Zacher Gábor: „Mindig találhatunk okot, hogy a függőségnek élhessünk”

Ha szóba kerül a függőség, legtöbben az alkoholra, a drogra vagy a gyógyszerekre, esetleg a szerencsejátékra gondolnak. Az ezekhez kötődő addikciók társadalmi megítélése egyértelműen negatív. Jóval kevesebb szó esik viszont azokról a szenvedélybetegségekről, amelyek olyan mindennapos tevékenységek kóros mértékű gyakorlása miatt alakulnak ki, mint például a munka, az utazás, a szex, a sorozatnézés, ne adj' isten a csokievés. A közvélemény az ezeket kontrollálatlanul fogyasztókkal szemben jóval megengedőbb, mint mondjuk a tudatmódosító szerekkel élőkkel. Valóban létezik „kevésbé rossz” függőség? 

A függőség szó ragaszkodást jelent, ami önmagában még nem patológiás dolog. A magyar nyelvben nem nagyon van más szó a függőségre – és ez is negatív jelentéstartalommal bír –, míg az angolban legalább hét kifejezés létezik ugyanerre. Köztük a hang on és az addiction. Az a különbség, hogyha valakivel kapcsolatban azt mondjuk, hogy hang on, akkor nem arra fogunk gondolni, hogy kábítószeres vagy alkoholista. Ám ha az addict szót használjuk, akkor már egyértelműen arra. Angol nyelven egy kicsit finomabban lehet körülírni a témát. 

Miért vagyunk hajlamosak legyinteni, ha sokak által ártalmatlannak tartott függőségekről esik szó, mondván, ezek nem is olyan súlyos addikciók?

Alapvetően azért, mert társadalmilag belénk ivódott, hogy egy szerrel kapcsolatos függőség a szó szociális értelmében tönkre tudja tenni az ember életét. Ha valaki például csokoládéfüggő, akkor mire gondolunk? Legfeljebb meghízik. Ha pornófüggő, akkor meg arra, hogy a férj és feleség között esetleg már nincs szexuális kapcsolat. Ezek a hétköznapi életünket kevésbé zavarják – habár ez nem feltétlenül jó megfogalmazás. Kevésbé látványosak. 

Egy alkoholbetegen vagy egy kábítószerfüggőn viszont látjuk, ahogy leépül. A nikotinfüggőnél pedig azokat a betegségeket – romló fogak, sárgás bőr, tüdőbetegségek –, amelyek a rendszeres dohányzással összefüggésbe hozhatóan kialakulnak. De egy pornófüggőnél mit látunk? Semmit. Végzi a dolgát, csak éppen amikor hazamegy, pornót néz. A sorozatfüggő pedig sorozatokat.

Patológiai szempontból viszont ezek ugyanúgy függőségnek számítanak, csak a társadalmi megítélésük jóval enyhébb, mint mondjuk az előbb említett alkohol- vagy kábítószerfüggőségé.

És mi a helyzet az online függőséggel? Az is lassú pusztítást végez, nem az a fajta „szer”, amit hirtelen túl lehet adagolni.

Mára egyértelműen bebizonyosodott, hogy az online függőség legalább olyan veszélyes lehet, mint a kábítószerfüggőség. Az ember elmenekülhet egy olyan – virtuális – világba, ahol szép, erős, ügyes, okos, bátor lehet – az online kapcsolataink jelentős részével viszont soha nem találkozunk. Ha valaki egyfolytában azt mantrázza, hogy szép, okos vagy bátor, akkor egy idő után el is hiszik róla, még akkor is, ha valójában nem az. Ez pedig komoly személyiségfejlődési zavarokhoz is tud vezetni. 

Hogyan befolyásolhatja a függőségek kialakulását a közösségi médiahasználat? Egyes felmérések szerint a fiatalabb generáció tagjai akár napi hat órát is eltölthetnek a gép előtt. 

A függőségek közül, ha a számokat nézzük, ma már magasan az online függőség vezet. Magyarországon legalább hárommillió ember lóg folyamatosan a neten, és ha van egy kis szabadideje, máris veszi elő a telefonját, pörgeti a TikTokot, nézi a Facebookot, az Instát, és így tovább. Ébredés után a populáció legalább ötven százaléka először a telefonját nézi meg. A múltkor láttam a Praktikerben egy olyan vécépapírtartót, aminek a tetején telefontartó van, amire rá lehet tenni a készüléket, hogy az ne essen a vécébe …

Azért ez már eléggé radikális megoldás.

