Rivális csapatok szurkolói rég szórakozhattak olyan jól futball-szuperklub vergődésén, mint a Chelsea ellendrukkerei a 2022/2023-as szezonban. Ha valaki esetleg lemaradt volna róla: miután a klub Roman Abramovics orosz oligarcha tulajdonából a Todd Boehly amerikai üzletember fémjelezte BlueCo konzorcium tulajdonába került, a klub iszonyatos pénzeket tapsolt el az átigazolási piacon mind a tavaly nyári, mind az idén januári átigazolási időszakban. Boehly még tavaly nyár végén útilapút kötött a BL-győztes edző, Thomas Tuchel talpára, fontmilliókért kivásárolta Graham Pottert a Brightonnál élő szerződéséből, hogy aztán jókora fájdalomdíjat fizessen Potternek, miután áprilisban, a csapat pályán nyújtott gyenge teljesítménye miatt őt is kirúgta.
A kispadra beugró klublegendának, Frank Lampardnak még Potter eredményeit is sikerült alulmúlnia, így a Chelsea a szezon utolsó 27 meccséből mindössze ötöt megnyerve a, a bajnokságban mindössze 38 (tehát meccsenként átlagosan egy) gólt szerezve, negatív gólkülönbséggel végzett a 12. helyen. Mondanunk sem kell, hogy nemhogy a Bajnokok Ligája-kvalifikáció, de még a Konferencia Liga sem jött össze a csapatnak.
És mi volt erre Boehly válasza? Leigazolta a szurkolók körében leginkább gyűlölt rivális, a Tottenham egykori sikeredzőjét, Mauricio Pochettinót, majd újabb nagybevásárlást tartott a játékospiacon: néhány nappal az átigazolási időszak vége előtt is már nagyjából millió fontot, azaz körülbelül 149 milliárd forintot költött a klub új játékosokra.
Nyakló nélkül
Az elmúlt egy év költekezése nemcsak érzésre tűnhet kiugrónak, a Chelsea 2022/2023-as 539 millió fontos (241 milliárd forint) kiadása minden idők messze legtöbb pénze, amit egy csapat egy szezonban játékosra költött a világ messze leggazdagabb bajnokságában, a Premier League-ben, de a második helyre is befért a Chelsea idei szezonja (és még nem zárult le a nyári, és még hátra van a téli átigazolási időszak). A harmadik helyen egyébként a Manchester City 2017/2018-as szezonja „szerénykedik”, 328 millió fontos költéssel.
Ha a BlueCo érkezése óta eltelt időszakot nézzük, akkor a Chelsea jóval több mint kétszer annyit költött eddig játékosokra (872 millió fontot), mint a második helyen álló, és szintén nem a játékospiac leértékelt kosarában való turkálásról híres Manchester United (378 millió font). Az elmúlt évek két legsikeresebb angol csapata, a szaúdi állam által finanszírozott Manchester City, illetve a szintén amerikai befektetők tulajdonában álló Liverpool a 6-7. helyen kullognak „mindössze”” 236, illetve 233 milliós vásárlásokkal.
Roman Abramovics 2003-as érkezése felborította a Premier League erőviszonyait, és valószínűleg örökre átalakította a világ labdarúgását. Ami akkor kivétel volt – azaz hogy a dúsgazdag tulajdonosok messze a klub bevételeit meghaladó költekezéssel próbálnak maguknak sikert „vásárolni” – később norma lett, különösen a közel-keleti olajmilliárdok egyes klubok tulajdonosi szerkezetében történt megjelenésével. Ha viszont valaki arra számított, hogy az általában racionálisan viselkedő, nem elsősorban a dicsőséget vagy a nemzetközi elfogadást, hanem a pénzt hajszoló amerikai befektetők megjelenésével a Chelsea újra egy hagyományos klubra emlékeztetően fog működni, az – mint láttuk – jókora meglepetéssel kellett szembenézzen.
