Tanúsíthatom, mert éppen akkor oda vetett a balsors. Bush elnök, a nagy integető távozott a Parlamentből. A biztonságiak egy perc alatt kordont feszítettek, eltorlaszolták a mellékutcákat. Katonai helikopterek köröztek felettünk. Akkorra már megbénult a város forgalma. Az előre megadott útlezárásokhoz képest sem lehetett tudni, hol bukkannak fel a kordonfeszítők, s attól kezdve se ki, se be.
Álltunk a negyven fokban, s vártuk, hogy húzzon már el a világura. Egy diáklány mesélte, hogyan késte le miatta a vizsgáját a főiskolán. Brit futballdrukkerek azért jajgattak, hogy gépük három óra múlva indul, de már úgyis mindegy. Ferihegy megközelíthetetlen. Két jó barát, szerelésükből ítélve egyikük olasz, a másik argentin szurkoló, azt tervezték, hogy Greenpeace aktivistának állnak, és oda láncolják magukat a villanyrendőrhöz, hadd lássa ez a Bush-komor, hogy milyen a magyar virtus - globálisan. [ajanlo=1311][igazitas=left/] Egy család kettészakadt, a páratlanról integettek, mókáztak a párosra átfutott és ottragadt apukának. Így mehetett ez Berlinben is annak idején, csak senkit sem rázott a röhögés, és néhány évtizeddel tovább tartott.
Végre, egy óra múltán feltűnt a konvoj. Szirénások elől, páncélozott luxusok - az egyikben a Föld legszigorúbban őrzött szabad embere -, mikrobuszok, különleges hadidzsippek, az egyik talán atombomba elhárító, a másik meg terrorista szagérzékelő.
Szegény Bush. Átjött Európába, és azt hiheti, hogy a hatalmas amerikai autóforgalomhoz képest itt kihaltak az utcák, mindenki gyalog jár.
Jelentem Elnök úr, ha Ön itt van, még gyalog se. Állunk, várunk és csodálunk.
G.L.F.
