Az állami bevételek témáját roppant aktuálissá teszi az államháztartás szomorú állapota. De nem csupán a 2026-os költségvetési viszonyok áldatlanok. Magyarországon 2019 óta folyamatosan gondot okoz az állami költségvetési hiány mértéke, az államadósság finanszírozási terhe. Az elfogadhatóhoz, szabályba foglalthoz képest túl nagy költségvetési hiány akkor is baj, ha az EU túlzott deficit-eljárása nem „éles”, sőt ha ilyen szabályozási eszköz nem is létezne az unión belül.
Az adók, állami bevételek (díjak, illetékek, állami tulajdon utáni jövedelmek) azonban nemcsak azért lényegesek, mert az állam azokból tartja fel magát. Az állami elvonások csökkentik az egyének, családok, vállalkozások jövedelmét, átrendezik a társadalmon belüli kereseti és vagyoni viszonyokat, korlátozó és ösztönző hatással is járnak, kihatnak minden életszférára.
Az Orbán-korszak adópolitikája
A 2010 utáni kurzusban adópolitikai tétellé vált, hogy a munkajövedelmet kevésbé kell adóztatni, ezzel segítve a munkába állást és honorálva a legális munkavállalást, míg inkább a fogyasztás legyen erősen megadóztatva.
Fotó: Európai Tanács
Ugyancsak kis adóterhet kaptak – elvileg – a vállalkozások az elért nyereségük után, szintén a gazdaságösztönzésre, a nemzetközi versenyképességre hivatkozással. Az adózás valósága viszont nem egészen ez volt.
Hiszen amikor nagyon kellett az államnak a bevétel, akkor különadókkal megterhelt kiszemelt szektorokat, vállalati csoportokat – amelyek azután nagyrészt áthárították a terheket a fogyasztókra.
De már az sem állja meg a helyét, hogy a munkát terhelő állam elvonások nálunk csekélyek. A nemzetközi adatokból látható, hogy a hivatalosan egykulcsos személyi jövedelemadó és a társadalombiztosítási célú egyéb elvonás együttesen egyáltalán nem szerény minálunk.
A pályakezdők, kisebb keresetűek körében a nemzetközi szinthez képest túl nagy a jövedelmi adó mértéke, míg a jó adóviselési képességűek, tehetősek esetében az a bizonyos azonos kulcs valójában roppant kedvezményes jövedelmi adóztatásnak számít.
Az OECD kritikája
Számos példa hozható fel az eddigi adóztatási gyakorlat ellentmondásosságára. A fejlett, iparosodott országokat tömörítő OECD friss Magyarország-tanulmánya a nemzetközi jó tapasztalatok („best practice”) mércéje felől nézve udvarias nyelven, de meglehetősen kritikusan ír az adózásunkról, és nemcsak a törvényekbe foglalt adómértékekről, hanem az elmúlt évek rengeteg improvizálással, kivételezéssel tarkított, nem-professzionális adóztatási gyakorlatáról.
Ez az országjelentés is exponálja, hogy a munkajövedelmeknél a magyarországi adó-ék a kiskeresetűeknél jóval meghaladja az OECD átlagát, a magyarországi egykulcsos, azaz nem progresszív adóztatás miatt.
Tegyük hozzá, hogy az európai gyakorlatban alkalmazott progresszív adózás, és annak részeként a kereseti skála alján levők esetében a kedvezményes kulcs alkalmazása nemcsak a társadalmi méltányosság szempontjainak felel meg, hanem megkönnyíti a fiatal és alacsony képzettségű munkavállalóknak a hivatalos, legális munkaerőpiacra való belépést. Egyébként ilyen okokból, meg nyilván napi politikai megfontolásból, az Orbán-kormány is módosított idővel az szja-szabályokon a 25 alattiaknak nyújtott adókedvezménnyel.
Progresszív vagy egyen-kulcsos jövedelemadózás: ezzel már benne vagyunk az érdemi adóvitákban. Illetve benne lennénk, ha már ott tartana a magyar politika, közélet. Egyelőre most a legsürgetőbb adó-korrekció szakaszát éljük meg.
A Tisza-kormány adópolitikája
Az új Országgyűlés által jóváhagyott első adócsomag ugyanis javító jellegű. Már a törvény hivatalos címe is a külső szempontoknak való megfelelésre utal: „Törvény a Helyreállítási és Ellenállóképességi Terv, egyes kormányprogrampontok és kormányhatározat végrehajtása érdekében szükséges adóintézkedésekről”.
Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd
A csomag keretében megszüntetnek például egy speciális társasági adófajtát, a környezetterhelő iparvállalatoknak ingyenesen járó szén-dioxid-kvóták után korábban kivetett adót. Annak 2023-as törvénybe iktatása az Európai Bíróság ítéletének értelmében ellentétes volt az uniós joggal.
Ezt egyébként az Orbán-kormány is tudhatta, de – nem egyetlen ilyet láttunk – a biztos bírósági elmarasztalás tudatában is meghozatta az Országgyűléssel a neki kedvező adótörvényt, amelyekkel üzleti szereplőket jutalmazni vagy (mint ez esetben a Nitrogénművek Zrt-t) büntetni lehet.
A most visszaadandó pénz nem kevés, csaknem háromszáz milliárd forint. Arra persze nincs fedezet a költségvetési törvényben. Majd most más módon, de immár jogszerűen és versenysemleges módon szedik be a bevételt, megemelve a levegőterhelési díjakat. A kvóta-adó eltörlése és a szennyezés utáni adótétel megduplázása olyan korrekció, amely – amellett, hogy visszaállítja a jogszerű állapotokat – bizonyos szereplőket tehermentesít az aránytalan elvonás alól, mások terheit viszont megnöveli.
A kiskereskedelmi különadó
Az ilyen szituáció természetszerűen lép fel bármely adózási elv vagy képlet megváltoztatása esetén.
Emiatt a kormányzatnak nem szabad visszariadnia a korrekciótól, noha azzal számolni kell, hogy akik a változtatással jobban járnak, hamar tudomásul veszik az új szabályt, ám akiknek az a korábbinál hátrányosabb, majd nagy hangon protestálnak.
A mostani csomagban szerepelnek a kiskereskedelmi különadó igen sajátos kulcsai, amelyek miatt – teljesen érhetően – kötelezettségszegési eljárást indított a Bizottság. Abból is pervesztés lenne, ha most nem korrigál a kormány.
A hazai és külföldi tulajdonú kereskedelmi láncokra ugyanis az Orbán-kormány trükkösen „személyre szabott” adókulcsokat állapított meg, amelyek aránytalanul súlyos, akár veszteséges működését okozó elvonásokkal terhelték meg a kabinet által valamilyen okból nem kedvelt vállalatokat, míg kevésbé büntettek másokat, hazai tulajdonban levőket.
A kormányzati előterjesztő persze már eleve tudva, hogy a kiókumlált adókonstrukció sértheti az üzleti esélyegyenlőség és a szabad verseny elvét. Így is lett; a gondot megörökölte a következő kormányzat, immár a Magyar-kabinet.
A törvénymódosítással most viszont szektor- és méretsemlegessé válik az adószabály, azzal pedig az érintett cégek némelyikénél megszűnik egy mesterséges hátrány, míg mások számára ugyanazon elbánás a korábbihoz képest tehernövekedést hoz.
A rendezés persze kiváló alkalmat teremt az ellenzéknek, hogy a „multik” javára elfogult kormányról szónokoljon, hallgatva arról, hogy az Orbán-kormány trükkös adókonstrukciója alapvető európai jogelveket sértett.
Ne várjunk a piros lapig
Az új kabinet az első adócsoportban tehát reagált az uniós intézmények felőli kritikára, elmarasztalásra. De fontosnak gondolom annak kimondását, hogy nemcsak akkor szükséges betartani a versenygazdasági elveket, amikor az EU intézményrendszere sárga vagy piros lapot mutat.
Jó lenne tisztán látnunk, hogy az új magyar kormány levonta a következtetést az adópolitikai, vállalat-támogatási, versenyszabályozó eszközöket a napi politika kedve szerint alkalmazó gyakorlat csődjéből, és saját értékrendje, valamint felismert önérdeke alapján hagyja érvényre jutni a gazdasági versenyt, tartós jogi keretek között.
Abba ugyanis, hogy a Magyarország térségi összevetésben mind hátrébb csúszott az elmúlt bő évtized során, nagyon is belejátszott a jogbizonytalanság, a joggal való visszaélés, a kormányzati döntések túlpolitizáltsága.
A hibás gyakorlat egyaránt jellemezte az államháztartás bevételi oldalát, így az itt exponált adózást, és másfelől az állami kiadásokat; ez utóbbiak között egészen meghökkentően ésszerűtlen és minden bizonnyal jogszerűtlen esetek sora bukkant most fel a kormányváltást követően. A Magyar-kormány nagyon helyesen meghirdette, hogy feltárja a korábbi pazarló, gyakran korrupciót valószínűsítő közpénz-szórásokat, és hatósági eszközökkel is nyomába ered az államháztartásból kivitt pénzeknek.
