A szakértő új könyvében a magyar egészségügy különböző strukturális és finanszírozási problémáit veszi górcső alá egészen a tavaly decemberi reformcsomagig bezárólag, ezért felmerül a kérdés, hogyan értékeli a napvilágot látott reformtervezetet, mely először a Portfólio-n jelent meg. Mint lapunknak kifejtette, vannak benne valódi, előremutató reformelképzelések, mint például a kapacitásmódosítások megalapozottabb előkészítése, vagy a szükségletekhez való igazításuk. Azt már kevésbé tartja célszerűnek, hogy a kifacsart kórházi költségvetési helyzet közepette a jellemzően a jelenlegi kormányzat által kinevezett kórházvezetőket további ellenőrzési folyamatokkal vegzálják. Szerinte a probléma még mindig sokkal inkább a rossz struktúrában, mint a kórházak pazarlásában rejlik.
A kórházi beszállítókkal való tárgyalásokkal kapcsolatban, melyek február 29-én értek véget, s a pénzükre váró érintettek épp arra várnak, hogy mit kommunikál ezek eredményéről a kormány, a polgári értékrendet tartja követendőnek:
„Amit megvettünk, azt illik kifizetni. Az állami intézményrendszernek szinte egyeduralkodó helyzetét korábbi fázisban, a beszerzések, az ártárgyalások idején kellene érvényesítenie.”
Ugyanakkor felhívja a figyelmet, hogy a kórházi beszállítókkal folytatott tárgyalások csak utólagos kármentésre irányulnak, a reformlépések, amelyek talán elejét vennék a kórházi adósságok folyamatos újratermelődésének, egyelőre csak tervezetek, s csak tényleges életbe léptetésük után lehet majd látni, hogy fenntarthatóan stabilizálják-e a kórházak helyzetét.
Arra kérdésre, hogy Elfekvő című új könyvében mire fókuszál, azt mondja, a magyar egészségügy alapvonásai után érinti a főbb problématerületeket, például azt, hogy a beteg nem igazán érezheti magát az ellátás középpontjában, de kitér a hálapénzre, vagy a köz- és magánellátás viszonyára is.
„Egyfajta diagnózist is felállítok, és elemzem a korábbi, jellemzően elbukott reformelképzeléseket is.”
Arról, hogy diagnózisa szerint mi a legnagyobb betegsége a magyar egészségügynek, azt feleli, hogy a középpontban még mindig nem a beteg áll. Az emberek régi, kimerevedett struktúráknak a játékszerei, amelyben hiába próbálja a többség a feladatát lelkiismeretesen elvégezni, mégsem áll össze olyan folyamattá, ahol úgy érezhetné a beteg, hogy róla szól az ellátás. Csak egy példa: „Sokszor a műtét jól sikerül, de nem mindig követi megfelelő időben a jól elvégzett rehabilitáció. Ma a szerencsén is múlik a siker.”
Hogy a magyar egészségügy marad-e az „Elfekvő”-ben, vagy megfelelő kezeléssel meggyógyulhat-e még, azt mondja, középtávú „terápiával” van esély. Az elfekvőből való kikerüléshez azonban fontos lenne a 2015-ös alapellátási törvény betartatása, amely hiába rögzített előremutató szemléletet, a szavak csak szavak maradtak. Óriási elvesztegetett időnek tartja az elmúlt öt évet, hiszen ez idő alatt gyökeres, szemmel látható változásokat lehetett volna már eszközölni nem csak az egészségügyi alapellátásban.
„Az utóbbi 20 évben egy-két kivételtől eltekintve nem sikerült meghatározó egészségügyi reformot végrehajtani”
– jelenti ki Kovácsy, aki új könyvében nem csak a diagnózis felállításával foglalkozik, de vázolja is, hogy milyen lépéseket kéne tenni az egészségügy helyzetének javítására. Szerettünk volna ezek közül legalább egy megoldást kiemelni, de a szerző azt mondja, az felérne azzal, ha egy krimiben már az elején megtudnánk, ki a gyilkos.