Önök is – újságírók, médiamunkások – folyamatosan jelen vannak az online világban, mert az eseményeket folyamatosan figyelni kell. Gyakorlatilag a saját szakmájuk teszi önöket függővé.

És ha véletlenül nem kell követni az eseményeket, az ember akkor is reflexszerűen pörgeti a híreket. Mert megszokta, mert rosszul érzi magát, ha nem értesül mindenről időben … 

Ez a klasszikus FoMo-érzés (Fear of Missing Out), hogy valamiről lemaradunk, valamiről nem fogunk tudni, valamit elmulasztunk. Ebből a szempontból van némi előnye a fiataloknak. Amikor én voltam kamasz, akkor az információmennyiség – és itt most nem a szakmai információkra gondolok, hanem például a hírekre – gyakorlatilag töredéke volt a mostaninak. Az orvosi szakirodalom mennyisége héthavonta megduplázódik. Ami azt jelenti, hogy ma már nem tudom naprakészen követni, hol tart az onkológia, milyen műtéteket végeznek a fül-orr gégészek. Pont elég időt emészt fel, hogy a saját szakterületemen naprakész legyek.

Hogyan lehet leküzdeni az ártalmatlannak tartott függőségeket? Sokan gondolhatják, hogy nem kell szakember segítségét kérniük, hiszen például a csoki- vagy sorozatfalásról bármikor le lehet kattanni.

Én azt gondolom, hogy ezeket abba lehet hagyni. Ha a dohányzást vesszük: van nikotinos rágó, nikotinos tapasz és tabletta, hogy csak félig vagy negyedig szívom a cigit. Ezek nem jó megoldások. Egyszerűen csak abba kell hagyni. 

Ilyen egyszerű lenne? És ha belecsúszunk egy másik függőségbe, csak hogy kompenzáljuk a hiányérzetet? 

Azok egy része, akik a dohányzással leállnak, meg szoktak hízni a kompenzációs zabálás miatt. Itt jön a képbe az, hogy mennyire tudok éntudatos lenni. Mert ezen múlik a dolog. Hogy azt mondom: ‘dohányoztam, de abbahagyom. Tudom, hogy vacak lesz, mert a reggeli kávéhoz mindig elszívtam egy szálat, a buszmegállóban is rágyújtottam, de akkor is meg tudom csinálni’. 

Az anonim csoportok ebben például sokat tudnak segíteni. Ezekben nem szakemberek ülnek, hanem pontosan ugyanolyan emberek, mint bárki más. Amikor valaki azt mondja: ‘XY vagyok, alkoholbeteg, öt éve nem iszom’, akkor mi fut át az ember fején? Az, hogy basszus, ez a csávó meg tudta csinálni, öt éve nem iszik. Én meg még csak a határán vagyok a leszokásnak. De ha ő meg tudja csinálni, akkor én is meg tudom csinálni. Ha ő le tud fogyni, én is le tudok fogyni. Jó, persze, egy alkoholbetegnél például nem ennyire egyszerű a dolog, a siker az elvonási tünetek súlyosságától a mentális állapotig sok mindentől függ.

A leszokáshoz az is kell, hogy tisztában legyünk vele, mit kompenzálunk azzal, ha iszunk, dohányzunk, pornót nézünk. Hogy honnan ered az egész. Ehhez viszont gyakran már szakember segítsége kell. 

Sokan tisztában vannak vele, hogy függők, ahogy azzal is, hogy nem tudnak lemondani függőségük tárgyáról. Lehet az addikciót optimális szinten tartani? 

A függőség eleve nem egészséges dolog, mert legyen szó egy kémiai anyagról vagy a rendszeres fogyasztása által előidézett magatartásformáról, úgy beépül az életünkbe, hogy természetesnek tekintjük. Például amikor hazamegyek a munkából, leülök, bekapcsolom a tévét és elkezdem nézni a sorozatokat. És nézem hajnali kettőig. Utána lefekszem, megyek dolgozni, majd minden ugyanúgy folytatódik tovább. Nézem a streamingszolgáltatók műsorát, hogy mikor jelenik meg egy újabb sorozat, és mi az, ami nekem vélhetően tetszeni fog. Ettől kezdve nehéz nemet mondani és keményen kell koncentrálni, hogy az ember változtatni tudjon a dolgon. 

