fenntartható fejlődését.
A Benchmark rovat cikkeit itt olvashatják.