Közben azonban mind a Premier League, mind az UEFA szabályozásokat alkotott azért, hogy a klubfutball fenntarthatóbb legyen, és a klubok ne költhessenek bevételeiket messze meghaladó összegeket. Akkor hát mi történik a Chelsea-nél, hogyan lehetséges ez az elképesztő költekezés, és várható-e, hogy a klubot anyagi és egyéb büntetésekkel szórják meg a futball felügyeleti szervei?
Hogyan amortizáljunk játékosokat?
A Boehlyék által eltapsolt csillagászati összegeknél csak az a meglepőbb, hogy a Chelsea – papíron legalábbis – jelenleg egy anyagilag egészen jó helyzetben lévő klub. És ezt így hogy? – kérdezheti a kedves olvasó, a válaszhoz pedig kell egy kis kitérőt tenni a futballklubok könyvelésének meglepően izgalmas világába. Ebben a The Swiss Ramble futballgazdasági blog kiváló, és kimerítően alapos elemzése lesz segítségünkre, amelyet eredeti formájában itt olvashatnak. Az feltehetően senki számára nem újdonság, hogy a nagy cégek különböző, sokszor a legalitás határait is súroló vagy akár át is lépő „kreatív” könyvelési módszert használnak a könyvelésük kiegyensúlyozásához, vagy akár az adófizetési kötelezettségeik minimalizálásához, de a futballklubok esetében az átigazolások lekönyvelésének teljesen legális, laikusként viszont igen furcsa, és a való világ logikájával látszólag szembemenő sajátosságai is nagyon jó eszközt adnak a könyvelők kezébe.
Könyvelési szempontból ugyanis a klubok úgy kezelik a játékosaikat, mint mondjuk egy húsipari cég egy darálthúsporciózós keverős darálógépet, azaz a termelő tevékenységhez szükséges vagyontárgyként. Ha egy klub megvesz egy játékost, akkor ez az összeg nem így jelenik meg a könyvelésben egy összegben, hanem évekre elosztva (és nem azért, mert esetleg részletekben fizetnék ki a vételárat, bár ez is bevett gyakorlat). E helyett a vételárat elosztják a játékos által aláírt szerződés éveinek számával, és az így kapott összeget évente, amortizációként adják hozzá a költségekhez, miközben a játékos-vagyontárgy a könyvelésben szereplő értékét is ennyivel csökkentik minden évben.
Ha egy konkrét példát veszünk, akkor a Chelsea által angol rekordot jelentő 100 millió fontért (plusz teljesítményalapú bónuszok, de ezeket most az egyszerűség kedvéért hagyjuk ki a számításból), 8 éves szerződéssel nemrég leigazolt Moisés Caicedo esetén a következő a helyzet: Caicedo éves amortizációja 100/8, azaz 12,5 millió font. A 2023/2024-es szezon könyvelésében a játékos egy 87,5 millió fontos vagyontárgyként kerül be, 12,5 milliós amortizációval. Ha kitölti 2030/2031-ig szóló szerződését, akkor minden évben 12,5 milliót amortizálódik az értéke, míg végül eléri a nullát.
Caicedo persze e mellett fizetést is kap a klubtól, méghozzá nem is keveset, a hírek szerint heti 250 ezer fontot (úgy 111,5 millió forintot), azaz évi 13 millió fontot. A középpályás évente tehát 12,5 plusz 13, azaz 25,5 millió fontjába kerül a Chelsea-nek a következő nyolc évben (megint csak leszámítva a mindenféle bónuszokat, ügynöki díjakat, illetve feltételezve, hogy közben nem módosítják a szerződést).
Ha eladásra kerül sor, akkor a dolog úgy néz ki, hogy a profitot vagy veszteséget nem a játékos egykori vételára és eladási ára közti különbség jelenti, hanem a játékos könyv szerinti maradványértéke és az eladási ár különbözete. Egy másik chelsea-s példa, Kai Havertz esetében ez úgy néz ki, hogy a játékost két éve ötéves szerződéssel igazolták le 62 millió fontért, majd most 65-ért adták tovább az Arsenalnak. Eredeti értéke évi 12,4 millió fonttal csökkent, tehát eladása pillanatában 24,8 millióval szerepelt a könyvelésben, így papíron 40,2 milliós profitot csinált rajta a Chelsea (és ráadásul persze a következő években fizetést sem kell már adniuk neki).
