Mit várnak a február 29-i határidőtől, amikor a tárgyalások befejeződnek a nagy beszállítókkal?
Azért várjuk a kormányzat hivatalos kommunikációját, mert nagyon beszédes lesz. Reméljük, hogy nyilvánosságra is kerül. A mi saját, nem reprezentatív felméréseinkre alapozva úgy látjuk, hogy a 20 százalékos „ajánlatot” egy beszállító sem fogadta el a kormánytól. Számításaink szerint maximum 10 százaléka lehet a behívott cégeknek, akik egyáltalán tettek valamilyen engedményt, melyek jellemzően 1-2 százalékról szólnak. Mindebből úgy kalkulálunk, hogy miközben a kormányzat tervei szerint az össz-megtakarítás 20 százalék, azaz 10 milliárd forint lett volna, ehhez képest 1-2 milliárd forint lehet az összes felajánlás összege. A mi számainkat támasztja alá a Varga Mihály-interjú is, mert miközben azt gondoltuk, hogy a tárgyalások vége felé kicsit finomodik a kommunikáció, épp hogy durvulni látszódik.
Mit gondol, mi lehet ennek az oka?
Két dologról lehet szó. Az egyik politikai, és részben alátámaszthatja a számításainkat. Mivel a miniszterelnök szintjére került a probléma, politikai projekt lett belőle. Orbán Viktor nem beszélt a 20 százalékról, de nagy valószínűséggel prezentálni kéne neki, hogy a nagyokon mennyit lehet megtakarítani. A kormányzati reakciókból és Varga Mihály nyilatkozatából leszűrhető, hogy ezt a célt nem sikerül megvalósítani, melyeknek felelősei lehetnek. A másik ok ennél keményebb. Már évek óta pedzegetik, a tárgyalások kezdete óta pedig folyamatosan, hogy a kormányzat centralizációt tervez a kórházi beszerzéseknél. Erre a találkozókon a cégeknek mindig utaltak is, attól teszik függővé, kivel lesznek jóban és fognak együtt dolgozni a beszerzéseken, hogyan állnak hozzá az adósságrendezés témájához. A jelenlegi jogszabályi környezet nem ad lehetőséget arra, hogy ilyen előnyöket vagy hátrányokat biztosítson a kormányzat, ezért egyre erősödnek azok a piaci pletykák, amelyek arra utalnak, hogy bizony itt egyfajta baráti-nem baráti, lojális-nem lojális kiválasztás zajlik. Olyan információk jutottak el hozzánk, hogy aki lemondott a tőkekövetelése egy részéről, azoknak mind az volt a motivációja, hogy elkerülje a hátrányos következményeket. Tehát nem az lebegett a szemük előtt, hogy én majd a jövőben jól járhatnék, inkább mindenki úgy gondolkozott, hogy engedek valamennyit, mert jó a tárgyalófelekkel jóban lenni. Nem adtak határidőt arra, hogy meddig kell visszajelezni a cégeknek a döntésükről, ezért mint a rétestészta, nyúlt az egész ügymenet, s így az elmúlt két napban is volt olyan cég, aki azon dilemmázott, visszahívja-e őket. De megelőzte a hívásban az ÁEEK embere, hiszen most már nem a Pénzügyminisztérium kontaktál a cégekkel. Megkérdezték, mi az ajánlata. Mondta, hogy semennyi, mire az ÁEEK válasza az volt, hogy ez bizony nem együttműködő magatartás. Itt nagyon nem európai és nem a hatályos törvényeknek megfelelő nyomásgyakorlásról van szó.
Lehet-e következtetni bármire is a régi időket idéző módszerből?
