Bűncselekmények és balesetek - mint ahogy azt a reklámokból is tudjuk - mindig mással történnek, de néha sajnos a mi fejünk felett jelenik meg a "másvalaki" felirat. Nem jó érzés, ha elveszik tőlünk pénztárcánkat, benne minden iratunkkal. Tapasztalatból mondom, ilyenkor a kelet-európai ember, bár fennhangon szidja a rabolót, titokban magát is rágja, hogy lehetett ekkora lúzer. Mikor a közelmúltban velem történt ilyesmi, magam is elcsodálkoztam, vajon miért nem tudok belehelyezkedni az áldozat kényelmes szerepébe, miért érzem úgy, hogy én is "bűnös" vagyok.
Nos, rá kellett jönnöm, hogy félelmeim nem voltak alaptalanok: a bankom simán elhitette velem, hogy a bűnöző vagyok.
A szituáció már alapból bonyolultnak tűnik, ha vagyunk annyira gyarlók, hogy kihasználjuk a fogyasztói társadalom észrevehetetlen vívmányait, mint például az újabb gyártású pénztárcák kis rekeszeit, amelyeket a szabványméretű műanyagkártyákhoz igazítottak, és minden iratunkat ezeken a helyen tartjuk. Így történhet meg, hogy a bukszában tárolt bankkártyával egyszerre együtt tűnik el személyi igazolványunk, lakcímkártyánk, azaz teljes jogalapunk a társadalmi életben való részvételre.
A dührohamot a kétségbeesés követi: nincsen pénz, és nem is lesz, ha nem tudom magam igazolni! A következő lépés - a bűntudatot ugyancsak erősítő kölcsönkérés után - a kivezető utak kétségbeesett felkutatása. Az ember ilyenkor rájön, hogy van remény! Csak az útlevél meglegyen! Valamilyen érthetetlen csoda folytán a hatodik fiók mélyéről előkerül az EU-csatlakozás óta sértődötten porosodó dokument, új lakcímkártyához pedig gyakorlatilag fél óra alatt lehet jutni az illetékes okmányirodában. Megmenekültünk, gondoljuk ilyenkor naivan, és zsebünkben a retródizájnos, ám érvényes kék könyvecskével, valamint annak friss bizonyítékával, hogy van hova küldeni a végrehajtót tartozás esetén, elindulunk a bankba.
Ilyenkor az ember hajlamos az elbizakodottságra. Flegmán sorszámot húz, keresztülnéz a biztonsági őrön, akin szinte látszik, hogy megszimatolta: valahol, valamikor, valamilyen módon közünk volt egy bűncselekményhez. Az ügyintézés - tudjuk ezt jól - errefelé még mindig az Osztrák-Magyar Monarchia idejében megcsontosodott rendben zajlik (értsd: "mi a fenét akar itt ez a barom"), de érzékeinket eltompítja a modern lapmonitorok, kényelmes fotelek, elegáns ügyintézők látványa, valamint a tudat, hogy bankunk tulajdonosai valahol a már nem is olyan távoli nyugaton iszogatják kávéjukat, miután a keleti kollégáknak elmagyarázták a "szolgáltatás" szó jelentését.
A hidegzuhany azonban természetesen nem maradhat el. Az ügyintéző kezdése mesteri, a színművészetin lehetne tanítani: "-Tehát kirabolták" - jelenti ki kétkedő hangsúllyal, viszont olyan hangerővel, hogy a bankban egy pillanatra a számítógépek hűtőventillátorai is elfelejtenek zümmögni.
Bankban a rablás szót emlegetni garantált népszerűséget jelent, érzem, a tekintetek rám szegeződnek, a biztonsági őr két lépéssel közelebb lép, szemével már lőállást keres. Halk igenem után a következő kérdés: iratok? Vannak, felelem, és átnyújtom őket. Percek telnek el, bosszús homlokráncolások, apró fejrándítások közepette mered a hölgy az előbb még oly bizalomgerjesztőnek tűnő lapmonitorra. A végeredmény csupán két szó: "nem jó". Mi a nem jó, kérdezek vissza, mire elmagyarázza, hogy én a szerződést annak idején nem ezekkel a papírokkal kötöttem, az a nem jó.
Bátortalan megjegyzésemre, miszerint valóban történt némi változás, tekintve hogy a személyimet ellopták, és közben egy költözés is bejátszott, ezért az új lakcím, szája sarkában megjelenik az a mindentudó mosoly, amely valószínűleg titkos úton öröklődik hivatalnokról hivatalnokra, ügyintézőről ügyintézőre ezen a tájon: "Magyarázkodj csak szerencsétlen, a markomban vagy" - ezt mondja nekem ez a mosoly.
Persze innentől hiába minden érv, hogy az útlevélben az a kopaszodó enyhén borostás alak az ugye én vagyok, tetszik látni kopaszodom, plusz a borosta, ráadásul a születési dátum, hely és idő is egyezik nyilvánvalóan, hiszen a régi személyi igazolványon is ezek az adatok voltak feltüntetve, sőt édesanyám neve is ugyanaz, ami perdöntő is lehetne akár, hiszen elég ritka, az IwIw-en is mindössze heten vannak fenn ilyen névvel.
Az ügyintéző azonban csak hümmög, hümmög, látszik rajta, nem győztem meg. Egyszerre csak mégis felélénkül a tekintete, rájött a megoldásra. Elém tesz egy tiszta fehér lapot, megkér, hogy írjam alá. Kezdek komolyan félni. Kérdésemre azt feleli, hogy az aláírásomat ő majd beküldi a központba, ahol egy számítógép és egy kollégája leellenőrzi hiteles-e, én tényleg én vagyok-e, ahogyan azt állítom.
Hirtelen nevetnem kell: látom magam előtt a helyszínelők teljes stábját, amint az aláírásomat elemzik, Greg "talál valamit", Grissom pedig rak egy kis luminolt is a papírra, biztos ami biztos, nem tapad-e vér a kezemhez. A nevetés persze megteszi a hatását, hiszen mindenféle ügyintézői hatalom ettől fél a legjobban. Szerencsére nem az Osztrák-Magyar Monarchia idejében vagyunk, így a biztonsági őr nem hajt végre statáriális ítéletet, hanem eloldalog, a rigorózus ügyintéző pedig belátja, talán túllőtt a célon. Így - mivel igazam nem lehet akkor se, ha a fene fenét eszik - beleegyezik abba, hogy kihangosított telefonon bejelentkezek telebankrendszerükbe jelszavammal (amit csak én, plusz néhány ügyes orosz maffiózó ismerhet). Megvan, elmehet az új kártya igénylése.
Még tavaly nyáron rebesgették az Európai Parlamenti képviselők, hogy miként a mobilcégeket rákényszerítették az ügyfélbarátabb roamingdíjak alkalmazására, úgy a bankoknak is a körmére néznének. Nos, szeretném kijelenteni, úgy is mint európai választópolgár: lelkesen támogatom az ügyet!