Ennek révén lehetséges az is, hogy a pályán óriási bukásként elkönyvelt, eredetileg 58 millióért vásárolt Christian Pulisic idei, 17,4 millióért történt eladása csak 1,9 milliós veszteségként jelentezik a könyvelésben. Ha pedig egy csapat a saját utánpótlásában kinevelt játékost ad el, akkor a teljes vételár profitként könyvelődik le, ebből semmilyen költséget nem vonnak le. A Manchester Unitedhoz 55 millió fontért távozó Mason Mount tehát kereken 55 milliós nyereséget jelent a Chelsea könyvelésében.
Így fordulhat elő az az a megdöbbentő helyzet, hogy a futballtörténelem eddigi legnagyobb költekezési hullámának hatása valójában nettó nyereségként jelenik meg a Chelsea könyvelésében, a 2022/2023-as szezonban a játékosok vásárlásából és eladásából származó költségek és bevételek összesen 62,8 millió, a 2023/2024-es szezonban (eddig) 151,9 millió, összesen pedig 214,8 millió fonttal javították a mérleget.
Veszteséges modell
Ez persze csak a könyvelés világában van így, a klubnak azért valójában elő kell teremtenie ezeket a csillagászati összegeket, és valahol, valamikor, valamilyen formában le is kell könyvelnie. (Nem tudjuk például, hogy az átigazolási, illetve az ezekhez kapcsolódó, például ügynöki díjakat milyen ütemezésben fizeti ki a klub, de biztosan nem mondjuk nyolc évre, egyenlő részletekre elosztva.) Amit Boehlyék most csináltak, az nagyon rizikós stratégia, mivel iszonyatos jövőbeli összegekre kötelezték el a klubot a hosszú szerződésekkel leigazolt játékosok szerződtetésével. Ha mindent összeadunk (átigazolási díj, ügynöki díj, bónuszok, fizetés), akkor az elmúlt két évben összesen közel kétmilliárd (1937 millió) font kifizetését vállalták.
Mindezt úgy, hogy a klub az elmúlt években folyamatosan működési veszteséget termelt, méghozzá nem is keveset. Az utolsó lezárt üzleti éve a 2012/2022-es a klubnak, az azt megelőző tízéves időszakban minden évben jelentős veszteségeket jelentett a klub, összesen mintegy 944 millió font értékben.
Igaz, a játékoseladásokból származó profit ezek egy nagy részét ellensúlyozta, ugyanebben az időszakban összesen 706 millió forint nyereségre tett szert az átigazolási piacon a Chelsea. Mindkét szám kiemelkedik a Premier League mezőnyéből, a 944 milliós operatív veszteség jócskán meghaladja a második legveszteségesebb klub, az Aston Villa veszteségét, de ha a Chelsea (a tavalyi szezonban csak elméleti) fő riválisait, a négy Bajnokok Ligáját érő helyezésért rendszeresen harcban álló csapatot nézzük, akkor még durvább az összehasonlítás. A Manchester United ugyanis 221 milliós működési nyereséget, a Tottenham 56 milliós nyereséget termelt, de a veszteséges „nagy” klubok is nagyon messze vannak a Chelsea számaitól: a Liverpool 174, az Arsenal 267, a szintén nem összehúzott pénztárcájáról híres Manchester City is „csak” 366 milliós működési veszteséget termelt ebben a tízéves időszakban.
Ha a játékoseladási profitot nézzük, a Chelsea itt is közel kétszeres összegről számolhatott be a második helyezetthez képest a 706 milliós nyereséggel, míg a második Liverpool 385 milliót, a harmadik Tottenham 356 milliót keresett az átigazolási piacon. (A Manchester City 328, az Arsenal 318 milliót, a Manchester United pedig 133 milliót zsebelt be a tíz év alatt.)
Ha az adózás előtti eredményeket nézzük, akkor a Chelsea az elmúlt tíz évben hatszor volt veszteséges (kiemelkedő a 2020/2021-es szezon 156 millió fontos, illetve a 2021/2022-es szezon 121 milliós vesztesége), de négy évben nyereséges tudott maradni (itt a 2017/2018-as év 67 milliós nyeresége a legmagasabb).
