Európában az alapprobléma az, hogy az euró-csatlakozás után a periféria-államokban hirtelen a korábbi kétszámjegyű hitelkamatok helyett európai hozamszintek alakultak ki (4-5-6%-on tudott felvenni hitelt az állam és nagyjából a magánszektor is), aminek hatására hatalmas (elsősorban lakossági és vállalati) hitelboom kezdődött. Ennek hatására megugrott a GDP-növekedési üteme, az infláció, és a bérek is. A hitelboom ingatlanboomot okozott, a növekvő bérek hatására pedig ezek az államok elveszítették versenyképességüket. Amikor a Lehman-válság után a hitelcsapokat elzárták, hirtelen eltűnt a növekedés, és eltűntek az erre épülő állami bevételek. Maradt viszont egy túlhitelezett, túlárazott ingatlanszektor (országonként változó mértékben), ennek következtében gyorsan romló hitelportfóliók, és így egyre rosszabb helyzetbe kerülő bankok, és a bevételek kiesése és a kiadások megugrása (automatikus stabilizátorok) miatt gyors ütemű állami eladósodás. A magánadósságválság azonnal államadósságválsággá váltott és kiderült, hogy a görög/olasz adósságkockázat nem ugyanaz mint pl. a holland, német, vagy finn. Klasszikus hitelválságot látunk, de ezt a politikusok jelentős része még ma sem érti.
A probléma centurmában hitelbuborék van, és alapvetően NEM a felelőtlen állami költekezés (kivéve a görögöket), hiszen pl. az írek és spanyolok államadóssága a válság előtt alacsony és csökkenő volt, most mégis nagyon nagy bajban vannak. Habár vannak jelentős különbségek az országok között, de a legfontosabb tévedés, hogy a válságot a túlzott állami költekezés okozta. A németek által előírt megszorítás rossz diagnózison alapuló rossz, halálos orvosság. A magán és állami szektor által felhalmozott adósságok nagysága akkora, hogy azt reálértelemben nem lehetséges visszafizetni. Ebből következően két megoldás van: vagy csődöt jelentenek bizonyos adósságokra, vagy elinflálják azokat. A csőd bejelentése (akár állami akár bankhitelekre vonatkozik) szinte biztos, hogy azonnali pénzügyi válságot és depressziót okozna, valamint az eurózóna szétesését. Az egyetlen valóban elfogadható megoldás természetesen az elinflálás lenne, ám Európa (a németek) erre nem hajlandóak, hanem tovább erőltetik a megszorításokat, ami újabb recessziót okoz, és emiatt növeli a bankválságot is. Így a megszorítások hátán egyre mélyülő államadósság és bankválságba lavírozza magát Európa, s ez sajnos mindaddig így lesz, amíg nem tudják valamilyen módon levinni a finanszírozási költségeket nagyon alacsonyra minden ország esetében (2-3%-ra vagy méginkább ez alá). Európa egyetlen esélye, hogy negatív reálkamaton görgeti tovább adósságát lassú gazdasági növekedés mellett, s így reálértelemben az adósságok hosszú évek alatt szépen lecsökkennek.
Amíg nincs valódi fiskális únió és teljesen elkötelezett monetáris politikai válasz (QE, államkötvényhozam maximumszint megállapítás, korlátlan állampapírvásárlásra felhatalmazás és elszántság) addig Európában folytatódik a lefelé menő spirál, ami megnyugvási hullámok után egyre mélyebb válságmélypontokat fog okozni...
Pont most jött hozzá egy jó link:
//blogs.ft.com/martin-wolf-exchange/2012/06/25/what-was-spain-supposed-to-have-done/#axzz1ynZBjFbT
Prior to the crisis, Spain had a reasonable primary fiscal surplus (before interest payments) and an actual budget surplus in 2005, 2006 and 2007. Then, as we can see, the fiscal position collapsed as a direct consequence of the financial crisis and the collapse of the property boom. I had expected the fiscal position to worsen, but not by more than 13 per cent of GDP in just two years. As a result, what had seemed a robust public debt position began to deteriorate rapidly.
To sharpen the point, I compare below Spain’s net public debt with that of Germany. By 2007, it had fallen to half of Germany’s levels. Spain seemed to be in an excellent fiscal position.
Spain did not run irresponsible fiscal policies, as Germans believe, and the fiscal compact would not have saved it from crisis. It did have a huge property boom associated with financial excesses and illusionary prosperity.
