A nádcukor magyarországi felhasználásáról szóló első adat 1418-ból származik, a megsárgult iratok tanúsága szerint a debütáló ínyesmester Itáliából érkezett, igaz, elsősorban gyógyszerként kínálta termékeit. Az édességkészítők következő feltűnése Mátyás feleségéhez, Beatrixhez köthető: róluk írta Galeotto, hogy mandula és cukor felhasználásával csodálatos alkotásokat készítettek reneszánsz uralkodónk asztalára.
Úttörő édességek
Fontos közbevetni, a középkor előtt is előszeretettel tömték az emberek édességgel a pocakjukat, ugyan nem a ma ismert, hanem egyéb növényekből vagy termékekből állították elő. Elsőnek említhető a méz, amelynek extrudálásával varázsoltak cukrot. A másik, ma már csak a szakemberek körében ismert megoldást a fürdőzők réme, az éles oldalú, kampós végű, fájdalmas sebeket okozó sulyom kínálta. Az emberek kora hajnalban kimentek a vízpartra, vastag szőrkesztyűkkel összeszedték a hullámzás által partra vetett friss terméseket, majd forró vízben hosszú órákon át főzték azokat. Kihűlés után héját, akárcsak a dióét lepattintották, hófehér magját pedig megőrölték, s megették. Való, nem olyan édes, mint a cukor, de süteménybe így is megtette.
Itthon az 1600-as évek elején kezdett különválni a cukrászat a gyógyszerészettől. A mesterek kezdetben cukorkát és különböző ízű drazsékat készítettek, majd fokozatosan átvették a svájci és az olasz konyha remekeit. A finomságok készítőit értelemszerűen a nemesi udvaroknál alkalmazták: a konyhákról kandírozott és aszalt gyümölcsök, illetve belőlük főzött kocsonyák, befőttek, mandulából gyúrt marcipánfigurák, pálinkák, likőrök és hideg, jeges szörpök kerültek ki. Fontos megjegyezni, a "beülős" cukrászdák csak az 1830-as évek közepén kezdtek elterjedni Magyarországon.
Folyékony finomságok
Eleink sör- és borfogyasztási szokásait, illetve azok egymáshoz viszonyított arányát nem az ízlés, inkább a lehetőségek szabták meg. A rossz vízellátás miatt ugyanis mindkettő bőven fogyott, bár a szőlőből préselt nedű hosszú századokon át kapósabb volt, mint az árpalé. Utóbbit ugyanis inkább a szegények italának tekintették, így nem csoda, hogy a német és angol utazók őszinte bánatára a XIX. század harmincas éveiben is csak egyféle sört kínáltak a Pest-budai korcsmákban. Ha pedig valakinek végképp nem futotta ilyesmire, az néhány krajcárért vásárolhatott magának szűrt Duna-vizet.
Apropó folyékony kenyér, álljon itt egy olyan eszköz, amelyet már bizonyosan nem használnak sehol hazánkban: jelesül a sörmelegítőre gondolunk. Ezek kis füles, csavaros kupakkal ellátott fémrudacskák voltak, amelyekbe forró vizet tölthetett a vendég, ha túl hűvösnek találta az árpalét.
A kor kedvelt röviditala volt az akovita, amely az aqua vitae-ből kopott le, s nem jelent mást, mint a mai pálinkát. Társaként kortyolgatták a rozsolist, amelynek neve az olasz rosoglio, rosorale, azaz főzni, aszalni igékből származik. Az ital egyébként különféle fűszerekkel, gyümölcsökkel, mézzel vagy rózsával vagy narancsvirággal ízesített fűszeres lé volt. S ha már itt tartunk, érdemes megemlékezni a pezsgőgyártásról is, amely 1825-ben indult meg Pozsonyban. Jedlik Ányos pedig 1840 végén mutatta be a saját találmányú masináján előállított szódavizet.
Napoleon és a koffeinfüggők
Ugyan a kávé a törökökkel együtt jött az országba, komoly népszerűséget csak a 19. században ért el. Fővárosunk elődjének egyik meghatározó gazdasági szereplője volt akkoriban a Kávés Társaság. A fekete levest kínáló boltok alkotta szervezet 1816-telén nehéz helyzetbe került, ugyanis a napóleoni háborúkkal járó gazdasági visszaesés, illetve a nyomában járó devalváció miatt áremelést kellett végrehajtania. A nagy findzsa kávéért a korábbi 16-18 helyett 22-24-et kértek, míg a kicsi ára 11-13-ról 16-18-ra nőtt. A nagy biliárdjátékért hat helyett tíz, míg az apróért nyolc krajcárt kellett letenni az asztalra. Ez utóbbi korábban négyet kóstált. Mikor a közönség morgolódott az áremelés miatt, a társaság vezetője a "kényszerű viszonyokra" hivatkozott, s kifejtette, a vevők még mindig jobban jártak, mint Bécs polgársága. Ott ugyanis akadt kávés, aki duplájára növelte árait.
Lázin Miklós András