Mi úgy fordítjuk le, hogy van egy veszély, mégpedig az integrátor cégek bevonása. Hiszen itt nem feltétlenül arról van szó, kikkel dolgoznak a jövőben, sokkal inkább arról, hogy megpróbálják felmérni, mekkora árrugalmasság van a rendszerben. Ez azért fontos számukra, mert a közbeszerzések további centralizációjának kétféle útja van. Mivel országos ellátást kell biztosítani, főleg a nagy tömegű fogyóanyagoknál nem lehet egy cégre bízni az ellátást, legalább 2-5 céggel kell szerződést kötni . Nyilvánvaló, hogy itt valamilyen keretszerződés jellegű megoldást kell alkalmazni, mert senki nem tudja megmondani országos szintre vetítve, mennyi kesztyű, vagy kötszer kell. Ha ez rendes versenykörülmények között zajlik, akkor az államnak ezen nagy haszna nincs, hiszen az általános versenyjogi szabályok a meghatározóak. Viszont lehet centralizálni integrátor cégek bevonásával. Ha van 2-3 baráti cég, akik a beszerzéseket intézik, akkor tulajdonképpen nem egészen szabályos módon átadják a számukra a közbeszerzés bonyolítását, és ők, mint piaci szereplők, már maguk válogathatnak az ajánlatok között. Például ők maguk választhatják ki a beszállító cégeket, akár önkényesen is, tehát nekik nem kell rigid módon alkalmazkodniuk a közbeszerzési szabályokhoz. Azaz az egész koncepció nem feltétlenül arról szól, mely cégekkel lehet együtt dolgozni vagy sem, a mostani erősködés azt is jelezheti, hogy mennyire lehet nyomás alá helyezni a cégeket. Ugyanis az integrátor cégnek egy célja van, hogy lenyomja a beszállítói árakat, és felülárazza a saját tevékenységét. Ne feledjük: a köztes szereplő beiktatása mindig megdrágítja a beszerzést. Így lehet egy bizonyos üzleti körnek centralizálni a közbeszerzéseket. Nem kizárt, hogy ez lehet az a mögöttes motivációs háttér, és a fenyegetéseket is tartalmazó kommunikáció hátterében is ez állhat, ami ezt az egész politikai akciót mozgatta. Azt gondoljuk, a mélyben az iparág egyfajta tesztelése folyik, melynek a valós okát egyelőre csak sejthetjük, ami vagy kiderül, vagy nem. Mindenesetre nem az volt az alapvető cél, hogy a társadalomnak bizonyítsák, hogy a multik extraprofitot érnek el, hanem fordítva. A tényleges mögöttes célhoz kellett valami díszletet kreálni.
A 100 millió forint alatti követeléssel rendelkező cégek esetében minek köszönhető vajon, hogy van, akinek már fizettek, van, akinek még nem?
Érdekes, hogy vannak, akik szinte az egészet megkapták, s vannak, akik csak az 50 százalékát a követeléseiknek. Ennek lehet adminisztratív oka, például, hogy ugyan az ÁEEK leadta a listát a kórházaknak, mely cégeknek kell fizetni, de nyilván mindenhol más az átfutási idő. Nagyobb baj az, hogy vannak olyan kórházak, ahol olyan magas a bérkifizetés, hogy egész egyszerűen hiába adtak nekik pluszforrást az adósságok kifizetésére, az alulfinanszírozottság miatt mégsem tudják kiegyenlíteni a beszállítók összes követelését. Összességében egy hanyagul kidolgozott politikai projektről van szó. Ennek egyik eleme, hogy bár örülünk annak, hogy elindult valamiféle adósságrendezés, de továbbra is igaz, hogy elvben nem teheti meg a kormányzat, hogy különbséget tesz a nagy és a kicsi beszállítók között. Elég elnagyolt az a kép, hogy vannak a gonosz multicégek és vannak a tisztességes hazaiak. Már csak azért is, mert a legtöbb cég magyarországi központtal, magyar munkavállalókkal dolgozik, és Magyarországon fizet adót. Mindenesetre még a nagyok kifizetése hátra van, ott még érhetnek meglepetések bárkit.
Érzékelnek-e már a beszállítók a koronavírus miatti nagyobb rendeléseket a kórházaknál?
A koronavírus miatt még nem érzékelhető a nagyobb mértékű rendelés, sőt: bizonyos cégek elkezdték érzékelni, hogy kevesebbet rendel tőlük az intézményrendszer. Ebben lehet egyfajta óvatosság, de sajnos sokkal lényegesebb a pénzügyi helyzet, a gazdasági racionalitás. Ez viszont azt is jelenti, hogy egyes kórházakban csökken konszignációs, azaz a készenléti raktárkészlet. Csak remélni lehet, hogy nem a gazdaságból ismert Toyota-modellt szeretnék megvalósítani a magyar egészségügyben, ami az arról szól, hogy minél kisebb készletezés, minél jobban megszervezett beszerzési utak. Nem ebben a koronavírussal megáldott, kényes egészségügyi helyzetben kéne tesztelgetni, hogy milyen minimális készlettel tudnak üzemelni a kórházak.
