Számos hazai vállalkozás vesz igénybe valamiféle rövid lejáratú kölcsönt (folyószámlahitel, szállítói tartozás). Ezeknek a cégeknek a vezetőit gyakran hallani panaszkodni, hogy sokkal jobban is mehetne az üzlet, ha több pénz lenne benne, vagy egy régóta tervezett beruházást meg tudnának valósítani. Ilyenkor gyakran elhangzik, hogy a bankoktól nehéz az ötletre hitelt kapni, míg egy tőkéstárs túl nagy részesedésért adna csak pénzt. Ezért az ötlet gyakran a fiókban marad, és a cégvezető ugyan rövidtávon nem kockáztat, ám a céget lassú fejlődésre ítéli.
Szerencsére az esetek egy részében nem akad itt el a dolog, és a - többnyire már működő - vállalkozás le tud tenni a bank asztalára egy meggyőző üzleti tervet, és a piaci pozíciója is stabil, illetve rendelkezésére áll önerő, és biztosítottak olyan eszközök melyek a hitel fedezeteként szolgálnak.
Mi történik akkor, ha a cég a másik utat, vagyis a befektető bevonását választja? Először is szögezzük le: a kockázati tőke olyan cégeket finanszíroz, amelyek egyáltalán nem vagy nem kellő mértékben hitelképesek. (Hiszen különben – ha külső forrásra van szükségük – inkább az olcsóbb és "passzívabb" hiteleket vennék igénybe.)
Tudjuk, hogy a bankok csak akkor hiteleznek, ha a kihelyezés pillanatában biztosak benne, hogy a cég üzleti tevékenységéből vagy a fedezeteik érvényesítésével visszakapják a pénzüket. A kamatmarzs (a betéti és a hitelkamatok közötti különbség) ugyanis nem a veszteségek kockázatait, hanem a pénzintézet működési költségeit és a bank nyereségét hivatott fedezni. Ha tehát jó ötletünk van, de nem vagyunk hitelképesek, akkor a fedezet hiánya mellett a cég finanszírozásának a kockázatai állhatnak a háttérben. Mindez tehát azt jelenti, hogy aki pénzt fektet a vállalkozásunkba, az a banki hozamoknál magasabb nyereséget vár el ettől (különben jóval kisebb kockázatot vállalna fel).
A kockázati tőke nem hitel. A tőkebefektető figyelmét nem a "fedezet" és a "törlesztés" szavak keltik fel, hanem a jó, magas növekedési potenciállal bíró üzleti elképzelés, a feltárt és elemzett üzleti kockázatok, valamint a kockázatok csökkentését lehetővé tevő eszközök.
Mindezek mellett ugyancsak fontos szempont, hogy egy befektetői együttműködés során ne csak a befektető fél gondolja át, be akar-e fektetni az adott üzletbe – a vállalkozó, a projektgazda is mérlegelje, éppen arra a befektetőre van-e szüksége, legyen az akár kockázatitőke-befektető vállalkozás, akár üzleti angyal. Ennek érdekében indokolt lehet, hogy egy projektgazda vállalkozó több befektető társaságot is felkeressen, megismerjen. Ennek számos fóruma lehet, a manapság egyre gyakoribb üzleti angyal klubok mellett a Magyar Kockázati és Magántőke Egyesületen keresztül is lehetséges.
Fontos, hogy ne csak a befektető, hanem a vállalkozás maga is viselje az üzlet anyagi kockázatát valamilyen mértékben. Nehéz elképzelni, hogy valaki mindent megtegyen egy üzlet sikeréért nehéz időkben is, ha maga semmit sem kockáztat.
A kockázati tőkés (társaság vagy magánszemély) - a befektetési piac helyzetétől függően – 25-35 százalék közötti hozamokat várnak el. Ha tehát az általunk tervezett projekt ennél lényegesen kisebb hozammal kecsegtet, akkor bizton számíthatunk, hogy nem találunk befektetőt. Ott érdemes bevonni a kockázati tőkét, ahol olyan – a befektetés elvárt hozamánál nagyobb – értéknövekedést tesz lehetővé az alapítónak, amely e finanszírozás nélkül nem lenne megvalósítható. Ha tehát a vállalkozás 30 százaléknál nagyobb éves megtérülésű projektet lát, amelyet nem tud sem állami vagy EU-pénzekből, sem bankhitelből finanszírozni, és hajlandó a saját pénzével a befektetőnél is nagyobb kockázatot vállalni, akkor kockázati tőkére van szüksége. Más esetben vagy van olcsóbb finanszírozási forrás, vagy "életképtelen" ötletet dédelgetünk.