Bizonyítani kell
De mi lesz a következő években? Megtérül ez a hatalmas, közel kétmilliárd fontos beruházás a tulajdonosknak, tényleg megmutatják Boehlyék a világnak, hogyan is kell futballklubot üzemeltetni? Ez nagyon nagyban a pályán elért eredményeken fog múlni. Egyrészt ott vannak a közvetlen bevételek: a Premier League-ben az elért helyezéstől függ a kapott pénzdíj összege, az európai kupákban – főleg a Bajnokok Ligájában – való szereplés adott esetben súlyos fonttízmilliókkal tudja megdobni a bevételeket a jegyeladások, a pénzdíj és a TV-közvetítések jogdíjából kapott részesedés révén. Azonban a pályán nyújtott teljesítmény a szponzorok hozzáállását, a tőlük kapott, eredményekhez kötött bónuszokat, az új szponzorokkal kötött szerződések összegét is befolyásolja.
És akkor még ott van a játékosok értéke. A többségében fiatal, karrierjük legjobb évei előtt álló, még fejlődni is képes játékosokkal kötött iszonyatos hosszúságú szerződések zseniális befektetésnek fognak tűnni, ha Caicedo, Mudrik, Fernandez, Fofana, Jackson, Lavia és a többiek beváltják a hozzájuk fűződő reményeket. Ahogy a piac az elmúlt években alakult, annak fényében elképzelhető, hogy a Mudrikért kifizetett 88, a Fernandezre költött 106 millió, vagy éppen a Caicedóért leperkált, bónuszokkal együtt 115 millió font 3-4 év múlva bombaüzletnek fog tűnni, amikor éppen 150-200 millió fontokért fognak elkelni a kiemelkedő, még a 20-as éveik első felében járó tehetségek.
Ha a Chelsea most vett játékosai rendszeresen harcban lesznek a bajnokságért és a BL-győzelemért, akkor a nekik adott, most fiatal, a legmagasabb szinten még kipróbálatlan játékosoknak magasnak számító, heti 100-250 ezer fontos fizetések is messze alatta lesznek a sztárjátékosok már most is inkább 3-400 ezer fontot eléri fizetéseihez képest. A klub nagyon kényelmes helyzetben lesz, ha a csapat hasítani fog a pályán: 3-4 év után is még 3-4 évre lekötött, piaci értéküket legalább megőrző, de inkább növelő, relatíve alacsony fizetésű sztárokkal lesz teletömve a keret.
Viszont ha e játékosok többsége nem váltja be a hozzá fűzött reményeket, a Chelsea pedig tovább bukdácsol, akkor nagy lesz a baj: elolvadt piaci értékű játékosok fognak üldögélni a cserepadon, akiknek ott lesz az a kényelmes lehetőség, hogy további hosszú évekig húzzák az évi 5-10 millió fontos fizetésüket a klubtól, miközben a pályán alig mutatnak valamit. A klub pedig választhat, hogy valahogy, a veszteségeket benyelve, több évnyi fizetésüket előre kifizetve megszabadul ezektől a játékosoktól, vagy megpróbál újabb edzőváltásokkal valahogy kihozni belőlük valamit, és évről évre benyeli a magas amortizáció, illetve a fizetések terheit.
A jelenleg ismert számokból kiindulva az biztosnak tűnik, hogy a Chelsea 2022/2023-ban, illetve 2023/2024-ben is vastagon veszteségesen fog működni, az adó előtti veszteséget előbbi esetben 70,2, utóbbiban 131,6 millió fontra becsüli a Swissramble.
Ez persze egészen addig különösebben senkit sem kell érdekeljen, amíg Boehlyék állják a cechet – de a klub egyébként hiteleket is felvehet, hiszen Abramovics távozásakor elengedte a klub tetemes adósságát, így most a PL-csapatok között szinte egyedülállóan alacsony az adósságállománya. De mi a helyzet a Premier League és az UEFA elvileg legalábbis egyre szigorodó pénzügyi előírásaival, amelyek megakadályoznák, hogy a klubok folyamatosan nagy, fenntarthatatlannak minősített veszteségekkel működjenek.