Akkor az a legegyszerűbb, ha drasztikusan és véglegesen megpróbálunk leszokni valamiről, és nem próbáljuk meg egészséges mederbe terelni a függőségünket? Itt most nyilván nem a tudatmódosító szerek használatára gondolok. Hanem például arra, hogy naponta csak egy szelet (na jó, tábla) csokoládét eszünk. 

Ha egy-egy szelet csokit engedélyezünk magunknak, attól semmi bajunk nem lesz, legfeljebb a szociális csokifogyasztó-kategóriába kerülünk át. Igazából nem is tudjuk megmondani, mitől leszünk csokoládéfüggők, mert azok a kémiai anyagok, amelyeknek valós pszichoaktív hatásuk van – például a fenil-etil-aminnak vagy a teobrominnak – nincsenek akkora mennyiségben egy átlagos csokoládéban, hogy érdemi pszichoaktív hatást tudnának kiváltani. De már önmagában az, hogy beszélünk a csokoládéról, és közben elindul a nyálelválasztásunk, veszélyes tud lenni.

Ha kapok valakitől egy doboz Ferrero Rocher-t, az nagyjából 12 percig tart. Mindig találhatunk okot, hogy a függőségnek élhessünk. De csokoládéevésbe azért ritkán szoktak belehalni az emberek. És ritkán szoktak csokoládét lopni a szupermarketből. Alkoholt viszont annál gyakrabban. 

Volt olyan sürgősségi ellátást igénylő, különleges eset a pályája során, ami egy kevésbé fókuszban lévő vagy ritkán szóba kerülő függőséghez kötődött? 

Amiről nem nagyon szoktunk beszélni, az a hashajtófüggőség. Képzelje el a következőt. Egy klasszikus open office-irodában, ahol harmincan-negyvenen dolgoznak összezárva, egy kedves, csinos fiatal hölgynek egyszer csak ki kell mennie a vécére. Elintézi a dolgát, ami valljuk be őszintén: szag- és hangélményekkel szokott járni. Éppen jönne ki a mosdóból, amikor két kolléganő érkezik: vidáman csicseregnek, de penetráns szag fogadja őket. Be sem mennek, visszatérnek a helyükre és rögtön írják is a levelet arról, hogy a kolléganő kész biológiai fegyver. Ez a levél eljut az érintetthez is. Mikor fogja ő legközelebb használni a vécét a munkahelyén? Inkább nem eszik és nem iszik, hogy elkerülhesse a hasonló helyzeteket. Ettől viszont elindul a szervezetében a  folyadékvisszatartás, székrekedése lesz, amit úgy fog megoldani, hogy pénteken munka után betér a patikába, és vesz magának valami hashajtót. Péntek délutántól nagyjából szombat délig tart majd, amíg a heti terméket ki tudja üríteni. Hétfőn pedig kezdődik az egész elölről. Innentől válik ő hashajtó-függővé. Bélboholy inszufficienciája lesz (nem fognak jól működni a bélbolyhok), ami táplálkozási zavarok kialakulásához is vezethet. 

Persze a hashajtó valamilyen szinten meg tudja oldani a problémát, de a függőnek teljesen természetes lesz, hogy hétvégén egy sima kétdecis Laevolacot – hashajtó hatású szirupot – úgy kortyolgat el, mint más a kétdecis kevertet.

Ez a téma nem olyan, amiről beszélni szoktunk. Nem olyan, mint a fejfájás. Vidéken, de különösen a kis falvakban ráadásul ebből a szemponból még prűdebbek az emberek. Látjuk is a mai hetven év körüli generációnál. Nem telik el úgy műszak a sürgősségi osztályunkon, hogy legalább két-három idős beteggel ne találkoznánk, akinek egy vagy két hete nem volt széklete. Pedig ez pontosan olyan életműködés, mint bármi egyéb, csak nem része a napi kommunikációnknak.