Teljesen meg kell újítani az adórendszert
Ez teljesen rendben van, ám az államháztartás tartós stabilizálásához a pazarlás felszámolása még nem elég: mind a közkiadások, mind pedig a bevételek egészét kell funkcionális átvizsgálás alá vonni.
Az már az első napokban kiderült, hogy a közkiadási oldalon könnyen megtakarítható tételek sora bukkant fel: túlméretezett projektek, presztízsberuházások, fura külföldi támogatások, pazarló állami propaganda-intézmények működtetése. Csakhogy ezeken túlmenően is túlméretezett és igen költséges a magyar állam. Azt a gazdaság- és társadalom-politikai vitát ezért nem lehet megspórolni, hogy milyen feladatokat vállaljon magára a magyar állam, és milyeneket ne. Az ilyen döntéseknek mindig lesznek vesztesei is.
Most az első adócsomag kapcsán ki kell mondani, hogy az egész adórendszer megújításra szorul.
A 2010 utáni rezsim alatt a sok improvizálás mellett bizonyos fokig mégis tudatosan alakult ki a „magyar modell”. Annak fontos meghirdetett eleme volt az alacsony társaságiadó-kulcs (9 százalék), az egykulcsos személyi jövedelemadó (15 százalék), a tőkejövedelmek mérsékelt adóztatása. Elvileg egyszerű és üzletbarát az adórendszer, ám amint már érintettük, a valóságban sokkal kuszább lett a rendszer, sok ad hoc kivétellel.
Ami pedig Magyarország versenyképességét illeti, az adózás egésze, tehát nemcsak az Orbán-kormány reklámjaiban híresztelt magyarországi adóparadicsomi állapot, valójában nem tett hozzá gazdaságunk külső vonzerőjéhez, sem hazai szereplőink komfortjához.
Amit most a Magyar-kormány az első csomagja mutat, az helyes irány, szükségszerű lépések sora, viszonylag kevés konfliktussal és jól prezentálható lakossági kedvezményezettekkel. Példa erre az ÁFA-csökkentések esete. A migrációs különadó vagy az ebadó megszüntetése szintén eset a könnyen meghozható helyes döntésre.
De már a személyi jövedelmek adózásának progresszivitásának ügye bonyolultabb. Ugyancsak összetett kérdés az önkormányzatok finanszírozási önállóságának helyreállítása, a nagy vagyonok megígért adóztatása. Ezek esetében ugyanis nem áll fent az egyszerű Pareto-optimum helyzet, vagyis az, mely szerint létezik olyan változtatás, amelynek következtében senki sem kerül a korábbinál rosszabb helyzetbe, de legalább egy szereplőnek határozottan jobb lesz.
Nem járhat mindenki jól
A gazdaságpolitikai döntések többsége nem ilyen. Ezek következtében egyaránt lesznek előnyösen és hátrányosan érintettek;
mégis jónak nevezzük azt, ha társadalmi összesítésben a változtatás mérlege nagy bizonyossággal és jelentősen pozitív. Mindenkinek nem lehet kedvére tenni.
Még a többség számára előnyös változtatásoknál is kell időben előbbre-hátrábbra sorolni a konkrét intézkedéseket. Nem szorítkozhat a kormány mindig olyan döntésre, amelynek csak haszonélvezői léteznek.
Mielőbb tisztán kellene látnunk abban, hogy mit szűrt le az új kormány az Orbán-adminisztráció által gyakorolt napi intervenciókról, azok hatékonyságrontó és versenyt lefojtó következményeről. Nyilvánvaló feladat most az Orbán-időszakban bevezetett sokféle ár- és tarifarögzítés sorsának rendezése. A hazai független elemzők, a nemzetközi szervezetek a mielőbbi liberalizálást sürgetik, míg a kormány láthatóan ügyel az intézkedések népszerűségére.
Az OECD javaslatai között is ott található a sokféle piacromboló állami beavatkozástól való megszabadulás. Ez a nemzetközi szervezet nem diszponál pénzek felett. Nem rendelkezik kikényszerítő eszközökkel. Tanácsot ad, minden egyes tagállama kormányzatának, szakmai közvéleményének.
A tanács, javaslat, szakmai segítségnyújtás: nem külföldi diktátum. Érdemes megfogadni, de legalább komoly szakmai és társadalmi vita tárgyává tenni a kritikát és azt ajánlást.
Azt ugyanis, hogy mit tettek eddig helytelenül, eléggé tisztán látja a hazai szakma, az érdeklődő közönség. A „hogyan tovább” kérdésre is bizonyára lesznek válaszok, ha ténylegesen felteszik.
A Benchmark rovat többi cikkét itt olvashatják.