Az UEFA Financial Fair Play (FFP – Pénzügyi Fair Play), illetve a Premier League Profitability and Sustainability (Profitabilitási és Fenntarthatósági) szabályainak részletes ismertetése kimerítené e cikk kereteit. Mindkét szabályozás lényege, hogy egy több éves időszakot vizsgál, és különböző kedvezményeket és levonásokat is lehető tesz a klubok számára (például most a Covid-időszak alatti kieső bevételeket lehet kivonni az elmúlt években keletkezett veszteségekből, illetve a „fenntarthatóságra szánt” kiadásokat, például az utánpótlásnevelő akadémiára költött pénzeket sem kell beleszámolni a költségekbe).
A Chelsea esetében nagyon úgy tűnik, hogy a klub mindkét szabályozás esetében jócskán túl fog futni a megengedett veszteségkereteken a 2024-es évre, méghozzá jócskán. Persze elképzelhető, hogy a Chelsea még idén januárban, illetve jövő nyáron – még júniusban, hogy a befolyó összeg a 2023/2024-es szezonhoz íródjon – túlad még néhány játékoson, hogy kicsit egyenesbe hozza a pénzügyeit (a legjobban akkor járnának, ha saját nevelésű fiatalokat adnának el, mint mondjuk Conor Gallagher, Armando Broja vagy Callum Hudson-Odoi).
Valószínűbbnek látszik azonban, hogy a Chelsea mind az UEFA, mind a Premier League fenntarthatósági szabályozásait meg fogja sérteni. Mutatja azonban a szuperklubok és a szabályozó testületek között jelenleg fennálló erőviszonyokat, hogy ezen túlzottan nem aggódnak a klubnál. Az FFP esetében már láthattuk, hogy a szabályokat nyilvánvalóan megsértő csapatok is legfeljebb egy atyai kokit kaptak az UEFA részéről: az európai kupákból való kizárás helyett csak pénzbüntetéseket, amelyeket ráadásul részletekben kell csak kifizetni, nagyobb részüket pedig akár el is engedheti az UEFA, amennyiben a klubok a jövőben teljesítenek bizonyos feltételeket. (Tavaly például a PSG úgy kapott 65 millió eurós – tehát nagyjából egy fél sztárjátékos árának megfelelő – büntetést, hogy abból csak 10 milliót kellett rögtön kifizetnie, a maradékot pedig csak akkor, ha a következő három évben sem sikerül egyenesbe hozni magukat.)
A Premier League szabályozása esetén valami hasonlóra lehet számítani: nem valószínű, hogy rögtön húsba vágó büntetésekkel, például pontlevonással, az átigazolási piacról való kizárással, netalán a másodosztályba száműzéssel büntetnék azokat a klubokat, amelyek áthágják az előírásokat. Ha pedig csak néhány millió font büntetést kell kicsengetni, akkor Boehlyék gondolkozhatnak úgy is, hogy ez csak egy újabb tétel a költségek rovatában, és megéri kifizetni, hogy a klub „mindent bele” átigazolási stratégiája meghozhassa gyümölcsét.
Végül úgyis szinte minden a pályán fog eldőlni. Egyelőre a Chelsea nem hasít a bajnokságban az eddig három meccsükből csak egyet, az újonc Luton ellenit tudta megnyerni a csapat, amely még kiszenvedett egy továbbjutást a negyedosztályú Wimbledon ellen a Ligakupában. Persze a rengeteg új játékosnak idő kell, amíg összeszoknak, ahogy Pochettinónak is, hogy a keze alá szoktassa a csapatot. A kérdés az, hogy kap-e erre időt attól a klubvezetéstől, amely a tavalyi szezonban három edzőt is elfogyasztott. Ha igen, és a Chelsea hosszú évekre lekötött, fiatal sztárjai is igazolni kezdik játékukkal a rájuk költött pénzt, a végén még az is lehet, hogy a Chelsea és szurkolói nevethetnek majd e zavaros időszak végén.
